Tovább a szövegrészlethez...
"új szakasz"

1953 tavaszán a munkaszolgálatnál is érezhető volt az enyhülés. Ősszel a család fel tudott költözni Besenyszögről. Budakeszin béreltünk egy szobát, 1954 februárjában pedig kijött a börtönből apám. Optimizmus alakult ki bennünk, de a maximum, amit remélhettem, hogy el tudok helyezkedni Budapesten, és egyszer talán majd visszamehetek az egyetemre.1954 októberében leszereltek, és munkásként helyezkedtem el a Cserép és Díszkerámia Szövetkezetnél. A húgom már ott dolgozott. A szövetkezetet eredetileg a Joint alapította 1945 után egyedül maradt idős zsidó nők számára, akik kerámia mütyüröket készítettek. A Nagy Imre-korszakban kiengedték a rabokat Recskről és Kistarcsáról, és egy kistarcsai munkabrigádnak az az ötlete támadt, hogy műanyag labdát fognak gyártani. Mivel maszekok nem lehetettek, elvonultak a szövetkezeti központba, és mondták, hogy egy műanyaglabda-gyártó szövetkezetet akarnak alapítani. Nem engedték meg nekik, hanem „hozzácsapták” őket a Cserép és Díszkerámia Szövetkezethez, mondván, az úgyis tönkremenőben van, majd ezek a műanyagos rabok föl fogják lendíteni. Ennek a fantasztikus társaságnak a kétharmada korábban Recsken raboskodott. Én is itt dolgoztam, de „alacsonyabb rendűnek” számítottam, mint ők, mert engem „csak” kitelepítettek. Nagyon nehéz és egészségtelen munkát végeztünk, de viszonylag jól kerestünk. Különleges, intellektuális légkör uralkodott ott, lévén a társaság egy része mégiscsak értelmiségi. Állandóan folyt a politizálás. Itt dolgoztam 1960-ig. Később Polimernek hívták az üzemet.