nagy jelentőséggel bírt a Magyar Nyelv és Kultúra Franciaországi Baráti Köre. Ez egy fórum volt, különböző írókat, költőket, művészeket hívtunk meg, illetve szerepeltettünk havonta egyszer, pontosan azért, hogy ápoljuk a magyar nyelvet és kultúrát a magyar diaszpórában. Hiszen Párizsban és környékén több ezer magyar élt. Ezt egy háború előtti emigráns, Kemény Mihály szervezte. Victor Vasarely és Cziffra György mellett patronáló alapító tagja volt Michel Gyarmathy, aki még a háború előtt megvette a Folies Bergère mulatót. A Magyar Nyelv és Kultúra Körének lettem aztán később, a hetvenes évek vége felé a titkára. Ott ismerkedtem meg Kende Péterrel, Márton Lászlóval, Fejtő Ferenccel és még sok más emberrel. De azt is el kell mondani, hogy ezeken a fórumokon apránként, főleg a nyolcvanas években megjelentek a magyar konzulátus és a Magyar Intézet tagjai. Nyilván nemcsak azért, mert annyira érdekelte őket, ahogy Bánffy György elmondja a Halotti beszédet, hanem mert látni akarták, hogy mi történik ott, ki mit mond, milyen kapcsolataik vannak. Persze az a huszonöt-harminc értelmiségi, aki a prímet vitte, mindegyik társaságban benne volt. Mögöttük volt még száz-százötven vagy kétszáz másik, akik Párizs különböző fórumaiból, illetve a társadalom különböző szintjeiről jelentek meg. De mivel ezek leginkább értelmiségi rendezvények voltak, ide szökött idegenlégiósok nem igazán kopogtak be. Ők a Magyar Katolikus Misszióba jártak, vagy pedig a Magyar Házba. Ott lehetett verekedni. A lényeg az, hogy ezek a fórumok egyrészt nyitottak Magyarország felé, másfelől pedig összefogták a Párizsban élő magyar emigráció tagjait. A rendszerváltás után pedig a Magyar Intézet próbálta összehozni a magyar kulturális fórumot.
Én úgy látom, hogy elsősorban azoknak sikerült beilleszkedniük, akik diákként kerültek ki 56-ban. Mégpedig azért, mert a különböző nemzetközi szervezetek segítségével folytathatták a tanulmányaikat, következésképpen szereztek francia diplomát, és ezzel automatikusan bekerültek az establishmentbe, abba a környezetbe, ahol egyébként Magyarországon is megvetették volna a lábukat. És ez anyagilag is egy kaszttal följebb emelte őket az átlagembernél. Sőt messzire följebb, ami persze segítette a beilleszkedésüket.
Azok, akik valamilyen diplomát szereztek, sokkal könnyebben találtak maguknak fórumot, életformát, egzisztenciát. A kétkezi munkások vagy műszaki emberek esetében ez már nehezebben ment. Ők jellemzően nem tudtak tökéletesen megtanulni franciául, tehát nem is igazán fogadták el őket. A francia nagyon furcsa nép. Aki nem beszél tökéletesen – nem jól, hanem tökéletesen – franciául, azt kicsit lesajnálják. Persze, ha világhírű vagy, az más. Ellenkező esetben annyira kell tudni, hogy még a kiejtésén se vegyék észre, hogy külföldről jött. Nekem még húsz év után is összesúgtak a hátam mögött, hogy ez valami jugoszláv… Mert az, hogy magyar valaki, végképp fölfoghatatlan volt a számukra. Nekem előnyömre szolgált, hogy a feleségem francia volt. Tehát a baráti kör eleve franciákból tevődött össze, így olyan hétköznapi szokásokat, hagyományokat, életmódot ismertem meg, amit magyarkodva biztosan nem tapasztalhattam volna meg. Nagy szerencsém volt abban is, hogy többször váltottam munkakört, különböző dolgokkal foglalkoztam, a filmen túl az optikával, aztán a kereskedelemmel, így egy csomó szaknyelvet is megtanultam. Nekem sikerült beilleszkednem, de hangsúlyozom: azért, mert a feleségem francia volt. De azért, mert külföldi voltam, fenntartásokkal viseltettek irántam. Még meg is sajnáltak. Sőt segítettek is. Mindaddig, ameddig el nem jutottam arra a társadalmi szintre, ahol ők voltak. Na, akkor már kezdtek furcsán nézni rám. És ha netán föléjük emelkedtem, azt már nem tudták elviselni.
Honvágyam nem volt soha. Sokáig nem tudtam elképzelni, hogy visszajöjjek ide. Nosztalgia az volt, persze
Ebben az dőszakban kerültem kapcsolatba a párizsi magyar diaszpóra különböző intellektuális fórumaival. Először a Magyar Műhely avantgárd folyóirattal és kiadóval, Nagy Palival és Papp Tiborral. Ez nagyon egyszerűen működött. Volt egy kis nyomdaipari vállalkozásuk, és ennek köszönhetően volt lehetőségük kiadni a folyóiratukat és saját kis füzeteiket, amelyeket aztán ők terjesztettek. Nem is tudom, hogy pénzért-e? A lényeg a megjelenési fórum. Feltehetőleg azért, mert máshol senki nem jelentette volna meg őket. A nyugati magyar diaszpórában jó nevük volt és van. Kétségtelenül fontos szerepet játszottak az emigráns magyar irodalomban.