Mert abban az időben, egészen a disszidálásomig igyekeztem eltűnni a szín elől. Ez nem igazán sikerült, mert 72. március 15-én Budapesten voltam egy szegedi barátommal, és belekeveredtünk a tüntetésbe. Az Ifjúsági Parkban volt valami koncert, autóstoppal mentünk föl. De már Szegeden hallottuk, hogy készül valami. Abban az időben március 15. nem volt piros betűs ünnep. Ez azt is jelentette, hogy a nemzetiszínű zászlót nem tűzték ki sehova. A szegedi egyetem rektora a saját felelősségére kitűzte a nemzetiszínű zászlót. Ez a hír eljutott majdnem mindenkihez. Pestre érve megkerestük az egyik havert, aki mondta, hogy tüntetés van a Petőfi-szobornál, és „gyertek már oda”. Persze, jövünk. Ott aztán nagyon gyorsan szétzavartak bennünket, gumibottal. Nem is nagyon volt magyarázkodás vagy fölszólítás. Miután a rock-koncertet is törölték, estefele, úgy kilenc-tíz óra körül megpróbáltam autóstoppal visszamenni Szegedre. A Soroksári úton nem állt meg egy autó sem. Fölhívtam a nagybátyámat, és elmentem hozzájuk. Legnagyobb meglepetésemre kit találok ott? Az édesapámat! Kérdeztem, miért jött utánam. „Hagytál egy cédulát, hogy följöttél Pestre, mi meg tudtuk, hogy itt mi van és féltettelek.” Ugye apám ezt az utat már egyszer megtette 56-ban, csak annak más lett a folytatása. Az én kalandomból aztán nem lett semmi.
Aztán véletlenül újból összeakadtam Fricivel. Hetekig csavarogtunk, egészen Finale Liguréig jutottunk el. Ez volt a neve a falunak, ahol azt mondtam, hogy innen tovább egy tapodtat se. Már tízedik napja, hogy nem ettünk, az utcán élünk, a szemétből turkálunk. Azt javasoltam, menjünk be a rendőrségre, mondjuk azt, hogy csavargó gazemberek vagyunk, minimum bezárnak egy-két éjszakára a börtönbe. Ott enni adnak, ágy van, meleg van, milyen jó lesz! De nem sikerült. Minden erőfeszítésünk ellenére nem akartak bennünket letartóztatni. Végül kitaláltuk, hogy felülünk egy vonatra, visszafelé, Rómának, akkor úgyis lebukunk, mert jegyünk nincs. Következésképpen bevisznek a börtönbe, milyen jó lesz! Föl is ültünk a vonatra, de ott is hiába. Az első ellenőr kinevetett bennünket, a másik meg egyszerűen ott akart hagyni, amikor erősködtünk, hogy vigyen már be a rendőrségre. Úgyhogy Genovában Fricivel kétoldalt megfogtuk a két karját, és bevittük az állomási rendőrségre, ahol a csendőrök kinevettek. Végül addig erősködtünk, hogy márpedig mi mindenképpen börtönbe akarunk menni, míg az egyik csendőr adott egy címet. Ez a prefektúra volt, ahol mindenféle ügyeket intéztek, a lopott kocsitól kezdve a betörésen keresztül a hajléktalanságig. Zavaros volt minden. Ha valaki nem eszik két hétig, akkor már minden zavaros a fejében. A lényeg az, hogy a végén kaptunk két ingyen vonatjegyet Latináig.