Az osztályom rettentően kevert osztály volt. Lehet azt mondani, hogy a társadalom minden szegletéből volt valaki. Volt orvos-gyerek, volt cigánygyerek, volt olyan proli, hogy szegény egy könnyű ruhában járt egész évben. De a középosztályból is akadtak, akiknek a gyerekei ugyanúgy kínlódtak. Mindenki szegény volt. Mindenki egyszerre szeretett volna valamit, és nem igazán kapta meg. Tehát nagyon kevéssé éreztük a társadalmi különbségeket.
Volt egy eset, erre nagyon emlékszem. A testnevelésórára kötelező volt a fehér trikó, a kék klottnadrág és a tornacipő. Ezt a szülőknek meg kellett venni. És az egyik osztálytársamnak nem volt tornacipője, ezért a testneveléstanárunk megbüntette. Hogy pontosan hogyan, már nem emlékszem, tán elfenekelte vagy futtatta a pályán. Mire a legjobb sportoló az osztályban odaszólt neki, hogy „hát tanár úr, ezök szögényök!” És akkor a tanár egy pillanatra megállt, majd kinyitotta a szertárszekrényt. Volt benne nyolc-tíz tornacipő, és azt mondta, „na, fiam, válassz magadnak, amennyit akarsz!”, és az osztály előtt bocsánatot kért tőle. Mi akkor voltunk tizenkettő vagy tizenhárom évesek. Ezt a tanárt nagyon tiszteltem.
Szigorúak voltak velünk, sőt ütöttek-vertek. Volt egy rajztanárunk, akit egyébként hihetetlenül szerettem, tiszteltem, tőle tanultam meg rajzolni. De az természetes volt, hogy lepofozta a fél osztályt minden héten, és ezért úgy igazából senki nem tiltakozott. Ránk is fért, az az igazság. Akkor mások voltak az értékek. Ennek ellenére a nyolcadik év végén kivétel nélkül mindenki bejutott valahova, szakmát tanulni, vagy gimnáziumba, vagy technikumba. Tehát senki nem maradt ki.