Untuk már a távházasságot is, így aztán márciusban feljöttem az Orvos-egészségügyi Szakszervezethez. Albérletben laktunk egy rokonnál a Bajza utcában. A pécsi Élettani Intézetből fizetéses szabadságra kértek. A szakszervezet hatalmát jelezte, hogy a munkahelyről továbbra is folyósították a fizetést, és ők kiegészítést adtak a szakszervezeti pénztárból. Mondhatom, az akkori viszonyok között egész tisztességesen kerestem. 1949-ben ötszáz forint körül volt a tanársegédi fizetésem, és a szakszervezettől kaptam még három-négyszáz forintot. Emellett adódott egyéb kereseti lehetőség is. A rádiónak hetente készítettem az egészségügyi negyedóra szakmai anyagát. Az Országos Közegészségügyi Intézet egyik munkatársa volt az éceszgéber, én írtam meg a szöveget, Császár, a politikai felelős elolvasta és általában rábólintott.
Pécsett először a Dohány utcai egyetemi bérházban laktunk, egy nagyon szép, négyszobás lakásban. Amikor apám meghalt, átköltöztünk egy harmadik emeleti háromszobás városi bérházi lakásba. Ott lényegesen olcsóbb volt a lakbér, és az egyik szobát anyám kiadta albérlőnek. Anyám negyvenhárom évesen lett özvegy, és ott volt a két ellátatlan gyerek: a nővérem bölcsészhallgató, én meg gimnazista. A család eltartásának gondja anyám nyakába szakadt, és ennek hihetetlen gondossággal tett eleget. Emlékszem, tételesen beosztotta a nyugdíját, és igyekezett mindent megadni nekünk. Nekem az a korszakom is kellemetlen mellékzöngék nélkül zajlott. Zsebpénzem ugyan nem volt, de amire szükség volt, azt megkaptam. Ha sikerült megspórolnom néhány fillért, bementem a Szukits-antikváriumba, ahol akkor még tíz meg húsz fillérért nagyon jó füzeteket lehetett venni, Magyar Könyvtárt, Olcsó Könyvtárt.