A második nap felvittek a fogdából, és azt mondták, írjak le pontosan mindent, amit október 22-től csináltam. Mint Mikes Kelemen, írtam, írtam, egész nap írtam a cellában. Mindent leírtam, de azért próbáltam elhallgatni néhány dolgot. Ez úgy történt, hogy leírtam, felvitték, elolvasták, két nap múlva lejöttek, felhívtak. Na, Sanyikám, mindent leírt? Igen, mindent leírtam. És akkor mondtak valamit, ami megtörtént, de nem írtam le. Na, ide figyelj, édesapám, kapsz tőlem akkorát, és akkor jött egy nagy pofon. Minden ilyen esetben kaptam egy nagy pofont. Na, menj szépen vissza, írd le még egyszer! Így ment, többször megfenyegettek és megvertek. Mindig kinyomoztak valamit, amit még nem írtam le. Végül mindent elvállaltam, amit csináltam. Párszor jól megszorítottak, amikor nagyobb ügyekről volt szó, két vagy három nyomozó is bent volt, és felváltva puhítottak. Megalázó volt, hogy a gépírónő jelenlétében ütöttek. Volt, amiben próbáltam tagadni, személyi kapcsolatokban volt olyan, amit sikerült letagadni. Sokat faggattak, hogy kikkel csináltam ezt vagy azt. Mondtam, hogy egyedül vagy Fekete Simonnal, akiről tudtam, hogy disszidált. Dornbach Gyuszira nem nyilatkoztam, pedig a diákparlamentnek ő volt a második embere, próbáltam kicsinyíteni a jelentőségét, azért is nem kapott ő olyan sokat. Május 23-tól július közepéig tartott a kihallgatás. Teljes zárlat volt, a feleségemről, a családról sem tudtam semmit. A rendőrségi fogda olyan volt, hogy az előzetesek nem találkozhattak egymással. Mindig úgy kísértek bennünket, hogy még csak ne is láthassuk egymást. Az őrök viszont normálisak voltak.
Néhány hét múlva átvittek a bírósági fogdába, majd pár nappal később felvittek, és Koharek Nándor, a bíró kihirdette, hogy ezt és ezt a tárgyalást folytatjuk le és kik a vádlottak. Akkor tudtam meg, kikkel vagyok egy perben. Sejteni sejtettem, de nem tudtam pontosan, kik vannak benne. Azt is akkor tudtuk meg, hogy minket mint az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanács alapítóit választottak le a többiekről, és külön kezelve, azok fölé emelve tárgyalnak. Tettünket lényegében súlyosabbnak ítélték, mint az egész diákparlamenti tevékenységet. Mi azért kaptunk súlyosabb ítéletet, mert egyetemi oktatók lévén, tekintéllyel, befolyással rendelkeztünk a fiatalok előtt, amit csináltunk, annak többszörösen súlyos a kihatása, mert az ifjúság megrontásának számít. Azt, hogy az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanács nem tudott aktív tevékenységet kifejteni, nem a javunkra írták, hanem a szovjet csapatok bejövetelének tulajdonították. Mihala Ferenc volt az elsőrendű, én a másodrendű, Korompay János a harmadrendű, Jankovics Lajos a negyedrendű vádlott.
57. augusztus 17-én volt az elsőfokú tárgyalás. Zárt tárgyalás, gyorsított eljárással, kirendelt védőügyvédekkel. A bevezető után azt mondták, az elsőrendű vádlott maradjon benn, a másodrendű várjon kint a folyosón, a harmadrendűt pedig visszakísérték a zárkába. Bemutattak egy ügyvédet, hogy ő lesz Mihala Feri védőügyvédje. Én kint voltam a folyosón, és éppen jött a feleségem – aki nem tudott semmiről –, látogatni akart, vagy hozni valamit, és én ott ültem a folyosón. A fegyőr rendes volt, megengedte, hogy a feleségem kérdezzen, sőt ő mondta, hogy elkezdődött a tárgyalás, és csak egy kirendelt ügyvéd van jelen. A feleségem rohant, mint az őrült, negyedórán belül ott volt az ügyvédem, Vértesi György. Kiverte a balhét, bejelentette a tiltakozását, hogy a másodrendű vádlott ügyvédje nélkül elrendelték a tárgyalást. Ekkor megszakították, és csak másnap vagy harmadnap folytatták, amikor már úgy állt fel mindenki, hogy van saját védőügyvédje. Ekkor kezdtem gyanítani, hogy tényleg nagy ügyet akarnak csinálni belőle. Abszolút zártan, fű alatt, gyorsítottan. Ha akkor nem jön a feleségem, minden másképp történik. Ez egy csoda volt. Az ügyvéd aztán mindent megtett, amit akkor meg lehetett tenni. Elérte, hogy meghallgassák a tanúkat.
A vád a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése volt, BHÖ 1/1. Az ügyész a legsúlyosabb, a halálbüntetés kiszabását kérte, és amikor végül az alsó határ kiszabásával tíz évet kaptam, azt különösen enyhének tartotta a fellebbezésében. A védőtanúim Sályi Pista bácsi és Petrich Géza voltak. A feleségem is beszélt velük, kérte, jöjjenek el. Mindketten elmondták, hogy kitűnő tanuló voltam, az egyetemi ifjúság elismert vezetője, nyilván csak megtévedtem. Tehát nem az ügy tárgyával, magával a forradalmi tevékenységgel kapcsolatban nyilatkoztak, azt nem lehetett tagadni vagy titkolni, azt elismertem, ők csak a mérleg pozitív oldalát erősítették. Nagy Miklós is eljött tanúnak. A fényes szelek szelleme itt vált ketté, ugyanis felajánlották, hogy nem lesz tárgyalás, ha visszalépek. Ha én akkor belépek az MSZMP-be és önbírálatot gyakorolok, semmi sem lett volna az ég egy világon. De bennem nem merült fel a belépés gondolata. Végső soron megértheti az ember, mi vezetett oda, hogy én, aki kitűnő tanuló voltam, Rákosi-ösztöndíjas, miért lettem forradalmár. Ezt kérdezték a pártbizottságon is korábban: miért csináljuk. Valami ilyesmi kérdés volt. Miért? Azért, mert az emberben felgyülemlett mindaz, ami az egyetemen történt, főleg 51-ben és 52-ben, az a féktelen terror, amiről beszéltem, és az állandó félelem kispolgári származásom miatt. Féltem, hogy kitalálnak valamit, és az egyetemnek, mindennek vége lesz, hiszen a kizártak között is voltak jó tanulók.