A forradalom után nemsokára már kezdték összeszedni az embereket, akik a forradalomban részt vettek. Nagyon sokan kidisszidáltak. Zomborszki Jani bácsi is mondta, hogy könyörgött apukámnak, hogy „menjél ki, disszidáljál ki, most a határ szabad, menjél, mert nem tudod, hogy mi fog következni”. De azt mondta apukám, ő nem csinált semmit, miért kell neki elmenni? Ő nem megy, ő nem hagy itt minket. És hát kiment oda a testvéremékhez, a Bartha nagyszülőkhöz, és ott volt. És ott fogták el édesapámat az ÁVO-sok. Édesapámat 1956. november 16-án tartóztatták le. Én ugye nem voltam ott, de az öcsém emlékszik rá, hogy sírtak, meg nagyapám, nagymamám könyörgött, hogy most miért viszik el, hát nem csinált semmit. De fegyvert fogtak rájuk, hogy csöndben legyenek. Egyetlen egy vérontás, egy puskadörrenés, semmi nem volt Nyíregyházán. Mégis édesapámat először fegyverrejtegetés miatt három hónapi börtönre ítélték. Ez volt az első ítélet. De három hónap múlva nem engedték szabadon, hanem újra bíróság elé állították, és a népi demokratikus államrend elleni szervezkedés miatt halálra ítélték. Voltak nyílt tárgyalások is, emlékszem rá, hogy bemehettem én is. És ott láthattam édesapámat. Hátranézhetett néha, és akkor... De annyira megrázott a dolog, hogy többször már nem mentem el. Két évig volt börtönben. Mert ő 56 novemberében került be, és hát 58. május 6-áig volt börtönben. Nyíregyházán és Debrecenben is volt, meg Budapesten. Inkább a nagyapám ment be hozzá, mert ugye mégis ővele tudott megbeszélni dolgokat. Hát én mégis gyerek voltam, meg megviselt az egész. Még leveleztünk is. Édesapának írtam is levelet, meg van egy pár levél tőle. Köszöntött születésnapjaimon, meg hát mindig arról írt, hogy hamarosan találkozunk. Hogy a testvéreimre vigyázzak, mondjam nekik, hogy jól viselkedjenek.
Egyetlen egy rabtársa jött el hozzánk, de már sajnos nem emlékszem a nevére. Ő kiszabadult, és vele küldött apukám, még mindig megvan, egy ilyen kicsi ceruzát, amivel jegyzetelt, meg ilyen picike kis dobókockát, amit fogkrémből valahogy összegyúrt. Nem tudom, hogy hogy csinálta. Ez az ember mesélte, hogy kártyázgattak együtt, meg vigasztalták egymást, hogy te is hamarosan kiszabadulsz.
A nagyapám sajnos nem akart beszélni édesapámról. Hogyha kérdeztem is valamit nagyapámtól, nem akart válaszolni. Szóval annyira fájt neki a múlt, hogy nem akart semmiről sem beszélni. Egy nap nagyapám azt mondta, hogy meg fog halni apukám ma reggel. És emlékszem rá, hogy harangoztak az evangélikus templomban. S azt mondta nagyapám, hogy most hal meg az édesapád. 1958-ban május 6-án. El se tudom mondani, hogy milyen időszak következett utána. Én rögtön tapasztaltam, hogy jobb, hogyha az ember nem beszél semmiről. Úgyhogy kár is lett volna bizonygatni, hogy az én édesapám nem csinált semmit. Utána még rosszabb volt minden az iskolában is. A nyolcadik osztályt már egy másik iskolában végeztem, mert kerületileg rendezték Nyíregyházát, és átkerültem, azt hiszem, Széchenyi utcának hívják azt az utcát, ahol még most is megvan az az általános iskola. Ott is voltak vegyesen tanárok, gyerekek, akik kiközösítettek. Emlékszem rá, hogy volt egy matematikatanár, az, ha félre fordítottam a fejemet, rögtön kiállított a sarokba. És én úgy szégyelltem magam, mert jó kislány voltam. Soha nem beszéltem órán, tehát semmi gond nem volt velem. És hát főleg ezek után nem, mert teljesen el voltam keseredve. És volt úgy, hogy megkérdeztem, hogy „tanár úr miért?”, akkor, amiért ezt kérdeztem, kizavart az osztályból, és kint kellett állnom a sötét folyosón. Így szórakozott velem. Több tanár is volt, akiről tudtam, hogy nem szívlel, de ez még meg is akart buktatni matematikából. De hát mindenből négyes-ötös jegyem volt, végül is azt hiszem, megkaptam matematikából a négyest. Kénytelen volt megadni. De sok olyan volt, aki viszont félt mellém állni. A többség ilyen volt. És hát az iskolában is olyan vegyes fogadtatással fogadtak, amikor Ököritófülpösről az evangélikus templom mellett lévő iskolába kerültem. Tudták, hogy börtönben van az édesapám, és hát nagyon sokan kiszúrtak velem úgy tanárok, mint gyerekek. De voltak rendes tanárok is, emlékszem rá, hogy volt olyan tanárnő, aki odajött és megsimogatta a fejemet. Nem szólt semmit. A legnagyobb baj az volt, hogy sokan voltak kegyetlenek is, de a többség inkább nem mert velem barátkozni. Mert féltek. Úgy félt mindenki...
Édesapám állítólag még az utolsó pillanatban is azt mondta, hogy ez nem létezik, csak viccelnek vele. Ő nem tett semmit, hát miért... De hát ki volt adva, hogy ennyi embernek meg kell halni. Mindegy, hogy mit csinált. Hogy ki volt, aki előírta, hogy ennyi embernek meg kell halnia Nyíregyházán, nem tudom. Példát kell statuálni. Ezek után hogy merészelték volna az emberek egyáltalán a szájukat kinyitni? Annyira belénk rögződött először is a félelem, másodszor is az a borzasztó dolog, hogy nincsenek szüleink, hogy az ember megnémult. És egyszerűen nem tud beszélni róla. Mert tehetetlen.
És tessék elhinni, hogy mi a szüleinkről attól a perctől kezdve soha nem beszéltünk. Soha. Addig, míg nem jött a rendszerváltás. Nagyapámmal se soha. Csak azt, hogy anyukámnak megyünk a sírjához. De azt, hogy apukámról, hogy hol lehet, hova kaparták el, soha nem beszéltünk. Azt tudom, hogy egyszer megkérdeztem a nagyapámat, hogy „nem tetszik tudni, hogy hova temették apukámat?” És akkor azt mondta, hogy érdeklődött egy ismerősnél, aki talán tudja, de azt mondta neki, ha megmondaná, akkor mind a ketten odakerülnének, ahol édesapám van. Úgyhogy nagyon szépen kéri, hogy soha ne kérdezze meg. Úgyhogy nem is tudtuk egyáltalán, csak 89-ben.
Soha nem beszéltem édesapámról senkinek. Soha. A családon belül sem beszéltünk édesapámról. Se a három testvér soha. Ötvennyolc után soha. Az, hogy édesapám – így el nem hangzott soha. Ez egy borzasztó dolog volt! Ezt se felfogni, se elmondani nem lehet, ezt csak érzi az ember, hogy erről még beszélni se lehet. Elsősorban azért, mert féltem, és a másik sorban pedig az, hogy még megállni sem tudtam a sírja előtt, mert azt se tudtam, hogy hol van. Csak azt tudtam, hogy az északi temetőben, talán ott valahol. De hát az egy óriási nagy temető. Semmit nem tudtunk, semmit a világon. Ez egy olyan borzasztó és megrázó dolog volt, hogy senkivel nem beszéltünk róla soha. De gondolni állandóan gondolkoztam. A hiányukat, hogy miért nincsenek, és hogy miért kellett ennek így lenni. És tudtam, hogy nem érdemli meg édesapám, és ez iszonyatos volt. Százszor végigéltem, hogy ő feláll a bitófa alá. Az szörnyű volt! A legtöbbször sírtam esténként. És mostanában, hogy most már meg tudok állni a sírjánál, most megint olyan időszak van, hogy hát bizony sokszor nem tudok elaludni, és eszembe jut, hogy micsoda borzasztó dolog. Úgyhogy most megint gyakran előjön. Szinte ma sem tudok róla beszélni anélkül, hogy ne sírjak. És ahányszor megyek a sírhoz Nyíregyházára, mindig sírok.
Amíg általános iskolába jártam, az ötvenhatos eseményekről nem tanultunk. Amikor a nyomdaipari technikumba jártam, ott talán egy-két sorban volt megemlítve. De egy percig se gondoltam, hogy igazuk van azoknak, akik ellenforradalomról beszéltek. És azt is tudtam, hogy mit akartak, és azt is tudtam, hogy jót akartak. Mindenki jobb életet akart, mert hát annyira sanyargattak bennünket. Nem lehetett egy disznót levágni anélkül, hogy engedélyt ne kért volna az ember. Egy disznót nem lehetett levágni! Ha levágták, akkor elvették tőle a disznót, és őt magát meg bevitték a börtönbe. Szóval nem lehetett létezni. Paraszt embernek azért nem, mert direkt szándékosan megfélemlítették, hogy lépjen be a tsz-be, és a dolgozó ember, aki kapott munkát, az meg örült, hogy van munkája. Utána jött a Kádár-korszak. Aki nem így élte meg, mint ahogy én, aki tudom, hogy mi van a hátam mögött, annak biztos, hogy jó volt. És nem mondhatom én se, hogy nem jutottunk jobban ötről a hatra. Nem mondhatom, hogy annyira nincstelenek vagyunk, hogy nincs ennivalónk, mint ahogy volt akkor, amikor gyerek voltam. Mi becsületesen megdolgoztunk azért, amit megkerestünk. Úgyhogy én nem az akkori pártnak a javára írom az egészet, az biztos. Hanem talán annyi, hogy volt rá lehetősége az embernek, hogy egy kicsit ötről a hatra jusson. De azért én az életben meg nem bocsátom nekik azt, hogy az édesapámat elvették tőlem! Amíg élek nem fogom megbocsátani!