Tovább a szövegrészlethez...
elsődleges szocializáció

Nagyon-nagyon halványan emlékszem azokra az évekre, mert nagyon régen volt, és utána sok rossz emlékem volt, úgyhogy nagyon sokat elfelejtettem. De emlékszem arra, hogy édesapám ment az aratógép előtt, mert tele volt a föld madarakkal, pont akkor rakták le a tojásaikat azok a kis madárkák, és azokat zavarta, mert sajnálta volna, hogy széthasítsa a gép. Meg arra emlékszem, amikor már csépelték ki a búzát, és én állandóan ott okvetetlenkedtem a cséplőgép mellett, pedig iszonyatos hangja volt, és emlékszem arra, amikor egy búzaszálka belement a szemembe. Rettenetesen fájt, nagyon üvöltöttem. Meg arra emlékszem, hogy sok lovunk volt. És volt egy nagyon kedves bocikám, Bimbónak hívták. Kivittem legeltetni, én leültem a fűbe valamilyen pokrócfélére, ott tanultam, ő meg ott körbelegelt engem, nem ment el mellőlem. Meg arra emlékszem, amikor a húgom pici pólyás baba volt, és anyukám ideadta nekem, és én kiejtettem a kezemből. Egy pólya azért egy ötéves gyereknek nem kis súly. Leejtettem, és nagyon féltem, hogy valami baja lesz. De hála Istennek nem lett semmi baja. Meg a Bimbóra visszatérve, arra is emlékszem, hogy nagyon megsirattam, mert lépfenét kapott. Felfúvódott. A szüleim nem tudták, hogy mi történt vele. Amikor az iskolából hazamentem, akkor mondta anyukám, hogy a Bimbó meghalt. És apukám elvágta a nyakát, hogy a húsát föl tudjuk használni. De végül is nem lehetett, mert fertőző betegséget kapott a tehén. Az egész házat, mellékhelyiségeket, mindent lefertőtlenítettek, és én aznap este nagyon rosszul voltam. Annyira rázott a hideg, nem fáztam, nem éreztem semmit, csak azt, hogy a remegést nem tudom megállítani. Akkor lefeküdtünk, és az egész ágy rázkódott velem, és akkor emlékszem rá, hogy édesapám felugrott, hogy „Kislányom, mi bajod van?” Mondtam, hogy nem tudom, de már nem bírom sokáig ezt a remegést. Apukám egyből sejtette, hogy itt nagy baj van. A mentők bevittek mindannyiunkat a kórházba. Fertőzést kaptam, de szerencsére nem nagy dózist. Mert ugye azzal a késsel, amivel elvágták a szüleim a nyakát a bocikának, megmosták, de a bacilus csak rajta maradt. Nem fertőtlenítették. Azzal vágta a kenyeret anyukám, és az első szelet kenyér az enyém volt. Két hétig voltunk bent körülbelül.

Tovább a szövegrészlethez...
elsődleges szocializáció

Arra emlékszem még, hogy nagyon örültem, amikor iskolába jártam, és apám motorbiciklivel eljött elém, mert elég messze volt az iskola, körülbelül három kilométert kellett gyalogolni, és ha tehette, akkor eljött elém az iskolába. Jó kislány voltam, úgy emlékszem vissza, nem volt velem semmi gond az iskolában sem, jó tanuló voltam. Meg mind a hárman jó gyerekek voltunk, úgyhogy különösebb gond nem volt velünk, nem emlékszem, hogy kikaptunk volna.

Tovább a szövegrészlethez...
elsődleges szocializáció

Nagyon sokat köszönhetek a nagyszüleimnek, mert tényleg jól neveltek, főleg a nagyapám. Szigorú volt, mindent megkövetelt: a tiszteletet, a tanulást. De mondjuk, nem is kellett annyira nógatni, hogy tanuljak, mert tudtam, hogy más lehetőségem nincs, csak az, hogyha tanulok és valamire jutok. Ha jutok egyáltalán. Nagyon szerettek, és én is nagyon szerettem őket. Amikor nagyapámékhoz kerültem, nagyanyám nagyon sokszor beteg volt, és megtanított tésztát gyúrni, főzni meg ágyneműt mosni teknőben, az utcáról behordani a vizet. Még csak általános iskolás voltam. A nagymamám nagyon vékony, alacsony nő volt, és sokat volt kórházban, és nekem kellett mosnom az ágyneműt gyerekfejjel, nekem kellett kivasalni, én hordtam a sok vizet, én mentem bevásárolni. Szóval nagyon-nagyon sok volt. Én mentem tojást árulni a piacra. Kinn az udvaron kellett leginkább mosni, mert ugye abban a kis előszobában hol? Úgyhogy szörnyű volt. És a mosakodási lehetőség is olyan volt, hogy egy nagy lavór volt, aztán kész. És állandóan ott keresztüljártak. Egyedül a barátnőmékhez mentem el, és ott beszélgettünk, zenét hallgattunk. Süteményt sütött az anyukája. Olyan egy-két órát voltam náluk. Ez a kis barátnőm annyira pátyolgatott, bátorított engem, és a családja mindig kérte a nagyszüleimet, hogy engedjenek el hozzájuk kicsit kikapcsolódni. Tehát ők átérezték az én helyzetemet. Nagyapám mindig megmondta, hogy mikorra menjek haza, és később nem lehetett. Percre pontosan, inkább előbb, mint később, mert akkor biztos leszidott. És igaza volt, mert én is úgy nevelem a lányom, hogy itthon kell lenni, mert ha nem, akkor az ember nem tudja, mi történt, hogy miért nem jössz. Én erős voltam, olyan hirtelen megnőttem ötödik osztályos koromban, mikor az intézetben voltam két hónapot, hogy a saját nagyapám alig ismert meg. Úgyhogy erővel bírtam én, csak hát a lelkem...