Tovább a szövegrészlethez...
1956

A Rajk-temetés után lehetett érezni, hogy valami rendkívüli izgalom, feszültség van a levegőben, hogy lelki és társadalmi indulatok forronganak, s hogy ez a forrongás valamilyen módon napról napra erőteljesebb. A mi iskolai osztályunk légköre is megváltozott. Még szegény tanárokkal szemben is bátrabbak lettünk, mintha minden ifjú valahogy forradalmárkodni kezdene… Alig tudták a fegyelmet tartani.

1956

25-e reggele. Úgy indult, mint egy átlagos hétköznap. Az osztálytermünk a Széchenyi térre nézett. Azt hiszem, úgy tíz- tizenegy óra tájban lehetett, amikor egyszer csak hallottuk, hogy a Vagongyár felől, a munkáskerületek irányából elkezdődik a felvonulás. Mi meg elhatároztuk, kollektívan, hogy megyünk mi is. Valamelyik tanár azt mondta, hogy nem. Mi azonban kitartottunk mellette, hogy márpedig megyünk. Az osztály egy emberként felállt, levonultunk az utcára, és mentünk a városháza elé, ami ott van az állomás előtt. Mire odaértünk, a városháza előtti nagy téren (ahol az egyes számú út is elhalad) már rengeteg ember volt. Ott láttam legelőször Szigethy Attilát, mellette állt az épület erkélyén az egyik tanárunk, Galambos Iréneusz, aki később a Dunántúli Nemzeti Tanács egyik alelnöke lett. Ez bennünket eléggé felvillanyozott: hogy egy tanárunk kvázi ott van a legfelsőbb vezetésben. Nagy demonstráció, Szigethy Attila beszél, tán röplapokat is osztanak. És itt megbomlik a kronológiám, eléggé összefolynak az események. De a képek, az emlékek nagyon intenzívek, összesen nyolc-kilenc nap történetéről van szó. Tehát én egy szubjektív tanúként szólalok meg.

1956

Az ÁVH épületétől a nép visszament ezen a vasúti hídon, azzal a céllal, hogy a politikai rabokat kiszabadítja a börtönből. Nagyon sok rab volt itt, mert a környékről disszidálók felett a győri bíróság ítélkezett (ha elkapták őket), és a győri börtön volt megtömve velük. Ez a tér, ahol a börtönépület áll, közel van a városházához, egy kis parkra néznek a rácsos cellák. A tömeg oda vonult át. Talán tíz-húszezer ember. Itt volt az egyetlen olyan szituáció, ami éles lett, és aminek, azt hiszem, halottja nem volt, de a börtönőrök elkezdték lőni a tömeget. Emlékszem, ahogy hasaltunk a parkban és arra is, ahogy pattognak a lövedékek. Azt hiszem, idővel menekültünk is (emlékszem a kiürült tér képére). Az is lehet, hogy csak a levegőbe lőttek, bár ennek ellene mond, hogy emlékeim szerint porzottak a füvön a lövések és mintha tényleg pattogtak volna. Talán csak ennyi a legelső győri nap kompendiuma bennem. Amihez hozzá kell tenni, hogy valami fantasztikus, mámoros élmény kapott el.

1956

Talán az első vagy a második napon az Ideiglenes Nemzeti Tanács mellett megalakult a Győri Ifjúsági Bizottság. A városban egy felsőoktatási intézmény volt, méghozzá a Zeneakadémiához tartozó győri konzervatórium. Ebben a Győri Ifjúsági Bizottságban, amelybe engem is beválasztottak, voltunk négyen-öten középiskolás diákok, különböző iskolákból, volt ipari tanuló és voltak fiatal munkások, volt egy konzervatorista srác. Mintha delegáltak volna minket, de nem igazán emlékszem, hogy történt a választás. Talán az osztálytársaim mondták, hogy Miklós, te menj… A városháza épületébe kellett menni, ott alakult meg ez a bizonyos Győri Ifjúsági Bizottság. A vezetője – sajnos nem emlékszem a nevére – egy fiatal, olyan huszonhárom-huszonnégy éves vagongyári mérnök fiú volt. Körülbelül tíz-tizenkét ember vett részt a munkában. Szociológiai összképük: ipari tanulók, fiatal munkások, gimnazisták, szakközépiskolások. Vezetőnk volt a legidősebb közöttünk. 26-27-étől kezdve egészen november 4-ig a bizottság kvázi egy összeomlott közigazgatás bizonyosfajta részfeladatait végezte a Nemzeti Tanács megbízásából.

1956

A nagy győri középület jobb szárnyában, az első emeleten jelöltek ki nekünk két vagy három irodai szobát; ezeket hatalmas ajtók kötötték össze. Hogy a többiek mivel foglalkoztak, azt vagy nem tudtam figyelni, mert a feladatommal voltam elfoglalva, vagy már elfelejtettem. Azt sem tudom, mikor aludtam ezekben a napokban. Rémlik, hogy néha hazamentem a kollégiumba, és lefeküdtem pár órára. Talán ezért is folynak össze a napok; arra összpontosítottam nagy lelkesen, hogy bizonyos dolgokat, amiket rám bíztak, meg kell csinálnom. Hogy mikor van éjszaka, mikor nappal, mikor van kint tüntetés és milyen – az valahogy mellékes lett. Eleinte röplapokat fogalmaztam. Nyilván mondták, hogy jó diák vagyok, és tudok fogalmazni. A Kádár-rendszerben kiadott puha fedelű győri fehér könyvben illusztrációként felfedeztem az egyik, általam írt röpcédulát… A fejlécén a Diákok, katonák, magyarok! megszólítás volt. Már nem is tudom pontosan, miről szól, arra azonban emlékszem, hogy amikor ebben a könyvben felfedeztem és elolvastam, röstelkedtem pár nyelvi hibán, ami a korrektúra után is benne maradt. Vitte valaki a nyomdába, ott gyorsan kiszedték, korrigáltuk, majd Isten tudja, hogy és hol terjesztették.

1956

Ez volt az első napokban. Később tulajdonképpen az töltötte ki a napjaimat, hogy nekünk kellett megszervezni a budapesti forradalmároknak szánt segélyszállítmányokat. A dolog menete a következő volt. A Vagongyárban, amely a legnagyobb győri üzem volt, létrejött egy összevont szállítási diszpécser-ügyelet. Azért összevont, mert a több győri gyárból is tömbösítették a szabadon álló teherautókról rendelkezésre álló információkat. Nekem kellett telefonon felvenni velük a kapcsolatot, naponta többször, és ők jelezték, hány teherautó áll rendelkezésre. Ezt követően, illetve ennek arányában az én dolgom volt, hogy a községekkel kapcsolatba lépjek. A népek a korábbi tanácsházak épületeibe hordták az élelmiszert, amit a pestieknek szántak, sonkát, szalonnát, zsírt, kolbászt, tojást. Egy ismeretlen telefonos kisasszony a győri postán kapcsolta a községeket (volt róluk egy listám), és akikkel már beszéltem, azt kihúztam. Végül már ennyi adminisztráció se kellett: mondtam a telefonos nőnek, kapcsolja akármelyik falut… Nagyjából ugyanis az a dialógus folyt a helyi emberrel: hogy merek én csak egyetlen teherautót küldeni, amikor ők rengeteg élelmet tudnának adni? Az önkormányzati emberrel folytatott telefont követően a vagongyári diszpécser-szolgálatnál jeleztem, melyik faluba menjenek, hogy felvegyék az árut. Közben persze zajlott körülöttünk a forradalom, az élet.

1956

Külön kitérek egy mozzanatra. Az esemény egy késő esti órán zajlik, hogy pontosan melyik napon, azt nem tudom. Hogy a dolog világos legyen, fontos a ház topográfiája. A városházának van egy nagy, központi erkélye, amely a nagy tanácsteremből nyílik. Magában a nagyteremben: színpad, mikrofonokkal. Az ettől jobbra eső szárnyban, de vele azonos emeleten dolgoztunk mi, az ifjúsági bizottság. A nagyterem erkélyéről – szinte egész nap – beszédek hangzottak el a lent sokasodó néphez; esténként ezt az erkélyt reflektorok világították meg, és a beszédek ki voltak hangosítva. A mi szobáinkba valahogy behallatszottak ezek a hangok – zajlott a forradalom. Fantasztikus volt, életem nagy adománya ez az emlékkör, ennek az egésznek az aurája… Egyszer csak jön valamelyik srác, hogy gyerekek, baj van! Kiderült, hogy Győrbe érkezett egy különítmény, emlékezetem szerint Somogyvárinak hívták a vezetőjét. Arra határozottan emlékszem, hogy ő maga is, az emberei is fel voltak fegyverkezve. Ez a Somogyvári egy esti órán, iszonyatos agresszív hangnemben elkezdett szónokolni az erkélyről, fasisztoid hangnemben uszítva a téren álló népet. Az összes volt kommunista ellen, Nagy Imrét, a forradalmi hatalmat is beleértve. Emlékszem a férfi hanghordozására, engem később a filmen látott Szálasi-beszédekre emlékeztetett. Mi, akik ott voltunk, elhatároztuk, hogy a beszéd folytatását valahogy megakadályozzuk. Két srácnál volt bicska. Nem bugylibicska, de nem is valami jó kés. Az erkélyen lévő mikrofonok kábelei a nagyterem pódiuma mentén vezettek hátra. Bevallom, be voltunk szarva, míg ez az akció zajlott, a torkunkban dobogott a szívünk. A pulpitusa mögé bújtunk, és ketten fogtuk a kábelt. Tulajdonképpen azt se tudtuk, melyiket kell elvágni, hogy ne legyen hang. Mert akkor nem tudja folytatni, mert akkora a tér és akkora a tömeg, hogy mikrofon nélkül nem boldogul. Nyiszáltuk ezt a kábelt, és egyszer csak elhallgatott a szónok üvöltése. Mi meg elfutottunk valahova. Mert a fogdmegjei ordítoztak: ki csinálta ezt? Mi lementünk az épület alagsorába, ahol rengeteg – talán disszidálni igyekvő – ember üldögélt. Közéjük keveredtünk. Mi is olyanok lettünk, mint a többi civil. Ám lehetett hallani, hogy fent ordítoznak, rohangásznak. Aztán – utólag mondták – bevágták magukat a kocsikba és elmentek. Nem tudom, mennyien lehettek.

1956

Egy este, késő este, de hát ősszel korán esteledik, szólnak nekem – már csak páran voltunk bent – hogy egy riporter szeretne velünk beszélni. Úgy emlékszem, ketten mentünk át szemben lévő Rába Hotelbe, akkori nevén Vörös Csillag Szállodába. Akkoriban ez volt „a hotel” Győrben. A Szabad Európa Rádiótól volt ott egy újságíró, interjút akart csinálni. Arra is pontosan emlékszem, hogy egy szép saroklakosztályba mentünk fel. Különleges volt az egész: maga az ember a puha lódenkabátjában, szakállasan, a rádió Magyar Osztályától. Olyan szép mini magnót se láttam még, érdekesek voltak a kis tekercsek, amint azok forogtak. Akkoriban még nem dohányoztam, de a riporterünk illatos, pácolt cigarettát szívott, és engem nagyon megragadott ez az illat. A riportban sok mindent elmeséltem: a kitelepítést, apám sorsát, meg hogy bencés diák vagyok. Mondtam pár mondatot a forradalomról, a hazáról – korabeli fordulatokat, nagy-nagy lelkesedéssel. Anyámnak is mondták Pápán, hogy hallották, Miklós nyilatkozott a Szabad Európában. Tudom, Pozsonyban rögzítették a SZER adásait. Tehát ez egy belügyi archívumban meg kellett hogy legyen. Igaz, nem mondtam semmi különöset, de mégiscsak mint ifjú forradalmár nyilatkoztam a szállodában.

1956

November 4. Ködös, hűvös napra virradtunk – erre sokan emlékeznek: addig igen szép idő volt, szinte az egész forradalom alatt. Amikor bejöttek az oroszok, akkor szállt le a köd, ténylegesen. A lehullott sárga levelek belemaszatolódtak a mocskos tanknyomokba, és szitált a köd. Ezzel a konzervatorista zenész fiúval kimentünk még az irodába, tudtuk, hogy megszállták a várost az oroszok. Hogy miket égettünk el, nem tudom, de a jelenet rémlik. És a pecsétnyomóról sem feledkeztünk meg: a kerek pecsét gumirészét letéptük. Akkoriban a srácok vastag, felhajtott jampecnadrágot igyekeztek hordani, ebbe varrtuk be a pecsétet. Délután megállapodtunk, hogy éjjel elindulunk Nyugat elé – még visszamentem a kollégiumba, magamhoz vettem a táskám, és este elindultunk.