Visszatérve 45-re: megvolt a kissé leromlott, de nagy lakás a Krisztina körúton, a miliő, a bútorok – csak az egzisztencia tűnt el alóla. Kissé konfúz, az élet praktikumát igazában meg nem tapasztalt anyám ott küszködik ebben a helyzetben. Hogy példával éljek: anyám főztjénél rosszabbat ki sem lehetett volna találni, gyakorta a Tölgyfa étterem konyhájáról ételhordóban hoztuk a rossz főzelékes, olcsó ételeket. Mindig szegények voltunk, örökölt ruhákban jártunk, spórolni kellett. Ha nem volt semmi pénz, anyám becsapott valamit a zálogházba. Fiatal asszony volt, negyven körül járt. Jártak hozzá udvarolni, egy doktorra is emlékszem. Meg a tanítványai között is voltak fiatal férfiak. Angolórákat adott. Tervezte, hogy oroszul tanul, tán el is kezdte. Aztán nem lett a dologból semmi. Sejtette, hogy az angol gyanús lesz. Meg azt gondolta, ha megtanul oroszul, akkor állást kap. Mert – pláne angol, német szakkal – állást azért nem kaphatott, mivel egy horthysta tisztnek volt az özvegye. A mi gyerekkorunkban hangsúlya volt annak a kifejezésnek, hogy „állásom van”, benne van a szóképben is, hogy akkor az illető meg tud „állni”. Aki ilyen szabadúszó, az roppant kiszolgáltatott. Anyám sokszor ment a „zaciba”. Láttam, nézegette a zálogházi cédulákat, mikor jár le az ezüsttálca, az azsúrozott terítő vagy egy-egy bross határideje. Ez persze nem a nincstelenség, de egy életforma fenntartásához korántsem elég.