1956. október 23-ra azért emlékszem, mert tanácsülésen voltunk kiszálláson egy Győr melletti községben. A parasztok mondták, hogy most fog beszélni Gerő Ernő a rádióban. Nagy hangulatban voltak, hogy megbuknak a kommunisták. Azt mondták, Pesten mégis engedélyezték a tüntetést, és a Gerő-beszéd után fütyülték meg szidták Gerőt. Az alaphangulat az volt, hogy a kommunistáknak menni kell. Óriási forrongás volt, de bosszú is a kommunisták ellen. Amikor hazamentünk, bekapcsoltam rádiót, és akkor már a fegyveres fölkelésről is hallottam. Ez egy keddi napon volt. Másnap, október 24-én még nálunk voltak a feleségem pozsonyi rokonai, én szabadságon voltam azon a héten. Aznap a rádióból hallottam a felhívást, hogy tegyék le a fegyvert, meg hogy gyülekezési, kijárási tilalmat hirdettek. Az volt a véleményem, hogy a felkelést a kormányerők hamar el fogják fojtani. Mikor még október 25-én, csütörtökön reggel is azt a felhívást hallottam a rádióban, hogy tegyék le a fegyvert, már az volt a véleményem, hogy nem fogják letenni. Aznap is otthon voltam, de apám beteg volt, gyógyszerért kellett mennem. A városháza túlsó oldalán mentem, amikor jött egy dzsip, rajta három fiatal hullája. Akkor mondták az utcán az emberek, hogy a fogháznál tüntetés volt, ki akarták szabadítani a rabokat és lövések is dördültek. Azt is hallottam, hogy egy kislány az ávósok autójáról osztogatni akarta a fegyvereket, akkor lőtték le az ávósok. Fültanúja voltam, amikor az ávósok visszavonuláskor a Szent István úton a levegőbe lőttek. Azt gondoltam, visszahívnak a szabadságomból, mivel a párttagokat behívták a Hajtóműgyárból, a Vagongyárból, őrségbe, de engem nem. Végül csak bementem. Ott vagyok a titkárságon, amikor Váradi, az egészségügyi osztályvezető bejön és beszélgetünk, hogy Pesten lövöldöznek. És azt mondja, hogy ezt a felkelést már gyakorlatilag leverték, két patkányt már el is fogtak a határban. Erre a titkárnő vagy Szóka bácsi, az altiszt, megkérdezte: Milyen patkányokról beszélsz? A pesti fölkelőkről. Hát neked a pesti fölkelők patkányok? Rettenetesen összevesztünk. Az egész tanácsnál híre ment, hogy Váradi patkányozta a pesti fölkelőket.
Október 25-én láttam a városháza előtti tüntetést. Tihanyi Árpád akkor szavalta el a Talpra magyart, több alkalommal. Természetesen én magam is föltartottam a kezem. Az egyik kezemmel a biciklit fogtam, a másikat felemeltem, hogy „esküszünk, esküszünk, rabok tovább nem leszünk". Másnap egy csoport kijött az ÁVH-hoz, ami nem messze van tőlünk. Láttam úgy tíz embert, akkor még nem tudtam, hogy az egyik, Berger Sándor, a pertársam lesz. Mindig bosszantott, amikor hallottam, hogy Berger elfoglalta a rendőrséget, mert szemtanúja voltam, hogy tízen mentek be, és negyedóra múlva egy nagy fehér rongy jelent meg az ablakban, akkor aztán a nép betódult. Azt is láttam, hogy betódultak a gyerekek, dobálták ki a Lenin-képeket. Délután arra sétáltam, gondoltam, megnézem, mi történt ott, kíváncsi voltam. Csak amikor közelebb mentem, láttam, hogy ott vannak leszemetelve a képek. Egy-két levelet is láttam, de mást nem. Később aztán hallottam, hogy a komoly iratokat elszállították. Az apósom egy barátja hozott nekünk egy lefényképezett levelet, ami apósomnak szólt, Juba Ferenc írta, a híres tengerész író. Az én naiv apósom akkor azt mondja a feleségemnek, milyen érdekes, hát figyelték Juba Ferit! Mondta neki a feleségem, apu, te olyan naiv vagy, nem jutott eszedbe, hogy a te postádat figyelték? Ezt a levelet temiattad bontották föl! A megyei tanácsnál nem volt káderlapkiosztás, de városi tanácsi kollégáim telefonáltak, milyen nagy nevetséget keltett, hogy a káderlapomon az van, klerikális beállítottságú vagyok.
Az én sorsom 1956. október 27-én dőlt el. Akkor a vendégeinkkel elmentem az állomásra, hogy megy-e vonat Pozsony, Rajka felé. Ment. Ha nem ment volna, hazajövök. Így, miután kikísértem a vendégeket, a megyei tanácshoz mentem. Körülbelül nyolc órakor jön Gönczöl Gyula, a vb-titkár, és összehívja a nagyterembe a népet. Szigethy Attiláék akkor már működtek, mint Ideiglenes Nemzeti Tanács, és üzenték, hogy válasszunk munkástanácsot. Ott egyszerre elkezdtek neveket kiabálni, a legtöbbször talán az én nevemet. Én azt akartam, hogy a munkahelyi egység ne szűnjön meg, a káderek is legyenek benne a munkástanácsban. Addig is el tudtuk viselni őket. A káderek mellett azonban javasoltam munkás származásúakat is, hogy ezek is kerüljenek be, ne csak „a doktorok”. Ezzel arra akartam felhívni a figyelmet, hogy nem bíráskodást akarok, és nem vagyok híve, hogy valaki most kommunistázni kezdjen. Megállapodtunk egy tizenötös listában, utána összeültünk, a főnök is ott volt, őt is beválasztottuk. Nem is volt szavazás, csak valami megállapodásféle. Pistát kiabáltak a legtöbbször, mármint engem, meg hogy a titkárságról legyen valaki. Megmondom őszintén, nem is versengtek ezért a pozícióért, így aztán valahogy én lettem a Győr-Sopron megyei Tanács munkástanácsának az elnöke.