Tovább a szövegrészlethez...
állambiztonság

Aztán 1965-ben, amikor az angol vizsgára készültem, összeismerkedtem egy vasutassal, aki szintén a tanfolyamra járt. Egyszer beszélgettünk az utcán, elkezdte nekem mondani, hogy egy barátját most tartóztatták le, aki szintén 56-os, és a szervezkedést akarta tovább folytatni. Mondtam, engem a politika nem érdekel. Ez volt az utolsó találkozásunk. Később megtudtam róla, hogy a rendőrség embere volt. Volt egy beszervezési kísérlet 1967 őszén is. A kertünkből vittek el. Bejött egy sofőr, szólt, hogy a rendőrségre kéretnek, menjek. Elmentünk, kérdezték a problémáim. Mondtam: ügyvéd szerettem volna lenni, de nem lehetek. Minden el lesz intézve, mondták, de egy félóra múlva rátértek, hogy Berger Sándort kéne figyelni, aki pertársam volt, mert az egy megbízhatatlan ember. Kérdezték, vállalom-e. Berger szerintem nem is megbízhatatlan – mondtam–, hát szóval nem vállalom. Pedig alaposan szorongattak, már ilyeneket is mondtak, hogy ez közreműködés, és én, aki kegyelmet kaptam, biztosan nem akarom leülni a maradékot. Nem akarok én közreműködni, mondom, adjanak fordítást és megcsinálom. A végén azt mondja nekem Radics százados, hogy megbánja még maga ezt. Hát alighogy eltelt egy hét, látom ám, hogy jön a Gyógyszertári Központ igazgatójához, Józsa Lajoshoz. Másnap megkérdeztem az igazgatót, miért jött Radics. Hát temiattad. Mit akart? Mondta, hogy mit nem vállaltál, és azt kérte, küldjelek el. Mire azt mondtam neki, az, hogy kit küldök el a Gyógyszertári Központból, az én dolgom, és nem a rendőrségé.

állambiztonság

Egy csúnya provokációm is volt, talán a nyolcvanas években. A városi könyvtárban találkoztam egy volt rabtárssal, aki a suszterájnak volt a vezetője. Nagyon ügyetlenül csinálta. Alighogy leült mellém, talán a harmadik mondata volt: ezt már nem lehet tűrni, amit ezek csinálnak, valamit kellene tenni stb. Hát ennyire még én se vagyok naiv. Mondtam neki is, engem ez az egész dolog nem érdekel. Később megtudtam, hogy egy veszedelmes besúgó volt, aki azzal foglalkozott, hogy különböző helyekre ment és úgy adta ki magát, mint képügynök, és 56-ról beszélt. Nem tudom, bajba került-e miatta valaki. 1983-ban Olaszországba készültünk a feleségem barátnőjéhez. Bementem a rendőrségre, kértem engedélyt. Mondták, tudják, hogy 56-os vagyok, miért akarok menni. Később Bibó István iránt érdeklődtek, abból gondoltam, hogy esetleg azt gondolják, hogy valami Bibó-féle iratot akarok kivinni. Pár nappal később az egyik legjobb barátom, akivel már gimnázium óta ismertük egymást – ő is 56-os volt, csak megúszta a börtönt két internálással –, megállít, hogy beszélni akar velem. A harmadik mondatban már meg is mondta, hogy a rendőrség megbízásából jön: kíváncsiak, miért akarok Olaszországba menni. Mondtam neki: mondd meg nekik nyugodtan, hogy a feleségemnek van egy barátnője, annak idején együtt voltak Győrben, egy zsidó lány, akinek a szülei Auschwitzban elpusztultak. A szüleivel Lizi is érintkezett, cipőt küldtek nekik, csomagokat, s kialakult egy baráti kapcsolat, ami utána is megmaradt, és ő meghívott minket Milánóba. Amikor megjöttünk Olaszországból, találkozom vele, kérdezem, nem érdeklődsz? Azt mondja, most már nem vagy érdekes.