A 60-as években nagyon erős volt az orosz export és a Richter gyógyszergyár ebből lett naggyá. Ha elgondoljuk, hogy több 100 millió tablettát szériában lehet gyártani – nem kell a gépet átállítani. Ez minden iparágra érvényes. Ez a hatalmas export tette lehetővé, hogy ott beruházzanak. Az értékcsökkenési leírás, amit  egy akármilyen gyár vagy üzem elszámol, az ma már azért van, hogy visszaforgassa, az elhasznált termelőeszközeinek az értékét újból feltőkésítse. Régen a tervgazdálkodási időszakban az értékcsökkenési leírást fejlesztési alapba kellett tenni. Ezt be kellett a központba szolgáltatni, amiből vissza is osztottak, de ebből a tömegből, amit a gyárak termeltek és fejlesztési alapként elszámolták, építettek hadiüzemeket, hidakat, gyárat. Amelyik ipar jól működött, az többet kapott vissza – vagy akinek jó összeköttetése volt, gondolom, mert az is beleszámított. A gyógyszeripar ebből a fejlesztési alapból, mivel nagy kapacitásokat kellett neki felhasználni, hogy kielégítse a szállítói kívánalmakat, elég sokat visszakapott. Az árképzés pedig úgy volt, hogy támogatási rendszer volt és elvonási rendszer volt, ami később megszűnt. Tehát a tőkés exportot támogatták, a szocialista exportból meg elvontak elég jelentős összegeket. Tudniillik a dollárkitermelés az rosszabbul nézett ki, de nagyon fontos volt a tőkés export, mert abból lehetett importot csinálni. De a nagy volumenű szocialista export-termelés meg nagyon jól hozott a konyhára, abból meg elvontak. Később már a ’70-es években ez elhalványodott. Akkor valószínűleg központilag rendezték ezeket a dolgokat. Akkor még a számvitelnél dolgoztam, és megvoltak a szabályok, tudniillik még az is volt ’67 előtt, az új gazdasági mechanizmus előtt, hogy egy elég nehézkes rendszerben a külker kezelte a készleteket, persze csak papíron. Tehát mi megvettük papíron a gyáraktól a készleteket, ott tároltuk, és a mi számvitelünkben volt benne a készlet, amit exportra megvásároltunk. Mi kaptuk rá a hitelt, eladtuk, miénk volt a pénz, és abból kifizettük a hitelt és a gyáraknak, amivel tartoztunk. Kínos egyeztetések voltak a gyárakkal, mert a készletet mi nem láttuk, csak papíron. Folyton egyeztettünk, meg kínlódtunk. A leltárak azok csak formálisak voltak. Mégis a mi mérlegünkben szerepelt az az érték, amit tárolni a gyáraknál kellett. Magyarországon a háború után kötött devizagazdálkodás volt. Kicsit furcsa lehet annak, aki nem szakember, hogy mi az a kötött devizagazdálkodás, és mi a Nemzeti Bank szerepe egyáltalán, egy ilyen országban, ahol kötött devizagazdálkodás van. A Magyar Nemzeti Bank monopol-helyzetben volt, mellette a Magyar Külkereskedelmi Bank létezett még. A speciális üzleteket, bartereket – a vegyes üzleteket hívták barter üzletnek – a Magyar Külkereskedelmi Bank bonyolította, a Magyar Nemzeti Bank pedig az összes többi ügyletet. Ez mai szemmel kicsit furcsának tűnik, de mivel én a pályám nagy részében így kellett dolgozzam, megszoktam, hogy a Nemzeti Bank részben bankárként működött, részben devizahatóság volt. De mi az a devizahatóság? Mai szemmel a kötött devizagazdálkodás azt jelentette, hogy Magyarországon minden export után, amit eladott az ember, be kellett szolgáltatni a devizát, és az importra szintén meg kellett igényelni a devizát. Tehát nem lehetett akkor azt csinálni, hogy őrületes mennyiségű, 200 millió dollárért exportálok, és abból fedezem az importomat. Ez egy kétirányú utca volt, bruttó elszámolásnak hívják ezt. Magyarországon egészen a ’90-es évek végéig nem lehetett a devizával olyan nagyon szabadon kereskedni. Magyarországon ez a kötött devizagazdálkodás azt jelentette, hogy az export ellenértéket be kellett szolgáltatni, és kaptunk érte forintot egy megfelelő árfolyammal, és az importra igényelni kellett pénzt. Az exporton és az importon kívül voltak még devizában kötelezettségek. Az áruhoz kapcsolódó fuvar, biztosítás és egyéb kötelezettségek, amiket devizában kellett teljesíteni, de ez az áru értékesítésével együtt simán ment, ennek nem volt már külön engedélyeztetési része. Viszont a külkereskedelemben egy nagy tételt képviseltek az utazási költségek devizában, majd pl. nálunk a hálózati költségek, amikor kint ültek emberek, és azoknak fizetést, lakást, autót stb. kellett fizetni. Ezekre külön devizakeretet biztosítottak. Ez két nagy keret volt: az utazási keret és az irodák fenntartása. Három nagy vállalat volt, a Hungarotex, a Technoimpex és a Medimpex, amelyeknek irodáik voltak, és ahol ez egy nagy tétel volt. Ezeknek minden évben keretet kellett kérni a Nemzeti Banktól. A keret korlátain belül tudtuk az utazásokat és az irodák költségeit devizában fedezni. Volt még a mi szakmánkban egy nagyon jelentős tétel: a licence, tudományos jogdíj – a gyárak vásároltak licenceket külföldről, vagy nagyon nagy összegű vizsgálatok pénzeit kellett devizában átutalnunk. Például volt a nagyon híres gyógyszerünk, a Cavinton, aminek nagy piacot sikerült szerezni, többek között Japánban is. Ez egy magyar találmány volt, és mire azt felfejlesztették, annak több százezer, mondhatni, millió dollár kísérleti költsége volt külföldi laboratóriumokban. Csinálták magyar laboratóriumok is, de nemzetközi eredményeket kellett produkálni a törzskönyvezéshez. Emlékszem egy esetre, mikor telefonon hívott fel Angliából a Richter vezérigazgatója, hogy azonnal utaljunk át 200 ezer fontot, holnapra ott kell lennie, mert valami patkánykísérletek kellettek. Nem volt mindegy, hogy milyen patkányokon végezték el, mert ezek tenyésztett patkányok voltak. Voltak tenyésztett kutyakísérletek is. Azoknak a vizsgálati eredményei aztán a külföldi törzskönyvezéseknél elfogadottak voltak, ha egy nemzetközi, mondjuk angol laboratórium csinálta. Ezekre a pénzeket szintén nem kellett keretként kezelni, ezt simán át tudtuk utalni. Tehát gyakorlatilag ami szigorú keretgazdálkodás volt, az az utazások és a külföldi képviseleteknek átutalt fizetések voltak, ami nem volt kevés. Eladtunk exportra. Volt egy tanúsítvány, ami kísérte az árut. Ezt a határon lepecsételték, igazolva, hogy kiment az áru. Abban a percben nekünk deviza-beszolgáltatási kötelezettségünk keletkezett. Volt egy nagy gépi rendszer, amiben a Nemzeti Bank ezt cégenként nyilvántartotta. Majd jött az import, bejött az országba az áru, levámolták, akkor nekünk fizetési kötelezettségünk keletkezett külföldre. Ezt a Nemzeti Bank nyilvántartotta, amitől az őrület határán voltunk. Ezt ők úgy hívták, hogy leltárak, és minden negyedévben egyeztetni kellett a vállalatoknak a Nemzeti Bankkal. Óhatatlan, hogy ennyi tételnél minden stimmeljen. Úgynevezett „kötésszámok” vannak, ez olyan, mint egy születési bizonyítvány, ez kíséri az árut. Mikor elkezdik az üzletet megkötni, adnak neki egy számot, és amíg le nem bonyolódik a tétel, addig az a szám kíséri. Ez a szám a Nemzeti Banknak is megvolt, azon belül vállalatonként is. Az ’50-es évektől úgy kezdődött a ’70-es évekig, hogy ők kiküldtek ilyen őrült leporellókat – akkor még kezdetleges volt a számítógépes rendszer. A Medimpexnél rengeteg kötés volt, s a tételeknél, mert egy gyógyszernél sok apróbb tétel ment ki, mindig el volt írva valami. Kollégáim negyedévenként őrült hosszú időket töltöttek azzal, hogy ezt egyeztették, mert mi tudtuk, hogyha végül is jön az áru ellenértéke, a Nemzeti Bank jóváírta nekünk a forint ellenértékét, tehát az a bizonyos tétel nálunk akkor már kiegyenlítésre került. De ha az ő listájukban valami zűr volt, mert pl. a határátlépésnél elírtak egy számot, akkor azt nekünk korrigálni kellett. Importnál még nagyobb volt a zűrzavar. Az exportot mi indítottuk, tehát kisebb volt a veszélye, hogy elírtuk, de importnál a vámolásnál mindig zűr volt - én életemben a legszörnyűbb dolgokat ezzel töltöttem, mikor össze kellett ülni a bankkal, a szállítmányozási osztállyal. Ez az egyeztetés negyedévente folyt. A Nemzeti Bank a kiszállított árumennyiségről megkapta a jelentést, mikor a határt átlépte, és abból tudta, hogy mennyi deviza fog befolyni az országba. Az importot is tudta, mert az meg bejött, és devizamérleget meg jelentéseket kellett adni, hogy mennyi importot akarunk behozni. Az biztos iparági szinten ment, én azt nem tudom, mert a tervezéssel, mint ilyennel, nem foglalkoztam, de pl. a gyógyszeriparnak be kellett adni évente előre, hogy mennyi import szükséglete van, és mennyi exportja lesz. Volt egy időszak, amikor a pozitív export egyenleget díjazták a ’70-es évek vége felé, hogy a gyógyszeripar pozitív mérleget mutasson devizakiadás szempontjából, tehát az export nagyobb legyen, mint az import. A rubelt és a dollárt külön kellett elszámolni, a rubel és a dollár között volt bizonyos átváltási kulcs, mert ugye a dollár-import kellett a rubel exporthoz. Ez egy elég bonyolult dolog volt, mert a gyógyszeripar termelésének 30 %-a maradt Magyarországon és 70 %-a ment exportra. Abból – a 70 %-ot 100 %-nak véve – 70 % rubel-elszámolású, tehát szocialista országokba ment. Annak a termeléséhez kellett dollár import. Ez elég bonyolult számítás volt a gyógyszeripar részéről, hogy a dollár kiadásokhoz rubel bevételt szembeállítani. Ennek volt egy számítási módja, ezt én nem csináltam. Később az „új gazdasági mechanizmusban” már pl. a Richtertől, ami a legnagyobb volt a szocialista exportban, rengeteg pénzt elvontak emiatt, mert gyakorlatilag olyan tömegű árut szállított ki szocialista exportra, hogy azon hatalmas nyeresége volt. Ezt egy bizonyos adó formájában elvonták, nem tarthatta meg azt a nagy nyereséget. A legfontosabb két mutató a munkabér és a készletgazdálkodás volt. Ebben az esetben azt nagyon támogatták, ha ilyen mértékű nagy export volt, hogy akkor engedtek hozzá munkabért emelni vagy nagyobb készletet tartani. A Richter ezzel építette fel a gyárát, nagyon sokat ott hagytak nála, de elvonták a nagy szocialista export profitot. A Chinoin is, de a Richter volt a legnagyobb ebben a relációban, ő termelte a legnagyobb mennyiséget. De volt az Egis, a Chinoin, a Reanal, a Biogal, ezek együttesen nagyon nagy szocialista exportot csináltak. Azért mondom a Richtert, meg a gyár felépítését – ’50-ben 10 gyár volt, 1000 ember kb. – itt kezdtem, és én voltam a 989. Később 5000 ember lett, megötszöröződött a létszám. Meg kell nézni, hogy micsoda fejlesztéseket tudtak végrehajtani, tehát az elvonás nem volt akkora, hogy ne maradt volna. A többi gyár nem fejlődött ilyen mértékben, a Chinoin is kevésbé, mert nem vett ekkora részt az exportban, hanem a döntő a Richter volt, a legnagyobb.