Tovább a szövegrészlethez...
1956

Udvarolt a férjem, jártunk jobbra-balra, de nem vettünk részt, ő sem vett részt semmiféle ellenpolitikai dologban, mert akkor, ’56 októberében halt meg a papája. Nem a forradalom miatt, hanem máj- vagy hasnyálmirigy rákban. A mamáját nagyon-nagyon támogatta és nem hagyta, hogy egyedül legyen. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem bíztunk abban, hogy itt fellazul a dolog. Én egy csendes reakciós voltam, nem szerettem ezt a dolgot, ami van, mert nem szeretem, ha a számba rágják, hogy hogyan kell gondolkodni. Ez egy nagyon rövid megfogalmazás, de így van. Olvasva egy-két önéletrajzot, hogy harcosan meg tudatosan baloldaliak voltak, én nem voltam. A férjem párttag volt, de a csendes – 800.000 vagy mennyi párttag egyike volt akkor. Baloldali volt, de nem ezért dobogott a szíve. De ’56 azért egy érdekes dolog volt. Ugye ott felgyorsultak az események. Az ottani párttitkár, aki a férjem kollégája volt, egy szobában ültek, nagyon utálatos ember volt. Kijárt a templom elé, és stikában leste a bokrokból, hogy ki megy vasárnap misére. Ő maga azért vallásos volt. Egy ronda ember. ’56. október 23-án bementünk dolgozni, és ott délben már parázs vita meg hangulat volt, azt mondták, hogy el lehet menni, mert valami tüntetés van a Petőfi szobornál. Minket hazaengedtek, és haza is mentünk. A férjem az ő anyjához, én meg a saját lakásomba. Azt mondta, hogy este átjön hozzánk. Ugye naponta együtt voltunk, már akkor készültünk az esküvőre, és én hazamentem, örültem, hogy el lehet előbb jönni, de eszem ágában nem volt nekem elmenni a Petőfi szoborhoz. Mondom, nem voltam egy harcias lélek. A férjem átjött olyan 6-7 óra körül hozzánk. Budán lakott, és átjött. Kinyitottuk a rádiót, és meghallgattuk ezt a Gerő-beszédet. Nem voltam politikus, de az egy borzasztó, fenyegető hangú beszéd volt, és nagyon zavart engem ez az agresszív hang. Én ’56. október 23-ra és utána olyan élesen emlékszem, mintha lefényképezték volna. A férjemmel utána vitatkoztunk, mert ő nem egészen egyformán ítélte meg ezt velem. Amit Gerő beszélt, szörnyű dolgok voltak, következményeiben is úgy ítéltük meg, hogy ebből nagy baj lesz. Most bemondták – vagy honnan tudtuk, hogy a Parlamentnél beszél a Nagy Imre, erre nem emlékszem, hogy hogy szereztünk róla tudomást –, és mivel én a Katona József utcában laktam és a Parlament nagyon közel volt, ő azt mondta, hogy menjünk el, hallgassuk meg. Ekkor már minket is elkapott a láz. Elmentünk a Parlament elé, amire szintén úgy emlékszem, mintha most lett volna. Ott hatalmas tömeg volt, kijött a Nagy Imre, és ezt nagyon vitatják ma is, és olvasok rengeteget róla, hogy miért mondta azt, hogy „kedves elvtársak”. De azért nem verték szét a teret, hanem ő folytatta, és elmondta, hogy ezek meg azok meg amazok, és az volt az utolsó szava, hogy „szépen, békében menjetek haza”. Így emlékszem, a füleimben most is hallom és „mindenki békében menjen haza”. Már senki nem akart békében hazamenni. Száguldoztak a teherautók, és megyünk a Rádióhoz. Mi a férjemmel elmentünk a Rádióhoz, már elkapott a láz. Ott átvágtunk a Szabadság téren, ugye nincs messze a Rádió és ott már fel volt borítva egy villamos keresztbe, és távolról lövéseket hallottunk. Akkor azt mondta a férjem, hogy menjünk haza. Ő nem akar semmiféle szélsőséges ügyet, nem akar egy eltévedt golyótól elesni, és ő Budán lakott, én pedig Pesten, úgyhogy hazamentünk. Reggel, 24-én a férjem telefonált, hogy nehogy kimenjek az utcára, ne menjek be dolgozni, mert itt áll a bál, itt harcok vannak, és ki ne mozduljak. Úgyhogy 24-én otthon voltam, kidugtam az orromat, mert ugye a Katona József utca a Körútnak a másik fele, nem a Parlament felé eső részén van, és ott nem volt semmi különösebb. Ő meg biztos kimászkált ott Budán, mert azért kíváncsi volt, de 24-én nem volt olyasmi, amit ketten együtt csináltunk volna. 25-én viszont kimentünk a gyárba, és akkor volt ez a borzasztó parlamenti dolog. Ott voltunk, képzelje el! Jöttünk vissza a gyárból, mert azt mondták, hogy nem kell egész nap ott maradni, akkor forrongott ez az egész dolog, nem kellett egész nap dolgozni, meg senki sem akart dolgozni, mindenki fel volt zaklatva, hogy egy ilyen esemény van. Eljöttünk valameddig a Parlament felé, méghozzá a Bajcsy-Zsilinszky út vonalán, vagy a Honvéd utcán, vagy ott hátul. Azt mondja a férjem, „Te, valami van a Parlamentnél, oda kéne menni, mert valami tüntetés van.” Elkezdtünk arrafelé menni. Akkor egyszer, ahogy közelítjük a Parlamentet, lövéseket hallottunk. Akkor a férjem azt mondta, hogy vonuljunk hátrébb a hátsóbb utcákba. Elmentünk az Alkotmány utcába visszafelé a Bajcsy-Zsilinszky út felé, így elkerültük azt, hogy ott a Parlament előtt minket eltaláljon valami. De jelen voltunk 25-én délelőtt. Egy ismerősöm, egy fiatal lány életben maradt, de végigment a golyó rajta. Csomóan meghaltak. Mi egy kicsit megrettentünk, hogy itt mi lesz és hogy lesz, nem tudtuk elképzelni. Akkor eljött hozzánk a férjem, és mondtam, hogy itt minden jó lesz – mondom, naiv voltam – és akkor ő azt mondta nekem, hogy „mit képzelsz te, a szovjet le fog mondani Magyarországról? Nem gondolod, hogy azok után ahogy a világot felosztották, simán kiengedik ezt az országot, hogy átmenjen a nyugati blokkba? Ne képzeld ezt!”. Hát, mondom, pedig jó lenne… Mondta, hogy én ne képzeljem ezt, és hazament. A korábban emlegetett főnököm a Richterben, a Szebeni Laci, nagyon közel lakott hozzánk, két utcával arrébb, a Hegedűs Gyula és a Pannónia utca közötti kis utcában. Én oda mentem el esténként hozzájuk. Ő ugye, angol katona volt, meg nyugatról jött ’49-ben haza, egyáltalán nem volt baloldali, sőt liberális volt. Én ezekhez mentem át, és ott cseréltük ki a tapasztalatainkat, hogy mi lesz ebből. Én nagyon lelkes voltam, hogy ez egy forradalom. Akkor volt egy nap, talán 26. vagy 27-e, mentem a Körúton, és az Aradi utcánál ott lógott egy ÁVO-s. Ez a kép bejárta a sajtót. Én ma sem tudom azt elfelejteni. Az akasztást filmekben sem tudom nézni, és ott volt ez a kiskatona fellógatva az Aradi utca és a Körút sarkán. Akkor gyalog mentem ki valahogy a „hűtőbe”, és az Üllői úton a tankok által összelapított emberek úgy feküdtek mint egy papundekli. Én az ostromot végigéltem, és láttam sok halottat ’44-ben a Honvéd utcában 16 évesen, és rá 8 évre – borzalmas volt. Túl közel volt még a háború. Én nagyon élénk résztvevője voltam annak a háborúnak, ’44-nek, ahol én ott mászkáltam a harcokban elég becsületesen. Mert ’44 októbertől januárig az legalább olyan szörnyű önbíráskodás volt, és egy ilyen apolitikus érzelmű lénynek – mert az vagyok ma is, az érzelmi intelligenciám nagyon magas, és inkább érzelmek irányítanak – ez túl közel volt… A férjem nagyon reális volt, és később ő ellenforradalomnak minősítette a történteket. Elég sokáig vitatkoztunk ezen. Olvastuk az újságokat, borzasztó örültem, hogy már lehet utazni – ez volt a legnagyobb bánatom, hogy nem lehet utazni – és úgy éreztük, hogy tényleg egy nyomás alól felszabadultunk. Rengeteg újság jelent meg, meg is volt nekem, fényképeket is készítettem, pl. állunk egy villamos mellett a Rákóczi út sarkán, a háttérben egy villamos felborulva. Közben mi történt. Kijártunk a hűtőiparba, és a férjemet megválasztották a munkástanács elnökének. Ő egy nagyon népszerű ember volt, mivel nem átallott a jéggyárban dolgozni, trógerolni ha azt kellett, és megválasztották. A hűtőiparban akkor rengeteg orosz árut tároltunk: libákat, zsírt. Kaptunk gyönyörű libákat, vittem haza, és a Körúton megszólított valaki, hogy honnan szereztem. Gyönyörű sertészsír volt, amit az üzletekben nem lehet látni, orosz áru volt. Az történt – pontosan nem tudom, hányadikán, mikor már egy kicsit konszolidálódott a helyzet, talán 28-29-én – hogy be akartak törni a hűtőházba a ferencvárosi népek, és ki akarták fosztani amit raktáron tároltunk, ami nem a mi tulajdonunk volt. Az én zseniális férjem kitalálta, hogy pénzért fogjuk eladni. Bezártuk a kapukat, odatettünk egy asztalt, az asztalokra kihordták a zsírt, és mi pénzért eladtuk. Ami egy sokkal jobb dolog volt, mintha kirabolták volna. Szó nélkül jöttek, és kifizették. Pénzük is volt az embereknek. Ott árultuk a zsírt az asztalon, én számoltam össze a pénzt és bevételeztem. Akkor a pénzt bevételeztük, és befizettük a kasszába. A férjem a Munkástanács elnöke volt, tisztességesen próbálta a rablást megakadályozni, mert gondolja el, hogy bekasztnizták volna, hogyha kifosztják a hűtőházat. A Ferencváros nem volt az a „piskóta” társaság. De ezt békésen sikerült megoldani. Jártunk ki dolgozni, és egyszer csak november 4-én – sose felejtem el – reggel hallottuk az ágyúszót. Bementem anyámék szobájába, hogy nyissuk ki a rádiót. Ők egy másik szobában aludtak, és akkor a Nagy Imre hangja, hogy „Csapataink harcban állnak” és kéri a segítséget. Az valami borzasztó volt. Ráadásul közben a férjem – a nővére a Batthyány utcában lakott, ők az Alkotás utcában, közte volt a Moszkva tér, ott ugye csaták voltak. Az anyósom főzött és a férjem mászkált ott a Moszkva téren keresztül és vitte az ennivalót a testvérének. Aztán belőttek a házukba. Az egy sarokház volt, a Kis János altábornagy utca sarkán.