Mi zsidó középpolgári család voltunk, viszonylagos anyagi jólétben. Soha vagyonunk nem volt, de jó körülmények között éltünk. Erdély akkor még sokkal paternálisabb volt, mint Magyarország. Volt legalább fél évszázad eltolódás. Úgyhogy a klasszikus modell az volt, hogy egy polgárcsaládban a gyerekek mellé kellett egy gyereklány, egy Fräulein. Mi magunkat zsidó vallású magyaroknak tekintettük. Magyar anyanyelv, magyar könyvtár, magyar olvasás – szóval magyarok voltunk. A gyereklány pedig német, pontosabban szász. Ezek a lányok általában kispolgári családból jöttek, és idővel megtanulták, hogy kell egy háztartást vezetni, és pénzt gyűjtöttek a kelengyéjükre. Emlékszem egy Fräuleinra, egy szebeni építőmester lányára. Az apja meg az egyik bátyja karácsonyra egy gyönyörű malomjátékot fabrikáltak nekünk. Egyik oldalán malom volt, másik oldalán pedig egy másik társasjáték – ezt csak németül tudom –, Mensch ärgere Dich nicht. Most is látom magam előtt: nagyon szépen, körzővel volt kirajzolva, és három nyelven fölírva, hogy Malom – Mühle – Moară, tehát magyarul, németül, románul.
A román iskolában mindig kötelező volt az egyenruha. Ez nem is volt rossz dolog, mert akkortájt a szociális különbségek a ruházatban kiáltóan nyilvánvalók voltak. Az elemi iskolában köpenyt kellett viselni, a gimnáziumban egyenruhát, és ezek ezt legalább elfedték. Eszembe jutott egy anekdota, amely számomra valahol fontos. Elemista koromban volt egy barátom, aki szegény környezetből jött. Nagyon jóban voltunk. Egyszer meghívott magukhoz. Akkor még csomó olyan ház volt, ahol volt egy nagy kapubejárat, aztán egy nagy udvar és körülötte földszintes lakások. Ők egy ilyenben laktak. Az udvarban játszottunk. Egyszer csak azt mondja, hogy uzsonnázzunk meg. Bement hozzájuk, és két nagy szeletet kanyarított, és megkente. Arra már nem emlékszem, hogy disznózsírral-e vagy szilvalekvárral. Mi vígan falatoztunk, amikor hazajött az anyja, és egy óriási pofont kent le a gyereknek, hogy engedély nélkül evett. Akkor fedeztem fel, hogy van ilyen is.
Annával sokat jártunk hangversenyre a Zeneakadémiára. Ekkortájt, Sztálin halála után fedezte fel Szvjatoszlav Richtert Magyarország. A Tátrai Vonósnégyes és Richter közös kamarazene-estjén – Schuman egy zongora-kvintettjét adták elő – a dörgő tapstól majdhogynem összeomlott a Zeneakadémia. Jártunk operába, a szabadtéri operába is, a Károlyi-kertbe. Emlékszem egy szabadtéri operaelőadásra az Állatkertben, ahol a Don Giovanni kellős közepén megszólaltak a pávák, jó hangos krákogással. Színházba is jártunk. Azt hiszem, a Vígszínházban olyan Shakespeare-előadások voltak, amelyeknek az akkori miliőben egészen más csengésük volt. Úgyhogy időnként áthallások is voltak. Sokat jártam a Madách Színházba, ahol Ádám Ottó barátom, szintén Kasztner-csoportos gyerek volt a főrendező.