Tovább a szövegrészlethez...
1956

A Széna téri felkelőcsoport első menetben a környékbeliekből alakult. Később hozzájuk csapódott a pasaréti és a városmajori társaság, aztán a váriak, végül olyanok is, akikről az Isten sem tudja honnan jöttek, csak arra vetődtek és ott maradtak. Így például a pilisszentiváni bányászok is. Elmentünk a Központi Statisztikai Hivatalba, mert Szentiványi Gergely édesanyja ott dolgozott, ott mindjárt belekeveredtünk a dolgokba egy pillanat alatt, mert akkor kezdődött valami munkástanács-ülés. Bementünk és ott rögtön elkapott egy pacák, aki akkor ott ilyen munkástanácsi akárki volt és ismertük is, ott lakott a környéken. Látta, hogy van nálunk fegyver, „ srácok gyertek” – mondta, biztosítani kellene a rendet a munkástanács ülésén.  Aznapra be is lett hívva mindenki. A rendcsinálás abból állt, hogy ez a pacák állt a főbejáratnál, megmondta, hogy kit engedjünk be és kit ne. Nem volt sok, akit nem lehetett beengedni, de idegent senkit nem szabadott. Evvel kezdődött. Utána megkértek, hogy maradjunk ott. Így ragadtunk ott, ez volt az első lépés. Mondták, hogy jó lenne, ha ide egy csapatot össze lehetne tisztességes emberekből szedni, mert hamarosan le fog állni a munka, és hatalmas értékek vannak az épületben. A statisztikások közül azok, akik a munkástanácsot képviselték, már eszükben volt, hogy a Statisztikai Hivatal hihetetlen adatérték, ki tudja, mi lesz, de mindenképpen meg kellene óvni. Így jött az ötlet, hogy maradjunk ott és fel is ajánlották rögtön a földszinten, a bejárat mellett az egyik szobát, hogy próbáljunk ide szervezni egy csoportot.

1956

November 4-e életem egyik legnehezebb napja, többféle szempontból. Hajnalban a Statisztikai Hivatal és a Széna tér között voltam kint az utcán, amikor az elindult az orosz aknaeső. Berohantam a Statisztikai Hivatalba, volt, aki azt mondta, hogy azonnal hazamegy, többen pedig elindultak, hogy a többieket behívják. Ami nem volt egyszerű, mert egyik éjszaka ez aludt otthon, a másik éjszaka az. Én – mivel két napja nem voltam otthon –hazarohantam tiszta fehérneműért és egyebek. A bátyám sírt és őrjöngött a szovjet megszállás miatt, borzalom volt. Megszenvedte egy óra alatt a döntést és elhúzta a csíkot az országból. Én meg átöltöztem és mentem vissza a Statisztikai Hivatalba. Jellemző a szüleimre, hogy egyik sem mondta, hogy maradjak otthon. Apám csak mondta, hogy vigyázzak magamra. Ez egy katonacsalád, apámnak is természetes volt ez a hozzáállás. Ahogy az Ezredes utcából kijöttem és a Lövőház utcához elértem, akkor fordultak be a Lövőház utcába a szovjet tankok. Futnom kellett előlük. Meg kellett élnem, hogy olyan ember csukta be az orrom előtt a kaput, akit kisgyerekkorom óta ismertem, és akit én nagyon tiszteltem és nagyon sokszor láttam a Széna téren, mint lelkesedő szimpatizánst, forradalmárt, nevezd, aminek akarod. De mások is akadtak, akik bezárták a kaput. November 4-én hajnalban úgy tűnt, hogy a kényelmét és a gatyáját féltő budai polgárság hirtelen elfelejtette, hogy mi történt az elmúlt napokban. Sajnos az a tapasztalat, hogy egy bizonyos társadalmi réteg, a jó úri magyar réteg ugyanolyan pillanatok alatt alkalmazkodik az új állapothoz, mint ahogy 45-ben, akár egyetértett vele, akár nem. Őket nem véletlenül nem telepítették ki, hadd ne ragozzam. Számomra akkor lett tiszta, hogy mi az, hogy keresztény szeretet és áldozatvállalás és ennek az egész hazugsága. Engem azóta ezzel nem lehet megetetni.