Tovább a szövegrészlethez...
kitelepítés - bebörtönzés

Végül semmit nem találtam, és úgy határoztam ott az utcabeli gyerekekkel, hogy elindulunk valahova a világ végire. Azt határoztuk el, hogy mi elmegyünk tengerésznek Vlagyivosztokba. Azért pont oda, mert Vlagyivosztoknak olyan szép neve volt. Olvastam róla sokat. Olvastam sok nagy utazót: gróf Széchenyit, akkor Kőrösi Csoma Sándort. Ezeket mind elolvastam, énnekem rengeteg könyvem volt. De például India engem nem érdekelt, éngem a tenger érdekelt. Szlovákiáig jutottunk el, és ott elfogyott a pénzünk. Hárman mentünk együtt. Az utazáshoz engedély ekkor nem kellett, hát határok se voltak. Aztán átmentünk Csapra, hogy majd onnan jövünk haza. Igen ám, de nem tudtuk, hogy melyik sín megy Csapra. Azt ott feküdt egy ingben, gatyában, hosszúgatyában egy férfi a napon, május elseje volt, délután volt már. És ott van egy vagon, rajta egy ilyen piros zászló, amivel szoktak integetni a vonatkísérők, ugye, és a töviben, az ajtón kívülről meg ott volt egy ingben, gatyában egy katona. Alszik. Odamentem, rákiabálok, semmi. Majd megrázogatom, fölkel: „Sto ti!? (na mi van!?) – oroszul. Tudtam valamennyit oroszul, egy pár szó rajtam ragadt, ugye, itt Magyarországon. Aztán mondtam, hogy Csapra akarunk menni. Berohant mindjárt a vagonba, kijött, gatya, tiszti zubbony, sapka, puska, diótörő, ugye. Szuronyos puska, az volt az, azt jelenti. Még gatyában telefonál: „Várjuk meg... Mindjárt intézkedik.” Húsz perc múlva jön egy lovastiszt, pár perc múlva odajön egy kiskatona is. Na mindjárt papírokat, igazolvány, mutatja, hogy mi van, na, jól van. Azt mondja, hogy majd a kiskatona elkísér bennünket, megmutatja, hogy merre kell menni. Elmentünk hárman a kiskatonával, volt még kajánk, fehér kenyér meg szalonna. Az egyik háznál az egyik gyerek a nagykabátját adta oda, kaptunk érte kettő nagy szalonnát, és kajáltunk, a katona is evett. Szomjasak voltunk, azt mondja: „Mindjárt ott leszünk.” Tizenöt kilométer volt, mire odaértünk. Na, ott aztán átadott bennünket, leültünk, ott már voltak vagy harmincan-negyvenen. Május elseje volt egyébként. Nem engedtek el, ugye akkor én tizennyolc éves voltam, bajuszom volt, miegymás, fekete voltam. Mondta is, hogy „legalább huszonkét éves vagyok, ne hazudjak”. Mondom: „Miért hazudok?! Miért hazudnék én magának?! Miért nem engednek bennünket el? Most jön a vonat, fölszállunk és megyünk.” „Nem lehet. Először majd Magyarországról érdeklődnek, hogy mi hogy van.” Táviratoztak. Tudja fene, hogy mit. Reggel átkísértek a határőrizeti szervekhez, ott aztán három vagy négy napig ott voltunk. Mindenkit lenyírtak kopaszra, hogy nincs-e tetoválva. Üzenet vagy térkép a fejünkre tetoválva. Hát így nem látja meg?! Tiszta röhej, mit csináltak velünk. Csak hogy megalázzák az embert, minél jobban. Aztán öt nap múlva átkísértek az ungvári börtönbe. Ott voltunk egy darabig, huszonnegyedikén már el voltunk ítélve. Délután háromtól fél négyig mind a hármunkat elítéltek. Hogy milyen okkal, azt nem tudom, nem magyarul folytak a tárgyalások.

Tovább a szövegrészlethez...
kitelepítés - bebörtönzés

Miután öt hónapig az ungvári börtönben voltam, október elsején átvittek bennünket Lembergbe a volt német koncentrációs táborba. A németek kivonultak, a szovjetek tovább használták mint koncentrációs tábort. Voltak ott villanydrótok stb., minden, barakkok, akadályok. Egy 6x10-es helyiségben olyan 300-an voltunk. Ott talán tízen, ha voltunk magyarok, magyarországi magyar meg csak egyedül én voltam. Hogy a másik két fiú hova került, nem tudom. Amikor vittek bennünket Lembergbe, akkor még láttam őket, de utána már nem láttam. Lembergben szétválasztották minket. Lembergben egy tábor egy volt, hát város volt az a tábor, ezrek voltak ott. Barakkok voltak külön. Lembergben voltunk hét napot a koncentrációs táborban. Hát ott egy nagyon nagy zsúfoltság volt. Ez nekem mind le van írva, naprakészen, hogy melyik nap mi volt. Utána bevagoníroztak bennünket, és huszonöt napig voltunk a marhavagonban. Mi Lembergben őrökkel nem találkoztunk. Mindent magyarul intéztek, magyar elítéltek. Ők vitték a kaját, mindent. Az elítéltek intéztek mindent. Nem kaptunk rendes kosztot. Balandának hívták, abban benne volt nagyjából, ami a boltokban selejt áru volt. Ha a halat kivették, hát lehámlott a gerincről a hal. Büdös volt, mint a veszett szentség! Belerakták a bab közé, zöldbab közé, paradicsomot meg minden nyavalyát, összefőzték. Halleves. De Ungváron se volt jobb, tehát az étkezés az nagyon, nagyon gyenge volt. Sehol nem kapott el betegséget senki, akit ismertem. Ungváron, illetve Lembergben nem kellett dolgozni. Akkor csak úgy gondoltam, hogy a két évből ennyi már eltelt és majd egyszer elengednek. Miután nem engedtek levelet írni akkoriban, a család nem szerzett tudomást arról, hogy mi történt. Semmit nem engedtek. Semmit az égvilágon. És akkor huszonöt napig voltunk a marhavagonban. 

Tovább a szövegrészlethez...
kitelepítés - bebörtönzés

Akkor öt nap múlva jöttek különböző csoportok, vagy hat-hét helyről, köztük Irkutszkból is, listákkal, kinek 200, kinek 300, kinek 60 ember kell. Ilyen és ilyen korosztály, ilyen és ilyen egészségi állapotú, minimum, ennyi nő, ennyi férfi, lehetőleg ilyen szakmában, és akkor válogatták az embereket. Akkor mindenkinek fölírták a szakmáját, mi a szakmája. Mi a szakmám? – akkor mondták, hogy ez szpecialnoszty (különlegesség – orosz)). Hát, ugye, ez hasonlított a németre is, és azt hittem rá, hogy szakma. Mondom: „Nekem nincs szakmám, én most végeztem el az iskolát, tizennyolc éves vagyok, még nem volt szakmám." "Na, hát írja be, hogy hudozsnik (művész – orosz)" – a mellettem levő mondja. Mondom: "Az micsoda?" "Ne törődjek vele!” Irkutszkban nem a városban voltunk mi, hanem onnan egy harminc-negyven kilométerre idébb, vagy ötvenre. Az már Angarszk volt. Az építkezés területén tizenhat láger volt. Gorod, (város – orosz), város, magyarul, Gorod Irkutszk sesztnadcaty, tehát Irkutszk város 16, mert tizenhat láger volt. Ott a várost építettük. Gyárakat, üzemeket, mindent. Ott ma egy világváros van. Amikor leszálltunk a vonatból, azt se tudtuk, hogy hova érkeztünk. Semmi, egy kietlen táj, fenyőfák itt, ott, amott, ugye. Még akkor nem volt hó, és elindultunk. Nem, akkor már volt hó, hét-nyolc centi hó volt, és nyári ruha, félcipő. Nem kaptunk ruhát a börtönben. Nekem bakancsom volt, kitűnő bakancsom volt nekem, az a városi bakancs, a börtönben ellopták. Mentünk a fürdőbe, és ott eltűnt a bakancsom. Hát valamelyik szovjet katona… És kaptam egy ilyen vastag fatalpú cipőt, mint a német lágerekben volt. Aztán azt elcseréltem egy ócska csizmára, meg adtam oda még egynapi kenyéradagomat, és abban az ócska csizmában voltam, de… Körülbelül nyolc kilométert mentünk gyalog az 1-es lágerba, a hóban, és aznap éjjel lett egy piszkos nagy, hideg vihar, november 2-án éjjel. Nagy tüzet raktak ott az őrök, azok is összebújtak ottan mindannyian, mi meg ott álltunk a kapuban vagy húsz percet, mire jöttek értünk. Hoztak három asztalt, rajta iratokat, át kellett mindenkit venni, egyenkint. Ott kiabáltak, mire mindenkit átvettek, anyja neve stb., nézték a papírokat, akkor átvették, akkor álljon ide, álljon oda. És akkor, míg harmincat lent ott igazolnak, addig nem lehet menni, az körülbelül egy fél óra, a tízediknél, 300-nál már eltelt hat-hét óra hossza, és akkor, amikor van ötven darab, akkor beengedték, ötvenet megint beengedtek. Ott álltunk négy óra hosszat abban a viharban, összebújva, mint a birkák. Elmenni? Hát ki, hova ment volna!? El lehetett volna menni, de hova, minek?! Hát ott fagysz meg. Aznap éjjel tizenhét °C volt a hideg, ekkora hőmérők voltak a láger bejáratnál, a kapunál. Mínusz tizenhét volt és szélvihar. És elkezdett esni a hó, de bitangul. Úgy esett, hogy harminc centi volt reggelre. Ritkaság azért egyébként, és a szél meg fújja, hol elviszi, hol meg összerakja. Na csak a lényeg az, hogy mikor bekerültünk a lágerba, hajnali kettő volt, még világosban érkeztünk meg, ugye. Fél kettő felé érkeztünk meg, hát már, ugye, november 2-án fél ötkor sötét van ott, északon, és hajnali kettőkor érkeztünk be a lágerba tönkrefagyva. És le oda, egy rossz lépcsőn lefele, abba a barakkba, itt-ott egy-egy homályos égő, egy szál dróton, be volt fűzve úgy nagyjából. Hát ott a fűtéssel nem volt probléma azért, mert adtak szenet is meg fa is, ugye, volt, meg hát ott nem probléma a tüzelő. És reggel kaptunk kenyeret meg egy darab halat tíz órakor… Csak kétszer kaptunk enni a vagonban naponta, és akkor kaptunk egy félnapi adagot, utána csak hajnali kettőkor kaptunk egy tányér levest meg tíz deka kenyeret. A kenyér az a barna kenyér volt. És akkor kaptunk egy-egy tányér levest is, elég híg valami volt, mindegy, hogy milyen volt, csak meleg volt. Hát így alakult. Néhány nap múlva, két vagy három nap múlva aztán kaptunk ruhákat. Senki nem tudott ott semmit, csak annyit hogy építkezés lesz, mert hát azt már láttuk, amikor jöttünk este is, hogy ott már voltak három-négyemeletes házak is fölhúzva, a tégla vakolatlan, ablak nélkül. Tehát már ott folyt az építkezés. ’47-ben. 

Tovább a szövegrészlethez...
kitelepítés - bebörtönzés

Másik lágerba, egy olyan lágerba kerültem, ahol totál legatyásodtam. Erdőirtás… Se kaja, se semmi, a ruhákat leszedték rólunk, szóval… Elvittek oda, négy hónapig ott voltam, hogy teljesen tönkremenjek. Fizikailag, ruhában, mindenben. Teljes semmi. Nem mondtak nekem semmit. Betettek zárkába, és ott voltam akkor két napig. Harmadnap jöttek, hogy holnap egy őrrel, de már nem mint őr jön velem, mint szabad ember, mehetek. Elvisz a női lágerba, ott is volt női láger, és majd ott az orvos éngem megvizsgál. Nyolc, vagy tizenöt kilométerre volt? Nem is tudom, mennyire! Na, oda menjek, megvizsgál az orvos, megkapom a papírt, avval visszajövök. Megkapom a vonat… Pénzt kapok, mindent, akkor elengednek. De száműzetésről szó sem volt! Nekem lejárt a büntetésem. Nekem nem volt száműzetés. Tehát úgy gondoltam, hogy hazamehetek majd. Tehát elküldtek ebbe az erdőirtásba, Resotiba.  A foglyok ugyanabban az épületben voltak elszállásolva, elfogva, ahol mi voltunk. Még a cárok alatt építették, abban még Benyovszky is volt. Ott mondták is nekem, hogy itt volt egy magyar, a Benyovszky. Ott más magyar nem volt. Miután megérkeztem ide, egy darabig ott voltunk, aztán vagonba, és elvittek minket vagy harmincöt kilométerre egy lágerba. Olyan kétszáznegyven-háromszázan voltunk. Főleg japánok, kínaiak, koreaiak. Akik ott voltak, többségben hadifoglyok voltak. Hiába dolgoztam jól, meg festő voltam, meg megbíztak kiemelt munkákkal, akkor azért nem alkalmaztak tovább festőnek, hogy engem totál tönkretegyenek. Se pénzem ne legyen, az egészségem is tönkrelegyen, lefogyjak, ruhámat elvegyék. Hogy mi volt a céljuk ezzel? Hogy totál tönkre tegyenek. 

Tovább a szövegrészlethez...
kitelepítés - bebörtönzés

Hogy egy nap miből állt az étkezés a lágerban? Mindig főtt étel volt reggelire. Káposztaleves vagy borscs céklával vagy gerslileves, reggelire volt leves. Ebédre általában mindig volt kása, hajdinakása, rizs nem volt, azt később vehettünk, amikor már a gyárat csináltuk, a gyárnak ebédlője is volt, rendes étterem, ott lehetett mindent venni, beálltál a sorba a civilek közé, úgy kaptál kaját a pénzedért, mint bárki más, úgyhogy… Az sokkal jobb minőségű volt, mint amit kaptunk. Tejberizst, tejbegrízt lehetett venni, vagy amit kaptunk ugyan a lágerban is néha, köleskását, húst, sült húst, halat nem vettem, azt úgyis kaptam a lágerban. Lehetett venni jó húslevest, bármit meg lehetett venni. A lágerban a halon kívül is kaptunk húst, még füstölt tevehúst is ettem! Mindennap meg volt szabva, mennyi húst kelletett kapni, annak nagyjából a felét megkaptuk, de hát ugye a raktáros lecsíp belőle, a konyhás levesz belőle a konyhán, ha nem akarják súrolni a kondérokat, odaadja másoknak súrolni kis kajáért, a kivételezettek lecsípnek belőle, mire megkaptuk egyharmada nem volt. Egy nap tíz deka húst kaptunk meg mondjuk öt-hat deka halat, hatot. Halat legtöbbször heringet kaptuk, szkunbria volt meg lazac, nagyon ritkán kambala, lepényhal. A vacsora az mindig kása volt, kenyérrel. Inni teát kaptunk. Fenyőlevélből csinálták a teát. Volt egy bizonyos fenyőfajta, aminek zöldes színű volt a teája, sok C-vitamin is van benne meg minden, skorbut ellen volt, abból csinálnak, fenyőlevélből balzsamot is. Nekem arcvizem is volt fenyőlevélből. Vodkát vagy ilyesmit nem lehetett venni a boltban, semmilyen szeszt nem lehetett, de hozzá lehetett jutni, hát kijárt mindenki mindenhova… Én nem szereztem, azért nem adtam volna pénzt. Ha az étteremben beálltam a civilek közé és vettem valamilyen jobb minőségű kaját magamnak, a szakács vagy a többi civil nem tudott megkülönböztetni a civilektől, mert teljesen új honvédségi ruhákat kaptunk. A háborúnak vége, rengetegmillió katona leszerelt, a gyárak tovább dolgoznak, azokat a ruhákat kaptuk meg mi. De ha a katona leszerelt, a saját katonai ruhájában megy haza és azt viseli továbbra is, csak a jelvények nem voltak rajta, vagyis ugyanúgy jártunk, mint ők. Téli ruházatnak, a mínusz harmincöt fokban, kaptunk egy trikót, egy fehér, nyak nélküli inget, ilyen begombolósat, kaptunk vattanadrágot, pufajkát, buslátot. A pufajka az nyak nélküli, a buslát az meg hosszúujjú, vastag, belső zsebe is van, eddig ért, az volt a buslát. Téli kesztyűt csak később kaptunk, de aztán amikor dolgoztunk, akkor már kaptunk kesztyűt is és téli sapkát, kaptunk usankát, most is vannak orosz usankáim, van fekete is. Itt is azt használtam, amikor hidegek voltak, mostanában már nem, de amikor még dolgoztam, usankában voltam, nagyon szerettem, olyan szép díszesek voltak. Hát a lágerben, amit kaptunk, az mind honvédségi volt, tehát jó anyaga volt. Persze aztán leírom, hogy ’50-ben, mikor elkerültem, mikor erdőirtásra küldtek, ’50-ben a kotedzsékből, tehát amikor a lakásokat készítettük, akkor éngem elvittek vissza a lágerba, és onnan erdőirtásra, ott aztán mindent leszedtek rólam. A tisztálkodás az úgy zajlott, hogy tíznaponként volt fürdő. Volt egy nagy, közös fürdő, azt általában hamarabb fölépítették. Zuhanyzók nem voltak benne, hanem ilyen kis fakádak, olyanok, mint a dagasztóteknők, csak kicsik – nacsavka, úgy hívták. Abba öt liter forró vizet kaptunk, egy darab szappant, és volt egy akkora helyiség, amibe általában száz ember ruháját fogasokra be lehetett rakni. Voltak ilyen hatalmas nagy kövek meg vasak egymásra rakva, alatta fűtöttek, izzott, rálocsoltak egy fél vödör vizet, az a forró gőz aztán a tetőt, mindent megégetett, ruhát, fehérneműt, mert vinni kellett a fehérneműt, ágyneműt, mindent kelletett. Az ágyneműt cserélték, az inget minden tíz napban cserélték, az alsógatyát is. Aztán, amikor volt ismeretségem, akkor sorakozó helyett én mindig a fürdőbe mentem, úgyhogy mindennap fürödtem. 

Tovább a szövegrészlethez...
kitelepítés - bebörtönzés

Végül is a bányabeli összeszólalkozás miatti eljárás, a bírósági tárgyalás miatt hagytam ott az építkezést. Megérkeztem, ülök a folyosón, senki. Majd jött valaki, bement a másik terembe. Éppen tíz óra volt, kiszólnak, hogy menjek be, bemegyek, azt mondja a bíró: „Álljon föl!” Ott egy ilyen gipszcímer, gipszből. Volt annyi pénzem, hogy futotta, ott volt a Nádor étterem, fölötte volt a bíróság, hét konyak kifutotta, megittam mind a hét féldecit, több nem is futotta volna. Minek, úgyis megyek a börtönbe! Nem érdekelt, fel voltam készülve, hogy megyek a börtönbe. Gondoltam, egy ilyen verekedés nem olyan súlyos, kapok egy évet-fél évet, nem bántam volna, ha börtönbe kerülök, nyugodtabb a börtön, ott nincs probléma, a feleségem ott, én itt kóválygok összevissza. Nem érdekelt semmi. Neve, minden, megkérdezték, hol lakik, ezt mindenkitől megkérdezték, semmi mást, fölolvasták a vádiratot:  Ekkor és ekkor leszerződtem a bányához ide és ide, lázítottam a fiatalságot, és az én lázításom miatt nyolcan szintén leszámoltak. És a bányavállalat százötvenezer tonna szenet nem tudott kitermelni. Négy hónap börtönt adtak nekem, börtönre ítéltek. Ez már a Rákosi-rendszer utóhatása volt, ez még ’56 előtt volt. És akkor na addig-addig, ameddig, ez, az, amaz, majd bejött egy férfi, és azt mondja: „Elnézést, elkéstem.” Ő volt  a védőügyvédem, a kirendelt védőügyvédem, de már majdnem vége volt a tárgyalásnak.  Az egész tárgyalás folyt húsz percig, a hivatalos része, aztán folytatódott négyszemközt, többszemközt a beszélgetés. Na, később összedobták nekem a vonatjegy árát meg adtak húsz forintot, bementünk a Nádorba, mindjárt egy üveg pezsgő, minden stb., és azt mondták, hogy ők ilyen esettel még az életben nem találkoztak. Azt mondja: „De uram, értse meg – meg is mutatta –, itt van a papír, hogy magának négy hónapot kell kapnia!” Azt is ideküldték a vallomásommal együtt, de nem volt joga megmutatni, az akkori törvény szerint tilos volt. Megírták a papírt, hogy föllebbezzem meg. „Én nem föllebbezem meg – mondom –, megyek a börtönbe és kész.” Odaadták a pénzt, menjek nyugodtan haza, megírták a papírt, írjam csak alá, aláírtam, és átváltoztatták javító-nevelő munkára. Ott kellett letölteni, ahol dolgoztam, ott kell letölteni. Ott, Sztálinvárosban ugyanúgy dolgoztam még négy hónapig, nem számolhattam le. Ugyanott, ahol dolgoztam, ugyanannál a cégnél, ugyanazokkal az emberekkel dolgoztam, úgy elintézték, aztán a végén mondták is, hogy: „Sajnos – mutatták, azt mondja, nézzem meg, kinyitotta –, látja, magának négy hónapra el kelletett tűnni, ki volt adva, nem tehettünk mást.”