Tovább a szövegrészlethez...
disszidálás

Aztán a két öcsém ’57 márciusában elment. Az én ruszki csizmáimban mentek, bunda, minden. Nekem mindenem megvolt, vadonatúj, fölöltözködtek, nagyon rossz idő volt még márciusban. Egyszer volt egy szilveszteri bál, én kalauz voltam, és láttam két csini kis kalauzcsajt, beszéltem velük, ugye. Tőlem az egyik kérdezte, hogy nem akarok-e szilveszteri bálba velük elmenni, ez még előtte volt, egy évvel előtte volt szilveszterkor. Mondom, miért ne mennék el. Akkor a másik is meghívott és mondtam az öcsémnek, hogy két csinos kalauzcsaj meghívott, gyere el te is! Eljött, bemutattam neki a Klárit, megismerkedtek, később ’56-ban is együtt voltunk. Ő kalauznő volt, és egyik éjjel ott aludtunk a  kalauzszállón, volt egy kalauzszálló Kispesten, a dobtáras a fejem alatt, bebiztosítva, úgy aludtam, öcsém meg Klárival fönn az emeletes ágyon. És rengetegen disszidáltak, aki csak tehette, ugye, rengetegen elmentek. Klárinak a bátyja határőr főhadnagy volt, és amikor menni akartak, akkor ő segített nekik a határon.

disszidálás

Visszatérve ’57-hez. Volt, hogy ugyanannál a cégnél dolgoztam Pesten, de leküldtek vidékre egy-két hónapra, akkor vissza Pestre. Aztán elmentem egy másik céghez, vándoroltam. Közben ültem fél évet. Aztán megint kis vándorlás, egy év múlva megint ültem kilenc hónapot, mert három hónapot elengedtek. Tiltott határátlépés miatt kerültem börtönbe mind a kétszer. A Szovjetunióba akartam menni ’57–58-ban. Tehát miután nem jöttek meg a hivatalos papírok, hogy mehetek, próbálkoztam illegálisan. Átmentem a határon. Ott a határ olyan ám, hogy ilyen szögesdrót, olyan szögesdrót, amolyan szögesdrót, húsz méteren gereblyézett föld, harminc-negyven centire a földtől hajszálvékony drót, ötméterenként kis cövek, minden tízediken egy rakéta, belebotlasz… De hát én ezt mind ismertem, mind tudtam, ugye. Beregdarócnál mentem át először. Előtte még átvittem Ausztriába az öcsémnek a néptáncos barátait stb., de én visszajöttem. Nem nagyon beszélek erről, mert ez hihetetlen. Az, hogy én átmentem a Szovjetunióba, az hihetetlen, senki nem ment oda. Amikor éngem átadtak, megmondta az ezredes, hogy nagyon sajnálja: „Gúth elvtárs! Nagyon sajnálom, de olyan törvény van, hogy bárkit itt mi magyar határsértőt elfogunk, azt vissza kell adnunk. Nem tehetünk semmit az ügyben.” Csapnál kaptak el. Én kiabáltam a járőrre, hogy tartóztassanak le, mi lesz már. Ott beszélgettek, szövegeltek, dumáltak, mind a kettőt agyonlőhettem volna, a két járőrt. Bajban is voltak, megígértették, hogy ne szóljak senkinek. Először is, hogy tudtam átmenni a rakétarendszeren, de az nem volt érdekes, csak az, hogy olyan hangosan beszéltek, hogy húsz méterre is hallottam. A végén már én kiabáltam nekik vagy öt-hat méterről, hogy már itt vagyok, nyomás, tartóztassanak le. Ha elrejtőzök, az rosszabb, mert akkor úgy fognak el, mint tiltott határátlépőt. Így nem voltam határátlépő, önként jelentkeztem a határon. Én nem tudtam, hogy milyen változások vannak! Azt hittem, hogy úgy van, mint régen, hogy mindenkit összeszednek, és ott tartják a Szovjetunióban. Gondoltam, kapok öt évet és kész. Azt hittem, hogy így jutok be a Szovjetunióba, bekerülök majd egy szovjet börtönbe, szabadon engednek, aztán meg megyek Szibériába a családhoz. Az ezredes megmondta, hogy nagyon sajnálja, majdnem a határig le is kísért, odajött, átölelt, kétszer megcsókolt, azt mondta: „A szívem fáj önért! Odaát nem fognak magával kesztyűs kézzel bánni.” Meg volt telefonon beszélve, előrementem a határon, ott kinyitották a kaput, átmentem, ott várt rám egy terepjáró, egy GAZ 67-es, egy főhadnagy meg egy százados meg a sofőr, a negyedik hely üres volt. Ez ’57-ben volt. ’57 végén.