Az öcsém és a húgom a Bartha nagyszülőknél nevelkedtek, ott jártak iskolába. Az öcsém annyira jó gyerek volt, soha semmi gond nem volt vele. És amikor édesapám meghalt, annyira rossz gyerek lett, hogy azt el nem lehet mondani: ütött, vágott, a jószágokat kínozta. Fölmászott a fára és ott bravúroskodott. Egyszer le is esett, összetörte mind a két karját egyszerre, úgyhogy abban az évben az iskolát nem is tudta befejezni. Annyira megviselte édesapánk halála, hogy valahogy így próbált magán segíteni. A húgom még nagyon kicsi volt, talán ő viselte el a legjobban a dolgokat.

Egy év múlva körülbelül, hogy odakerültem, akkor voltak a nyomdákon belül áthelyezések: bizonyos embereket egyik nyomdából a másikba áthelyeztek. Nagyon ideges lettem, ahogy meghallottuk, hogy bizonyos embereket áthelyeznek. Persze, hogy közte voltam én is. Rettenetesen elkeseredtem. Már csak azért is, mert közben Kispestről elkerültem a nyomdához közel a Pannónia utcába. Ott lakott a Bartha nagyapámnak az öccse egy négyemeletes házban. De nekik nagyon pici lakásuk volt. Ellenben a fölötte levő emeleten egy idős néni egyedül lakott, és odakerültem, és a nagybátyám azért a felügyelete alatt tartott. Habár nem kellett, mert én nagyon igyekeztem rendesen viselkedni, tehát a fiúkkal szemben én nagyon vigyáztam a becsületemre, hogy úgy mondjam. Tudtam, hogy csak magamra számíthatok. No, a lényeg az, hogy az Állami Nyomdába helyeztek volna át. Hazamentem, és otthon csak ültem és sírtam. És egyszer csak csöngettek, és egy délutános kolleganőm jön és mondja nekem, hogy azt üzenik nekem... Mondom, hát ki? Azt mondja, nem tudja ki, csak a délutános csoportvezetőnek szóltak, hogy énértem küldjenek valakit, hogy ne menjek az Állami Nyomdába, hanem a munkakönyvemmel együtt menjek vissza a Pénzjegynyomdába. Menjek a rendes műszakban, és menjek oda a művezetőhöz reggel, és kérjek tőle munkát. A munkakönyvemet adjam le a munkaügyi osztályon, és kérjek munkát. Nagyon boldog voltam. Másnap reggel jelentkeztem, és soha nem fogom elfelejteni, Babai elvtársnak hívták az urat, nyugodjon békében, már meghalt, mikor meglátott engem, elöntötte a pirosság és majd megpukkadt dühében. Én köszöntem illedelmesen, és mondtam neki, hogy „Babai elvtárs, kérek szépen munkát”. És hát ő akkor adott munkát, persze a lehető legrosszabb munkát. Aztán onnan átkerültem egy-két héten belül a Typo-ba, a magas nyomó gépterembe. Itt kifejezetten szerettek a főnökeim. Majdnem húsz évig voltam ott. A kolleganőimmel, kollegáimmal kölcsönösen nagyon szerettük egymást. Nagyon szerettem ott dolgozni.
Közben elfelejtettem mondani, hogy Nyíregyházán, amikor elkezdtem dolgozni, ugye azt tanácsolta a mezőgazdasági technikumban az igazgató úr, hogy aztán próbáljak meg esti tagozaton elvégezni iskolát. Akkor ott a legmagasabb iskola a közgazdasági technikum volt. Én oda jelentkeztem a pénzügyi tagozatra, és jól is ment az iskola, úgyhogy másfél évet jártam ott. Olyan három egész-valamennyi voltam, ami jó szerintem, ahhoz képest, hogy dolgoztam, magamra voltam utalva a tanulásban, és az iskola elég nehéz volt. Így kerültem fel Budapestre 63 decemberében. Itt folytatni szerettem volna a tanulást, rögtön beiratkoztam a Mester utcában a közgazdasági pénzügyi tagozatára. Csak hogy Nyíregyházán én első osztályban nem tanultam könyvvitelt, és itt pedig már első osztályban is tanultak könyvvitelt. És itt nem volt, aki segítsen. Ugye én nem ismertem az osztálytársaimat. A tanárnő meg azt mondta, hogy ő nem oktathat engem külön órában, aztán nem vizsgáztathat. Azt mondta, hogy évvégén le kell vizsgáznom az első éves anyagból – mert esti tagozatra jártam itt is –, meg a másodikosból. Hát ez a kettő abszolút nem jött össze. Teljes zűrzavar volt a fejemben. Úgyhogy azt mondta nekem a tanárnő évvégén, hogy sajnos vissza kell mennem első osztályba. Hát én olyan ideges voltam, hogy én jó tanuló vagyok és most csak azért, mert ott nem tanítottak könyvvitelt, itt meg tanítottak, én most menjek vissza első osztályba. A tanárnőnek is igaza volt, mert nem tudtam az anyagot. Itt hiába voltam ott az órán, nem értettem semmit. És ez volt a legnehezebb tantárgy. Úgyhogy nem mentem vissza első osztályba, abbahagytam az iskolát.

Amikor átkerültem a magas nyomó gépterembe mint berakónő, akkor elkezdtem járni a nyomdaipari technikumba. Úgyhogy azt elvégeztem, letettem a technikus minősítőt is. És lehet, hogy lett is volna ott jövőm, esetleg valamilyen magasabb beosztást is kaptam volna, de sajnos az egészségi állapotom közbeszólt, mert ezektől a vegyszerektől, festékektől kaptam egy belső allergiát, és ez krónikussá vált. És akkor azt tanácsolta az orvosom – többször is mondta, hogy munkakört kellene változtatnom, de én annyira ragaszkodtam ahhoz az osztályhoz, annyira szerettem ott dolgozni, hogy nem akartam. De amikor azt mondta az orvos, hogy én hozzá többet ne menjek, mert nem tud rajtam segíteni, ha nem változtatok munkakört, úgy gondoltam, hogy az egészségem mégis csak fontosabb, és akkor átkerültem az irodaépületbe a bérelszámoló osztályra. És ott dolgoztam egy évet, de nagyon nem szerettem azt a munkakört. Olyan munka, hogy az ember nem tévedhet. És ettől állandóan drukkban voltam. És akkor kértem, hogy helyezzenek át máshova, és közben még ott a bérelszámoló osztályon elvégeztem a középfokú munkaügyi tanfolyamot. Úgyhogy akkor mehettem volna munkaerő-gazdálkodónak a munkaügyi osztályra, és mehettem volna a számviteli osztályra anyagkönyvelőnek. És tudtam, hogy az anyagkönyvelők azok az összes anyagot, amit beszállítanak a nyomdába, meg amit az osztályok felhasználnak azt gépen dolgozzák föl. És én annyira ragaszkodtam a géphez, hogy ezért döntöttem úgy, hogy a számviteli osztályra megyek. De nem is bántam meg azóta sem, mert nagyon rendes főnököm van, és nagyon rendesek a kolleganőim. Soha senkivel semmi afférom nem volt, és remélem nem is lesz. Nagyon szeretek ott dolgozni.  
Soha nem beszéltem édesapámról senkinek. Soha. A családon belül sem beszéltünk édesapámról. Se a három testvér soha. Ötvennyolc után soha. Az, hogy édesapám – így el nem hangzott soha. Ez egy borzasztó dolog volt! Ezt se felfogni, se elmondani nem lehet, ezt csak érzi az ember, hogy erről még beszélni se lehet. Elsősorban azért, mert féltem, és a másik sorban pedig az, hogy még megállni sem tudtam a sírja előtt, mert azt se tudtam, hogy hol van. Csak azt tudtam, hogy az északi temetőben, talán ott valahol. De hát az egy óriási nagy temető. Semmit nem tudtunk, semmit a világon. Ez egy olyan borzasztó és megrázó dolog volt, hogy senkivel nem beszéltünk róla soha. De gondolni állandóan gondolkoztam. A hiányukat, hogy miért nincsenek, és hogy miért kellett ennek így lenni. És tudtam, hogy nem érdemli meg édesapám, és ez iszonyatos volt. Százszor végigéltem, hogy ő feláll a bitófa alá. Az szörnyű volt! A legtöbbször sírtam esténként. És mostanában, hogy most már meg tudok állni a sírjánál, most megint olyan időszak van, hogy hát bizony sokszor nem tudok elaludni, és eszembe jut, hogy micsoda borzasztó dolog. Úgyhogy most megint gyakran előjön. Szinte ma sem tudok róla beszélni anélkül, hogy ne sírjak. És ahányszor megyek a sírhoz Nyíregyházára, mindig sírok.

Amíg általános iskolába jártam, az ötvenhatos eseményekről nem tanultunk. Amikor a nyomdaipari technikumba jártam, ott talán egy-két sorban volt megemlítve. De egy percig se gondoltam, hogy igazuk van azoknak, akik ellenforradalomról beszéltek. És azt is tudtam, hogy mit akartak, és azt is tudtam, hogy jót akartak. Mindenki jobb életet akart, mert hát annyira sanyargattak bennünket. Nem lehetett egy disznót levágni anélkül, hogy engedélyt ne kért volna az ember. Egy disznót nem lehetett levágni! Ha levágták, akkor elvették tőle a disznót, és őt magát meg bevitték a börtönbe. Szóval nem lehetett létezni. Paraszt embernek azért nem, mert direkt szándékosan megfélemlítették, hogy lépjen be a tsz-be, és a dolgozó ember, aki kapott munkát, az meg örült, hogy van munkája. Utána jött a Kádár-korszak. Aki nem így élte meg, mint ahogy én, aki tudom, hogy mi van a hátam mögött, annak biztos, hogy jó volt. És nem mondhatom én se, hogy nem jutottunk jobban ötről a hatra. Nem mondhatom, hogy annyira nincstelenek vagyunk, hogy nincs ennivalónk, mint ahogy volt akkor, amikor gyerek voltam. Mi becsületesen megdolgoztunk azért, amit megkerestünk. Úgyhogy én nem az akkori pártnak a javára írom az egészet, az biztos. Hanem talán annyi, hogy volt rá lehetősége az embernek, hogy egy kicsit ötről a hatra jusson. De azért én az életben meg nem bocsátom nekik azt, hogy az édesapámat elvették tőlem! Amíg élek nem fogom megbocsátani!
89 kora tavaszán, február körül, értesítettek, hogy menjek le Nyíregyházára, mert talán meg tudjuk találni édesapám sírját. Hát az megint borzasztó időszak volt, míg kerestük, hogy hol lehet. Ugye a temetői nyilvántartásban ilyesmi nincs feltűntetve, csak körülbelül. Ugye akkor már beszédesebbek lettek az emberek, aki körülbelül tudta, tudott valamit hallomásból, mind mondott valamit. Elkerítettek egy nagy területet, egy olyan 50x50 méteres területet kijelöltek, hogy körülbelül itt lehet eltemetve. Ez egy gazos rész volt. Az exhumálásra kaptunk engedélyt 1989 májusában. Azt hiszem, Debrecenből jött egy háromtagú orvos-csoport, akik elkezdték keresni édesapámat. És ez több napig tartott. Voltunk ott vagy húszan. Mi, a három testvér, egy MDF-es politikus, meg a Politikai Foglyok Szövetségétől is volt ott valaki. A nevekre sajnos nem emlékszem, mert olyan megrázó volt ez az egész. Szilágyi László családja is ott volt. S arra a területre leraktuk a virágot meg a nemzeti színű szalagot. És 1989. augusztus 24-én találták meg édesapámat. Nagy temetés volt: édesapámat 89. október 6-án temettük el. Hát az egészre nem nagyon emlékszem, mert én egyfolytában sírtam. Hát az nekem borzasztó volt! Rettenetesen megviselt. Én annyira meg voltam hatódva, meg illetődve, meg annyira boldog is voltam, meg elkeseredve, meg a régi emlékek előtörtek, hogy én nem is tudtam semmire se figyelni. A rengeteg koszorúra, ami volt! És hogy sorfalat álltak, meg részvétet nyilvánítottak, meg díszőrség volt, meg díszlövés volt, szóval rettenetesen megható volt az egész. És ahogy elszunnyadtak lassan bennem az emlékek, akkor aztán föltört minden, úgy hogy nagyon nehezen tudtam egészségileg is elviselni az egészet. Egy kisebbfajta infarktusom is volt a temetés után. Boldog is voltam, hogy végre tudom, hogy hol van. Csak mindig arra gondolok, hogy még élhetett volna. Még mindig élhetne. Amíg az ember él, ezt nem tudja megemészteni. Anyukámat meg tudtam emészteni, mert nagyon-nagyon beteg volt, egy évig föl se tudott kelni az ágyból már, úgyhogy csont és bőr volt, nagyanyáméknál úgy fürösztötték, úgy etették, olyan borzasztó volt szegénynek, nagyon szenvedett. És abba bele tudtam előbb nyugodni, csak a gondolatba nem, hogy ő sincs. De úgy jobban föl tudtam dolgozni, mint édesapámnak az elvesztését.

          És a másik az, hogy visszakaptuk a földünk egy részét, aminek úgy örültünk, hogy úgy táncoltunk, úgy ugráltunk a földön, mikor kimentünk, hogy azt elmondani nem lehet, hogy milyen boldogok voltunk. A kárpótláskor a föld értékét kaptuk mi vissza, de azt az értéket be lehetett váltani vagy pénzbe, vagy földbe. És mi a földet akartuk. 190.000 forintot kaptunk vissza, és ezt aranykoronába be lehetett váltani, illetve hát lehetett igényelni a földet. Az a nap, amikor volt a licitálás a földekre, az egy csodálatos nap volt. Általában, licitáltak egymásra az emberek, ugye. De amikor miránk került sor, a Tomasovszky földterületre, senki nem licitált. Olyan csönd volt, hogy senki meg se pisszent. Úgyhogy a legminimálisabb áron tudtuk megvenni, visszavásárolni a földünket, így tudtunk visszakapni majdnem 100 holdat. Nagyon megható volt. Én úgy sírtam, és fölálltam és megköszöntem mindenkinek. Még aki vezette az egészet, az is úgy meghatódott. Úgyhogy le a kalappal! Maga a gondolat, hogy én ráléphetek arra a földre, ahol gyerekkoromban a szüleimmel, meg a nagyszüleimmel én valamikor mászkáltam, rohangáltam, csodálatos. És megbeszéltük, hogy hol volt az állatoknak az istállója, meg hol volt a gyümölcsöskert, meg hol volt a kút. Ezeket ott mind megbeszélgettük a három testvérrel. Előtte nem beszélgettünk róla, soha ilyenekről, ugyanúgy, mint ahogy az édesapámról sem. Ez olyan kilátástalan volt, hogy valaha is még visszakapjuk. Először úgy gondoltuk, hogy megpróbálunk valahogy kölcsönt fölvenni, és veszünk egy traktort, és úgy megpróbáljuk megműveltetni. De hát miből? Hogyan? Körülbelül hárman kaptunk vissza 100 holdat majdnem. Három testvér egymás mellett. És én kaptam ott, ahol a házunk volt, azt a részt. És aztán úgy tovább az öcsém és a húgom. Az ottani szövetkezetnek az elnöke behívatott minket, és mondta, hogy ő nagyon szeretné, ha neki adnánk bérbe a földünket, mert ha nem, akkor csődbe jutna, és nagyon sok embernek nem lenne munkája. És ha mi ezt úgyse tudjuk megművelni, akkor ő nagyon szépen kér minket, hogy adjuk nekik bérbe. Úgyhogy végül is meghánytuk vetettük a dolgot, mert lett volna, aki bérbe veszi többért, de az nem biztos, hogy rendesen művelte volna, és hogyha nincs művelve a földterület, az állam visszaveszi. Tehát nem lehet parlagon hagyni a földet. És úgy gondoltuk, hogy ez a szövetkezet biztos, hiába kevesebb is.

  Lehet, hogy ha azt mondanám, hogy büszke vagyok édesapámra, arra amit tett. De nem tudom azt mondani, mert nekem nem az volt a fontos, hogy én büszke legyek rá, az lett volna a fontos, hogy éljen velünk. Azt hiányolom. Ha velünk élt volna, akkor azt mondom, hogy igen, jól tette az édesapám, hogy részt vett ebben. Igaza volt.
 
 

 

Az interjút készítette Hoffmann Gertrud 1995-ben, a visszaemlékezést szerkesztette Kőrösi Zsuzsanna.