Jelenlegi hely

Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben

Közben jöttek a zsidótörvények. Apámat kitették, szóval árjásították a bankot. Apám egy barátjának mezőgazdasági ipari üzemei voltak. Volt egy ipari szeszgyára. És apám ott könyvelt. Hát ez nem egy sine cura volt, de tényleg komoly baráti segítség. A szolgálati lakásból természetesen el kellett mennünk. Volt két öröklakásos házunk – azt hiszem, ez viszonylag újdonság volt akkoriban –, egy kicsi, félreeső negyedben.

Papám állandóan járt-kelt a városban, mert ugye nekünk volt ennivalónk, és mindig vittünk az üldözötteknek. Nem kötötték az orromra, hogy zsidó családokhoz megyünk, a bújtatók viszont nem zsidók voltak. Mivel nem akartam egyedül maradni, mindig velük mentem, sok helyre jártunk. Amikor már körbezárták Pestet, a nyilasok teljesen megbolondultak, rettenetes történeteket lehetett hallani róluk.

Munkáltatói igazolvány

Az egyik vasárnap, amikor édesanya hazament, észrevette, hogy tele van a lakás füstszaggal. Szólt a házmesternének, hogy valaki cigarettázott a lakásban. Ó, senki – mondta a Káliné. És kiderült, hogy a padlásra elbujtatott zsidó házaspár jött le a mi lakásunkba, ott találtak menedéket, ott tudtak fürdeni. És meg is menekültek. Nagyon sajnálom, hogy a házmesterné neve nincs megörökítve a Bimbó úti ház falán, mert sok mindent lehet köszönni neki.

Zsidók begyűjtése Budapesten
Munkaszolgálat Izbégen

Egyszer elmentünk anyukámékhoz, és üres volt a ház, felszabadulás előtt két héttel. Január 16-án szabadult fel Pest, és december utolsó napjaiban elvitték anyukámékat és a nagypapát. A nagymamám meghalt 24-én, volt olyan szerencséje, hogy még el tudták temetni. A nagypapám életben maradt, és a szüleimmel meg a nagynénémmel együtt elvitték őket a gettóba az utolsó két hétre itt Budapesten. De nem a Dunába, csak a gettóba….

Zsidómentes Magyarországért kampányol a Pesti Újság a Városligetben
Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben

Az országos politika elég hamar érdekelni kezdett. A Milotay István szerkesztette Új Magyarságot olvastam, de hamarosan kezdett nem tetszeni, mert érezhető volt benne az országos politikára jellemző hivatalos antiszemitizmus. Erős ellenérzés alakult ki bennem az antiszemitizmussal szemben, talán ennek köszönhető, hogy több zsidó fiú került a barátaim közé. Szinte tüntetően kerestem az alkalmat, hogy kifejezzem a velük való összetartozást.

Akkor voltak már igazi igazolványaim és élelmiszer-jegyem. A nővérem azt találta ki, hogy menjünk el dolgozni. Ő „Beckó Éva” volt, én Hegedűs Györgyi és egy „Fischer és Lukács” nevű labor működött Budapesten még 1944. decemberében is, egy púder üzem a Gresham Palotában, oda kerestek munkásnőket. Akkor az egyik igazolványom szólt egy címre, a másik egy másikra, a munkahelyi pedig egy harmadikra. Mentem dolgozni, és elkezdtek igazoltatni a Lánchídnál.

A sachenhauseni koncentrációs tábor foglyai földmunka közben
Magyar hivatali helyiség 1938-ban
A Magyarság című újság 1944. március 31-i száma: Megjelentek a zsidórendeletek

Mert annak igazinak kellett lennie. Elmentem, sorba álltam. Két sor volt, elment az egyik sor, kérdeztem, miért mennek el innen. „Jaj, oda nem szabad beállni, mert az a jegyző egy ronda alak, és mindenkit kirúg.” De nekem azt mondta: „maga jöjjön be hozzám”. Na, bementem. Kérdezte, mi van. Mondtam, én Dunaharasztiból jöttem, a nagynénémmel együtt, ő megsebesült, se élelmiszer, se semmi, és azt mondták, hogy itt ezt meg lehet kapni.

Valamikori nagy szerelmem, Molnár Edit azt kérte, hogy a klinikán fekvő nővérét, Györgyit vigyem fel Pestre, ahol majd hamis papírokat kap. A klinikavezetőt persze informálni kellett, hogy ellopok egy beteget. Megkértem Entz Béla kórboncnok professzort – tudtam róla, hogy végtelen rendes, liberális gondolkodású úr –, segítsen, szóljon a klinika vezetőjének, ne firtasson semmit, csak adja ki a zárójelentést. Így is lett. Május volt, gyönyörű idő.

Az egyik kollégám javaslatára bementem a rendőrségre. A főbejáratnál felmutattam a diákigazolványomat, és kerestem az ügyeletes tisztet. Az asztalnál egy civil pofa ült: Állj! Zsidó? Elmondtam, ki vagyok, és hogy a lakásomon is, meg a munkahelyemen is keresett a Gestapo, azért fordulok hozzájuk, tudnak-e segíteni. Azt mondta, ha nincs vaj a fejemen, menjek be hozzájuk, kérdezzem meg, miért kerestek. Elmentem. Nagy hülyeség volt, ilyesmit csak egy fiatalember tesz meg.

Apám az első világháborúban nagyon magas kitüntetéseket kapott. Az olasz fronton volt. Egy kitüntetés – a Nagy Ezüst, vagy micsoda – hiányzott ahhoz, hogy kivételezettek legyünk a zsidótörvények alól. De annyira azért kivételezett volt, hogy engem felvettek a Szilágyi Erzsébet Református Leánygimnáziumba, mint egyetlen zsidót. 40-ben lett Erdély magyar újra, és akkor kerültem én ötödikbe, tizennégy éves koromban. És kérdezték apámtól, „Meg vagy őrülve?!

1940-ben tizenegy éves voltam, és túl vagyunk az első zsidótörvényen. S akkor azt hallom anyai nagyanyáméknál, hogy ők zsidók. Ezt én addig nem is nagyon tudtam, és időnként azt hallom a közvetlen környezetemben is, hogy zsidónak lenni az valahogy nem stimmel, ezzel valami baj van.

Szinérváraljai munkaszolgálatosok 1939-ben
Női portréfotó sárga csillaggal
Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben
Irsai István grafikája a Bergen Belsen-i táborról, 1940.

De végül visszakeveredtünk valahogy, mert előzőleg romeltakarításon voltunk és volt valami igazolványunk. Így mikor jöttünk visszafele, hogy, hogy nem, átengedtek minket mint romeltakarítókat. Közben meghallottam, hogy vannak helyek, ahol befogadják az üldözötteket, katolikusok, reformátusok, és elmentem egy ilyen helyre, és mondtam, legyenek szívesek, engem utaljanak oda be. Azt mondták, „nem lehet, nincs hely”. Mondtam, jó, akkor itt közlöm magukkal, hogy én holnap agyon leszek lőve.

1944 tavaszán egy olyan rendelkezés jött, hogy a zsidók sárga csillagot kötelesek hordani, és a nap bizonyos szakában nem mehetnek az utcára. Grün nagyanyáék ott laktak mellettünk, ugyanis 1940 elején odaköltöztünk a Hosszú utca darabvégbe, a Grün-porta mellé.

Szörnyű dolgok történtek, elvették a nagyanyámnak a házát, úgynevezett kényszereladásban az apámnak a fűrésztelepét, aztán a sárga csillag, aztán tiltva volt moziba járni, tiltva volt személyzetet tartani. Hosszú lenne felsorolni, nem lehetett normális életet élni, de ez valahogy az én életemet nem bélyegezte meg.

Megtudtam, hogy az édesapámat, a családomat, a kishúgomat is gettóba zárták. A kefegyári házaspár az udvarból el akarta kérni a kishúgomat a szüleimtől, falura viszik, hogy ne kerüljön a gettóba. De azt mondta az apám, hogy amit az Isten rendel, annak kell történnie, és Gizella velünk jön. Ha ma élne, akkor körülbelül hatvan év körül lenne, és lenne egy lánytestvérem.

Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben

Sőt a zsidó rokonaim sem voltak zsidók, sem a külsejükben, se a viselkedésükben, se a szokásaikban nem lehetett tetten érni semmi olyasmit, ami mássá tette volna őket. Arról is sokáig meg voltak győződve, hogy vannak ugyan ezek a zsidótörvények, de akik az országot vezetik, mégiscsak urak, és a németekről sem hihető, hogy valami kegyetlen dolgot hajtanak majd végre, hiszen a német mégiscsak kultúrnép.

Zsidó holttestek Budapesten, a Maros utcai exhumáláskor 1945-ben
Hegedűs Györgyi születési anyakönyvi kivonata

Gyönyörű hamis papírjaim voltak, ugyancsak Hegedűs Györgyi néven, csak az anyám neve volt más. Itt vannak nagyon érdekes történetek, hogy a nővérem azt mondta, hogy én most egy dunaharaszti menekült vagyok, és menjek el a VI. kerületi tanácsba, ami ott volt a Honvéd utca egyik sarkán, szóval menjek be oda, és mondjam azt, hogy Dunaharasztiból jöttem, a nagynéném meghalt, és kérek egy menekült-igazolványt.

Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben
Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben
Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben
Hegedűs Györgyi menekült igazolványa

Az 1942-es zsidótörvény már közelről érintett minket, elvették a földjeink egy részét. Olyan száz hold maradt. Az már nagyon nehéz idő volt, mert már olyan megkülönböztetések voltak mindenütt, minden vonatkozásban, amelyek teljesen megnehezítették a mindennapi életünket. Olyan beszolgáltatások például, amik lehetetlenné tették a gazdálkodást.

A Református Kollégiumban volt zsidózás. Nem a tanárok részéről, akik hangsúlyozottan semmi különbséget nem tettek. Testi erőszak nem volt, szóval zsidóverés nem volt. Csak egyszerűen lezsidóztak. Volt büdös zsidó. Aztán különböző nóták, hogy „Sárga zsidófészket látok ott a jegenyefán, a zsidó egyet füttyent, hogy ottan szeret igazán”. És volt a híres erdélyi induló, aminek volt egy zsidó változata: „Fel nótaszó, zeng az induló, talicskázik már Kohn és Grün Izsó.” Nem tudom már tovább.

Zsidó munkaszolgálatosok Péterváradon (Petrovaradin, Szerbia)

Volt-e Nagyváradon antiszemitizmus? Egész biztos volt, de én erről tanúskodni nem tudok. Mint egyedüli zsidót a református gimnáziumban, engem soha nem ért inzultus. Volt két nagyon jó barátnőm, Török Márta és Szinai Piroska (akit Pinai Sziroskának hívtunk). Nagyon közeli barátok voltunk. Emlékszem, amikor már nem volt szabad zsidónak moziba mennie, eljöttek értem, karon fogtak úgy, hogy a sárga csillagot eltakarják, és elvittek a moziba. Ami részükre is rizikó volt.

A Dohány utcai zsinagóga udvarán talált holttestek 1945-ben
Munkahelyi igazolás
Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben
Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben

A gazdaság az első zsidótörvényes megcsonkítás előtt kétszázötven hold volt. Ennek körülbelül a fele Gyöngyöshalmaj, a másik fele meg Visonta határába esett.Abasár határában, a Sárhegy keleti oldalán is volt egy darab föld. Gyerekkoromban nagyon szerettünk oda kijárni a nővéreimmel is. Kellemes környék volt. Ott volt a levendulás, ezen a földön. A levendulás a testvérem, Erzsébet ügye volt.

Ebenseei foglyok a felszabadulás után a kórházban, 1945 júniusában
Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben
Zsidó gyermekeket mentő skót iskola Budapesten

Egyébként emlékszem Horthy Miklós bevonulására. Az összes térre néző házban, szobában magyar tisztek voltak, nehogy valami merénylet legyen. Én is ott voltam az ablaknál, és mellettem egy nem tudom, miféle tiszt, aki kérdezte, hogy ugye, milyen boldogok vagyunk. És emlékszem, teljes őszinteséggel azt mondtam, hogy igen, de mi zsidók vagyunk. Tehát akkor már nyilvánvalóan tudtam, hogy Magyarországon vannak zsidótörvények, van diszkrimináció.