Jelenlegi hely

Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben

Megtudtam, hogy az édesapámat, a családomat, a kishúgomat is gettóba zárták. A kefegyári házaspár az udvarból el akarta kérni a kishúgomat a szüleimtől, falura viszik, hogy ne kerüljön a gettóba. De azt mondta az apám, hogy amit az Isten rendel, annak kell történnie, és Gizella velünk jön. Ha ma élne, akkor körülbelül hatvan év körül lenne, és lenne egy lánytestvérem.

Irsai István grafikája a Bergen Belsen-i táborról, 1940.

Gyönyörű hamis papírjaim voltak, ugyancsak Hegedűs Györgyi néven, csak az anyám neve volt más. Itt vannak nagyon érdekes történetek, hogy a nővérem azt mondta, hogy én most egy dunaharaszti menekült vagyok, és menjek el a VI. kerületi tanácsba, ami ott volt a Honvéd utca egyik sarkán, szóval menjek be oda, és mondjam azt, hogy Dunaharasztiból jöttem, a nagynéném meghalt, és kérek egy menekült-igazolványt.

Mert annak igazinak kellett lennie. Elmentem, sorba álltam. Két sor volt, elment az egyik sor, kérdeztem, miért mennek el innen. „Jaj, oda nem szabad beállni, mert az a jegyző egy ronda alak, és mindenkit kirúg.” De nekem azt mondta: „maga jöjjön be hozzám”. Na, bementem. Kérdezte, mi van. Mondtam, én Dunaharasztiból jöttem, a nagynénémmel együtt, ő megsebesült, se élelmiszer, se semmi, és azt mondták, hogy itt ezt meg lehet kapni.

Papám állandóan járt-kelt a városban, mert ugye nekünk volt ennivalónk, és mindig vittünk az üldözötteknek. Nem kötötték az orromra, hogy zsidó családokhoz megyünk, a bújtatók viszont nem zsidók voltak. Mivel nem akartam egyedül maradni, mindig velük mentem, sok helyre jártunk. Amikor már körbezárták Pestet, a nyilasok teljesen megbolondultak, rettenetes történeteket lehetett hallani róluk.

De végül visszakeveredtünk valahogy, mert előzőleg romeltakarításon voltunk és volt valami igazolványunk. Így mikor jöttünk visszafele, hogy, hogy nem, átengedtek minket mint romeltakarítókat. Közben meghallottam, hogy vannak helyek, ahol befogadják az üldözötteket, katolikusok, reformátusok, és elmentem egy ilyen helyre, és mondtam, legyenek szívesek, engem utaljanak oda be. Azt mondták, „nem lehet, nincs hely”. Mondtam, jó, akkor itt közlöm magukkal, hogy én holnap agyon leszek lőve.

Szinérváraljai munkaszolgálatosok 1939-ben

Az egyik kollégám javaslatára bementem a rendőrségre. A főbejáratnál felmutattam a diákigazolványomat, és kerestem az ügyeletes tisztet. Az asztalnál egy civil pofa ült: Állj! Zsidó? Elmondtam, ki vagyok, és hogy a lakásomon is, meg a munkahelyemen is keresett a Gestapo, azért fordulok hozzájuk, tudnak-e segíteni. Azt mondta, ha nincs vaj a fejemen, menjek be hozzájuk, kérdezzem meg, miért kerestek. Elmentem. Nagy hülyeség volt, ilyesmit csak egy fiatalember tesz meg.

Az 1942-es zsidótörvény már közelről érintett minket, elvették a földjeink egy részét. Olyan száz hold maradt. Az már nagyon nehéz idő volt, mert már olyan megkülönböztetések voltak mindenütt, minden vonatkozásban, amelyek teljesen megnehezítették a mindennapi életünket. Olyan beszolgáltatások például, amik lehetetlenné tették a gazdálkodást.

Ebenseei foglyok a felszabadulás után a kórházban, 1945 júniusában
Zsidó munkaszolgálatosok Péterváradon (Petrovaradin, Szerbia)

Amikor 1944-ben összegyűjtötték az erdélyi zsidóságot, Márton Áron a Szent Mihály-templomban felállott, s a szószékről olyan beszédet mondott, amelyben élesen és félreérthetetlenül tiltakozott a zsidóság elvitele ellen. Hangsúlyozta, hogy az efféle cselekedet távol áll a keresztény gondolattól, s a magyarság egésze ezt kegyetlenségnek tekinti, s nem lehet, hogy egy lelkileg züllött kisebbség ezt véghez vihesse szemünk láttára, s annak minden ódiumát a magyar nép nyakába varrja.

Jöttek a zsidótörvények, visszakerült Erdély. Papámnak, a főszolgabírónak kellett volna végrehajtatni a zsidók deportálását. Nyíltan nem tagadta meg, de befeküdt a Pajor Szanatóriumba és kivetette a manduláját. Utána beutalták Erdélybe, Radnaborberekbe, a Belügyminisztérium üdülőjébe.

Akkor voltak már igazi igazolványaim és élelmiszer-jegyem. A nővérem azt találta ki, hogy menjünk el dolgozni. Ő „Beckó Éva” volt, én Hegedűs Györgyi és egy „Fischer és Lukács” nevű labor működött Budapesten még 1944. decemberében is, egy púder üzem a Gresham Palotában, oda kerestek munkásnőket. Akkor az egyik igazolványom szólt egy címre, a másik egy másikra, a munkahelyi pedig egy harmadikra. Mentem dolgozni, és elkezdtek igazoltatni a Lánchídnál.

1944 tavaszán egy olyan rendelkezés jött, hogy a zsidók sárga csillagot kötelesek hordani, és a nap bizonyos szakában nem mehetnek az utcára. Grün nagyanyáék ott laktak mellettünk, ugyanis 1940 elején odaköltöztünk a Hosszú utca darabvégbe, a Grün-porta mellé.

Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben
Zsidó munkaszolgálatosok Péterváradon (Petrovaradin, Szerbia)
Munkáltatói igazolvány

Egyébként emlékszem Horthy Miklós bevonulására. Az összes térre néző házban, szobában magyar tisztek voltak, nehogy valami merénylet legyen. Én is ott voltam az ablaknál, és mellettem egy nem tudom, miféle tiszt, aki kérdezte, hogy ugye, milyen boldogok vagyunk. És emlékszem, teljes őszinteséggel azt mondtam, hogy igen, de mi zsidók vagyunk. Tehát akkor már nyilvánvalóan tudtam, hogy Magyarországon vannak zsidótörvények, van diszkrimináció.

Zsidó holttestek Budapesten, a Maros utcai exhumáláskor 1945-ben
Magyar hivatali helyiség 1938-ban

Volt-e Nagyváradon antiszemitizmus? Egész biztos volt, de én erről tanúskodni nem tudok. Mint egyedüli zsidót a református gimnáziumban, engem soha nem ért inzultus. Volt két nagyon jó barátnőm, Török Márta és Szinai Piroska (akit Pinai Sziroskának hívtunk). Nagyon közeli barátok voltunk. Emlékszem, amikor már nem volt szabad zsidónak moziba mennie, eljöttek értem, karon fogtak úgy, hogy a sárga csillagot eltakarják, és elvittek a moziba. Ami részükre is rizikó volt.

Hegedűs Györgyi születési anyakönyvi kivonata
Női portréfotó sárga csillaggal

A Református Kollégiumban volt zsidózás. Nem a tanárok részéről, akik hangsúlyozottan semmi különbséget nem tettek. Testi erőszak nem volt, szóval zsidóverés nem volt. Csak egyszerűen lezsidóztak. Volt büdös zsidó. Aztán különböző nóták, hogy „Sárga zsidófészket látok ott a jegenyefán, a zsidó egyet füttyent, hogy ottan szeret igazán”. És volt a híres erdélyi induló, aminek volt egy zsidó változata: „Fel nótaszó, zeng az induló, talicskázik már Kohn és Grün Izsó.” Nem tudom már tovább.

Munkahelyi igazolás

Az osztálytársaim közül nem volt senki, akivel rosszban vagy ellenséges viszonyban lettem volna. 1940-ben érettségiztünk, és máig tartunk találkozókat a gimnáziumban. 1950-ben volt az első, aztán ötévenként, az utóbbi időben pedig háromévenként találkozunk. Ennek az osztálynak egyik sajátossága talán az, hogy faji megkülönböztetések nem voltak. Ez nem mindenütt történt így. Az osztálynak talán a negyede zsidó fiú volt.

Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben
Zsidók begyűjtése Budapesten

1944 húsvétján hazautaztam vakációra, és táviratot kaptam Fischeréktől, hogy azonnal jöjjek fel, mert őket kiköltöztették, a holmim ott maradt a lakásban, menjek értre. Mindjárt indultam. Ők még ugyanabban a házban voltak, talán még ugyanazon az emeleten is, de több zsidó famíliával összezsúfolva. A gettózás azután következett. 1945 után valami miatt fent jártam Budapesten, bementem a házba, ahol a Fischer helyett más név volt kiírva, semmit sem tudok róluk.

A Dohány utcai zsinagóga udvarán talált holttestek 1945-ben

Az országos politika elég hamar érdekelni kezdett. A Milotay István szerkesztette Új Magyarságot olvastam, de hamarosan kezdett nem tetszeni, mert érezhető volt benne az országos politikára jellemző hivatalos antiszemitizmus. Erős ellenérzés alakult ki bennem az antiszemitizmussal szemben, talán ennek köszönhető, hogy több zsidó fiú került a barátaim közé. Szinte tüntetően kerestem az alkalmat, hogy kifejezzem a velük való összetartozást.

Lakcímigazolás
Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben
A sachenhauseni koncentrációs tábor foglyai földmunka közben
Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben

Szörnyű dolgok történtek, elvették a nagyanyámnak a házát, úgynevezett kényszereladásban az apámnak a fűrésztelepét, aztán a sárga csillag, aztán tiltva volt moziba járni, tiltva volt személyzetet tartani. Hosszú lenne felsorolni, nem lehetett normális életet élni, de ez valahogy az én életemet nem bélyegezte meg.

40-ben a numerus clausust kiterjesztették a középiskolákra is. Apám egy régi ismerőse révén, aki történelemtanár volt a Református Kollégiumban, felvettek oda. A harmincöt fős osztályban ketten voltunk zsidók. A Református Kollégium nagy hírű és nagy tradíciójú iskola volt. A tanári kar, azt hiszem, kivétel nélkül református lelkészekből állt, tehát mindegyik teológiát is hallgatott. És nagy részük egy-két esztendőt általában Skóciában töltött. Szóval volt egy nyugati orientáció.

Apám az első világháborúban nagyon magas kitüntetéseket kapott. Az olasz fronton volt. Egy kitüntetés – a Nagy Ezüst, vagy micsoda – hiányzott ahhoz, hogy kivételezettek legyünk a zsidótörvények alól. De annyira azért kivételezett volt, hogy engem felvettek a Szilágyi Erzsébet Református Leánygimnáziumba, mint egyetlen zsidót. 40-ben lett Erdély magyar újra, és akkor kerültem én ötödikbe, tizennégy éves koromban. És kérdezték apámtól, „Meg vagy őrülve?!

Zsidó gyermekeket mentő skót iskola Budapesten
Zsidó munkaszolgálatosok begyűjtése Budapesten
Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben
Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben

Egyszer elmentünk anyukámékhoz, és üres volt a ház, felszabadulás előtt két héttel. Január 16-án szabadult fel Pest, és december utolsó napjaiban elvitték anyukámékat és a nagypapát. A nagymamám meghalt 24-én, volt olyan szerencséje, hogy még el tudták temetni. A nagypapám életben maradt, és a szüleimmel meg a nagynénémmel együtt elvitték őket a gettóba az utolsó két hétre itt Budapesten. De nem a Dunába, csak a gettóba….

Zsidómentes Magyarországért kampányol a Pesti Újság a Városligetben
Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben
Hegedűs Györgyi menekült igazolványa
A Magyarság című újság 1944. március 31-i száma: Megjelentek a zsidórendeletek
A bergen-belseni koncentrációs tábor barakkjai