Jelenlegi hely

Amikor 1944 októberében meghalt édesapám, eltemettük, két testvéremmel és édesanyámmal elmenekültünk lovaskocsival először a Bakonyba, ahol a nagybátyámnak, Pali bácsinak volt egy kis vadászháza. Úgy gondoltuk, ott meghúzzuk magunkat egy darabig. Aztán rájöttünk, hogy innen menni kell. Akkor összeálltunk, és Semmeringen keresztül menekültünk Ausztriába, hogy elérjük azt a területet, ahol már amerikai zóna van, ahol a család néhány tagja élt, a nagynéném, Károlyiék meg Somssichék.

Arra nagyon emlékszem, amikor bejöttek az oroszok. A háznak – ami most hotelépület – a pincéjébe mentük, ami tulajdonképpen a földszinten, egy sziklafalban volt, és így védettebb hely volt. Oda az első orosz bejött, szemüveggel, és barátságos volt, és utána jöttek a többiek zabrálni. Volt egy kertész, akinek a kofferjában egyszerű szövet volt. Azt is elvitték, pedig ő azt nagyon féltette.

Zsidó munkaszolgálatosok begyűjtése Budapesten
A bergen-belseni koncentrációs tábor barakkjai

Kimaradtam, és elkerültem a Pénzügyminisztériumba egy sajtófelelős mellé, aki az újságok híreiből csinált összeállításokat a miniszternek. Például olyan dolgokról, hogy hogyan történt az újvidéki vérengzés, amiről akkor az emberek hivatalosan nem kaptak tájékoztatást, de ezekből a sajtószemlékből, amiket mi csináltunk, elég jól lehetett értesülni. Magyar és külföldi újságokat egyaránt szemléztünk, főleg olyanokat, amelyeket az utcán nem árultak.

A naplójából tudható, hogy 1939-től kezdve a hadsereget, a tisztek többségét meglehetősen negatívan ítélte meg: részben a nácizmus, részben a német győzelembe vetett hitük és németbarátságuk miatt. Egyre inkább elszigetelődött a tisztikaron belül. Világos, hogy szemben állt a szélsőjobboldali tisztekkel, például nem volt jóban Werth Henrikkel sem. A nácizmussal szemben nagyon erős ellenérzéseket táplált.

1941-ben behívtak munkaszolgálatosnak, de akkor halasztást kértem, 1942 decemberében azonban SAS-behívóval behívtak a 13/1. számú munkaszolgálatos század szolgálatába, amely Berecken állomásozott, az Ojtozi szoros bejáratánál. Ott állomásozott a 24. határvadász ezred is, és annak olyan óriási betonraktárai voltak, amelyeket átalakítottak nekünk szállássá. Itt igazában véve munka nem volt, inkább arról szólt, hogy állandóan készültségben voltunk, hogy indulunk Ukrajnába.

1944 júniusában átvettem a diplomát. Mária Terézia képe alatt a négy dékán meg a rektor magnificus doktorrá fogadott. Ötvenéves a diplomám, ilyenkor szoktak adni aranydiplomát, de nem járok utána, mert a joghoz keserű emlékek fűződnek, nem érdekel. Valamikor úgy volt, hogy bírónak megyek. Beadtam a jelentkezésemet Nagyváradra, a hozzánk közel eső táblaszékhelyre.

Amikor arról volt szó, hogy haza lehet menni Erdélybe, a szüleim megkérdezték tőlem, mi a véleményem: oda akarok menni, vagy inkább kivándorolni Palesztinába. Én akkor kacérkodtam ezzel. A pionírszerepnek romantikus varázsa volt számomra. De nem elég erős ahhoz, hogy azt mondjam, ti menjetek haza, én pedig megyek Palesztinába. Az egyértelmű volt, hogy a szüleim hazamennek Kolozsvárra, várták, hogy talán otthon találják a bátyámat. Az egyik bajtársa hozott egy cetlit, amit a bátyám írt.

Szabadságon lévő katona családjával
Szinérváraljai munkaszolgálatosok 1939-ben
A II. utászzászlóalj hidat épít, háttérben a felrobbantott Dnyeszter híd Michalcze és Uscieczko között, Ukrajnában

A háború végén, október 15-én volt a Horthy-puccs. Délután Szálasi átvette a hatalmat, ő lett a hadsereg főparancsnoka is. 18-án megjelent egy hadparancs: hadkötelezettség, nem harctéri szolgálat, tizenöttől hatvan évig. Ami éngem nem érintett, mert ’29-ben születtem ugyan, de csak november 1-jén voltam tizenöt. Azt megúsztam, ugye. Önként kell jelentkezni, mert fölkoncoltatik! Nagy plakátok voltak.

Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben

Erkel Bandi bácsi, a katonatiszt rokonunk azt ajánlotta mamáméknak, hogy ne maradjanak Csillaghegyen, mert ha csak a közelben leesik egy bomba, az a villa úgy fog összedőlni, mint a kártyavár. Ezért elmentünk a Szent Imre herceg útjára, ma Villányi út, mamám nagybátyjának a lakásába. Aztán újra jött Erkel Bandi bácsi: ne maradjatok Budán, az sokkal rosszabb lesz, mint Pest! Ebben igaza volt, de Csillaghegyben nem, ott puskalövés nélkül zajlott le a háború.

Óvóhely bejárata
Felvonul a gimnázium

Jött 44. március 19-e. Aznap Ürömben templomot avattak, Shvoy Lajos püspök volt a díszvendég. Természetesen a főszolgabírót is meghívták. Papám az autóján ment át Csillaghegyről Ürömbe. Nekem az elmesélésekből úgy maradt meg, hogy még zajlott a mise, amikor nagy zajjal kinyílt a templomajtó, és kemény léptekkel német katonatisztek mentek be a templomba. Shvoy megkérte őket, hagyják, hogy a misét befejezze.

Rajz a  bergen-belseni koncentrációs táborról

A háborúba való belépésre nem úgy reagált a falu, mint a Felvidék és Észak-Erdély visszaszerzésére. A területnagyobbítási akciókat természetesen jól fogadták, a Szovjetunióval való hadba lépést viszont egyáltalán nem. Ebbe belejátszik, hogy még élt az első világháború emléke. A nem is olyan nagyon öregek megjárták az orosz frontot, tudtak a Bruszilov-offenzíváról és a Kárpátokban folyó harcokról, és tudták, milyen mérhetetlenül nagy Oroszország.

Az almáskamarási sváb rokonok elég hamar beléptek a Volksbundba, sőt két unokatestvérem az SS-be is jelentkezett, így rokonilag is folytonos befolyás alatt állt. Ezt úgy is tárgyalhatnám, mint egy sötét és titkolandó történetet a családi múltamból, de nem vagyok hajlandó így tárgyalni, mert egyrészt tudok magyarázatot a dolgokra, másrészt ezek egyike-másika mentség is.

Mi az egész ostromot a Felkai utcai lakásban vészeltük át, mert nem mertünk lemenni a pincébe. Egyszer-kétszer lementünk, mert azért az is gyanús volt, hogy mi itt ülünk fönn a 4. vagy 5. emeleten. Nem féltünk, ez olyan, hogy a nagy bajban egy kisebb baj az semmi. Akkor 16-án reggel lementünk az utcára, ki a Vígszínházhoz. Ott volt egy katona, vörös csillaggal. Kérdezem a nővéremet: ez milyen egyenruha. Azt mondja, biztos valami román. Mondom, „te, ez egy vörös csillag”.

Én nem tudom ezt felszabadulásnak nevezni, nekem nem az volt, a rémálom semmi ahhoz képest. Tizenhárom évesen, akkor éreztem először halálfélelmet. Megjöttek az oroszok, és mindenkit kiparancsoltak a picéből. Tizenhárman lehettünk. Szét akarták választani a nőket és a férfiakat. Belecsimpaszkodtam a papámba, hogy nem megyek. A végén valami zűr lett, és a félrészeg katonák visszaengedtek minket a pincébe.

Én magam nem ismertem Szálasit, de az emberei igen rossz hatással voltak mindnyájunkra. Már a minisztérium portása is dönthetett arról, hogy kit enged be, s kit nem. Amikor érkeztek a Szálasi-emberek, azt néztük, hogy ki az, akit éppen elvisznek közülünk. Szálasiról csak annyit tudtam, hogy örmény ember volt. A dolgom az volt, hogy tudjam, hol, merre van üresedés az országban, s a hozzánk érkező embereket odairányítsam.

Munkahelyi igazolás
Magyar katonák a fronton

Ekkor már a háború egyre hevesebben érintette Magyarországot is… visszatért a Délvidék ugye, először a Felvidék, aztán a Délvidék. Apámat mindig behívták két-három hónapra katonának, meg négyre. Utána jött Erdély, akkor megint behívták. Akkor jött a nagy háború, akkor megint behívták. Nem vitték fegyveres szolgálatra, mert ő mint volt kommunista – ez volt a szerencsénk – nem volt alkalmas fegyveres szolgálatra. Lóápoló volt.

Lucien Hervé Francia Becsületrend oklevele
Zsidó gyermekeket mentő skót iskola Budapesten

1944. október 6-án reggel megjelent fölöttünk egy repülőgép és alacsonyan röpködve körözött az udvarunk fölött, akkor én, mint nagyokos, azt mondtam a mamának, hogy ezen a repülőgépen ötágú piros csillag látható, szerintem ez egy szovjet repülőgép. A mama azt mondta, ugyan, ne beszélj már ilyet, hát hogy kerülne ide? Pedig szovjet repülőgép volt, aztán még több is megjelent, és bombákat kezdtek potyogtatni.

Fráter Ágota 1944-ben Nagyborsán
A Dohány utcai zsinagóga udvarán talált holttestek 1945-ben

Akkor a kórházban gyakorlatilag ketten laktunk benn, a majdani feleségem és én. Néhány orvos bejárt, amikor a harcok és az ostromtűz nem volt túl erős. Mi nem sebészek voltunk, a leendő feleségem belgyógyász, én meg még csak szigorló orvos, de muszájból sok mindent megcsináltunk. Akkor végeztem az első és majdnem az utolsó önálló műtétemet. A környékről egy szétzúzott karú fiatal férfit hoztak be, ránéztem és láttam, hogy a karját csak amputálni lehet. Elmondtam neki, tudomásul vette.

Magyarok bevonulása Kolozsvárra, 1940. szeptember 11.
Irsai István grafikája a Bergen Belsen-i táborról, 1940.
Légiveszélyre felhívó plakát az ostrom idején

44 áprilisában, amikor gyújtóbombát kapott a házunk, keresztmama eljött értünk, és nagymamával, nagypapával együtt levitt Ceglédre. Mi ott vészeltük át 1944-et. Aztán úgy kerültünk vissza Pestre, hogy a papámat leszerelték. 44 tavaszán egy légitámadáskor megsérült a veséje, kórházba került, és ennek kapcsán ősszel leszerelték. Utána a közellátásban dolgozott, a Millenáris pálya mellett.

A negyedik nyíregyházi huszárezred pótkeretéhez vonultam be, amely abban az időben már Sopronvölcsejben volt, mert Nyíregyházát már elfoglalták az oroszok. Azért választottam ezt az alakulatot, mert a bátyám ott volt hivatásos katonatiszt, másrészt én úgy gondoltam, hogy egy hagyományos alakulathoz vonulok be. A lovaglás is hozzátartozott ehhez.

Zsidók begyűjtése Budapesten

1944-ben elhagytuk Budapestet. A szüleim úgy gondolták, hogy a bombázások idején nagyobb biztonságban vagyunk falun, mint a fővárosban, ezért a Csallóközbe mentünk az édesanyám egyik rokonához. Onnan aztán továbbmentünk Pezinokba az egyik nagynénihez. Édesapám nem jött velünk, mert elmenekült a katonai szolgálat elől, valahol bujdosott. Nem tudom, hogy csinálta, édesanyánk nekünk nem mondta meg, hol tartózkodik, nehogy kikottyantsuk.

​ Valamit érzékeltem a háborúból. Nagyborsán voltunk először. Arra emlékszem, hogy néha feketéllett az ég a repülőktől, és akkor bizony féltem, és édesanyám is félt. Azt nagyon éreztem, hogy édesanyám fél és aggódik. Állandóan hallgatták a rádiót. Amikor aztán elkerültünk Pezinokba – Bazin a magyar neve – a nagynénémékhez, akkor éppen egy bombatalálat érte a szomszéd házat, és nekünk párszor le kellett menni a pincébe a légitámadás-veszély miatt.

A régi pincékből csináltak óvóhelyet. Gyöngyvér a pincében lett egyéves. Ott voltunk hat hétig, és vártuk a sorsot. Aztán az óvóhelyen sok mindenkiről kiderült, hogy nem olyan, amilyennek hittük. Hogy csak egy jelenetet említsek, amikor leköltözött oda a ház, akkor mindenki levitte az ennivalóját, amit begyűjtött az ostromra. Egy pincerészbe összerakták a zsák liszteket és az egyéb főzni valókat.

Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben

Itt csatlakozott a francia ellenállási mozgalomhoz, az élelmiszer-ellátást szervezte. Aztán felrendelték Párizsba, és ott továbbra is az illegális mozgalomban dolgozott, a Deportáltak és Hadifoglyok Nemzeti Mozgalmát irányította.

Hegedűs Györgyi naplója 1944-1945
Ebenseei foglyok a felszabadulás után a kórházban, 1945 júniusában

Jött a háború, és mint értelmiségit, karpaszományosként vonultatták be. 1945 februárjában Hannover közelében a szerelvényüket bombatalálat érte, a negyvennégy főből öten maradtak életben, de közülük később még ketten meghaltak. Édesapám is nagyon súlyos sérüléseket szenvedett, sokáig eszméletlenül feküdt a romok között, de megtalálták. Hét hónapig volt kórházban. Nyolcszor műtötték a jobb lábát, másfél centivel rövidebb lett, a bal arcán pedig egy nagy forradás jelezte a csontsérülését.

A sachenhauseni koncentrációs tábor foglyai földmunka közben
Márton Áron püspök
Hegedűs Györgyi munkakönyve