Jelenlegi hely
|
A német megszállás két hónapig, január végétől március 22-ig tartott. Március 15. körül szólalt meg az a légiriadó, amelyet soha nem volt alkalmuk lefújni, mert a város légterében állandóan járt egy-két orosz vadászgép, a raták, amelyek itt vagy ott ledobtak egy-egy bombát. A lakosság többnyire a pincékben tartózkodott, akinek éppen muszáj volt kimenni, kapualjról kapualjra ugrált, mert bárhol lecsaphatott egy bomba vagy egy gránát, és jobbra-balra röpködtek a repeszek. |
Én elmentem Beregszászba, a szüleim otthon maradtak. A testvéremet a bombázások elől apa folyton vidékre küldte. Volt, hogy a húgomnak Balassagyarmatra kellett menni a rokonokhoz, vagy Biharba a keresztanyámékhoz, vagy Székesfehérvárra a vőlegénye apjáékhoz. Szóval valahova mindig elmenekítették. Anya sose ment el hétvégén, mert azt mondta, hogy vasárnap nincs bombázás. Sokszor jöttek angol gépek, azok vasárnap nem bombáztak. |
Jött a háború, és mint értelmiségit, karpaszományosként vonultatták be. 1945 februárjában Hannover közelében a szerelvényüket bombatalálat érte, a negyvennégy főből öten maradtak életben, de közülük később még ketten meghaltak. Édesapám is nagyon súlyos sérüléseket szenvedett, sokáig eszméletlenül feküdt a romok között, de megtalálták. Hét hónapig volt kórházban. Nyolcszor műtötték a jobb lábát, másfél centivel rövidebb lett, a bal arcán pedig egy nagy forradás jelezte a csontsérülését. |
Még a Kárpátokban történt, hogy volt a körzetünkben egy csődör, egy fekete ló. Komornak hívják azokat a csődöröket, amelyeket rosszul heréltek ki, és ennek következtében nagyon rossz természetűek, megbízhatatlanok, kiismerhetetlenek. Ezzel a lóval sem tudott senki bánni. Valamelyik vasárnap, emlékszem, szép idő volt, és a keretlegények elkezdtek viccelődni, hogy őközöttük nincs olyan, aki ezt a lovat megüli. |
|
|
1939-ben tízéves voltam, akkor mentem első gimnáziumba. 1944-ben, amikor a tavasz eljött, és március 19-én bevonultak a német csapatok Miskolcra is, akkor még néhány hónapig volt tanítás, de egyidejűleg megkezdődött a város bombázása is az angolok és az amerikaiak által. Az angolok éjszaka, az amerikaiak nappal bombázták a területet. |
Apukát 1944 márciusában elvitték katonának, aztán novemberben megszökött és hazajött. Mi hamarabb szabadultunk fel, hogy úgy mondjam. Az oroszok már október 9-én bent voltak Túrkevén, apuka november végén már otthon bujdosott. Közben az oroszok többször elfogták, de mindig megszökött és hazajött. Otthon sikerült kihúznia, nem vitték el hadifogságba. |
Rengeteg sebesültet hoztak, az igazgató rendkívüli állapotot hirdetett. Egy félreértés miatt a kórházigazgató felszólított, azonnal hagyjam el a kórházat, mert nem látom el rendesen a feladatomat. Védekezés, mentőkörülmény nem érdekelte, kirúgott. Rendkívüli állapot volt, őt is meg kell érteni. Szeptember 25-én elbúcsúztam Gizitől, és felutaztam Pestre. Egy ideig a nővéreméknél laktam. |
1939 tavaszán Teleki Pál lett a miniszterelnök. Ekkor teljesült apám vágya, hogy diplomata legyen. Amikor a polgárháború véget ért, kinevezték Spanyolországba követnek. Franco ünnepélyes katonai bevonulásán már jelen volt Madridban. Teleki azért küldte ki, hogy Spanyolországon keresztül tartsa a kapcsolatot a nyugati hatalmakkal; a német nyomást diplomáciai csatornákon keresztül ellensúlyozza. |
|
|
|
|
Szeptember 21-re esett az első nagy szőnyegbombázás. Délben mindig jött a légiriadó, a betegeket levittük a pinceóvóhelyre, aztán a személyzettel kiültünk az udvarra, és néztük a százával gyülekező angol és amerikai bombázókat. A Balaton volt az egyik fő vonatkoztatási pontjuk, onnan rajzottak szét Győr–Budapest–Szeged–Kolozsvár irányába. Székesfehérvár sokáig intakt maradt, úgy látszik, Kaszap Pista, a házi szent megvédte. |
Anyakönyve szerint apám Nagyváradon született, de – mivel a katonaorvos nagyapát hol ide, hol oda helyezték, laktak Budapesten is (a fiúk a Krisztina körútról az Attila utcai Petőfi Gimnáziumba jártak) – az iskoláit már a soproni katonai főreálban fejezte be, mert a papa ott lett katonai főorvos. A nagyapám nyugdíjba vonulás után az egész család Budapestre költözött. A szülők külön laktak; mindkét mérnök fiuknak volt egy-egy kis lakása; Béla pedig nősülését követően Pécsett szolgált. |
|
|
A háborúba való belépésre nem úgy reagált a falu, mint a Felvidék és Észak-Erdély visszaszerzésére. A területnagyobbítási akciókat természetesen jól fogadták, a Szovjetunióval való hadba lépést viszont egyáltalán nem. Ebbe belejátszik, hogy még élt az első világháború emléke. A nem is olyan nagyon öregek megjárták az orosz frontot, tudtak a Bruszilov-offenzíváról és a Kárpátokban folyó harcokról, és tudták, milyen mérhetetlenül nagy Oroszország. |
Visszatérve Dunkerque-hez: 1940. június 4-én itt az egységével együtt német fogságba esett. Hollandián keresztül Königsbergbe vitték őket. |
|
Arra nagyon emlékszem, amikor bejöttek az oroszok. A háznak – ami most hotelépület – a pincéjébe mentük, ami tulajdonképpen a földszinten, egy sziklafalban volt, és így védettebb hely volt. Oda az első orosz bejött, szemüveggel, és barátságos volt, és utána jöttek a többiek zabrálni. Volt egy kertész, akinek a kofferjában egyszerű szövet volt. Azt is elvitték, pedig ő azt nagyon féltette. |
|
1944. október 15-én, amikor a Horthy-proklamáció elhangzott a rádióban, éppen ebédeltünk. Aladár bácsi leborult az asztalra, és zokogott. Teljesen ki volt borulva, hogy Horthy ki akar szállni a háborúból. Papám pedig ujjongott, és eléggé el nem ítélhető módon bepattant az autójába, otthagyott csapot-papot, feleséget, anyóst, gyerekeket, följött Pestre. |
|
|
|
|
Aztán kitört a háború, és ezzel megváltozott az élet. Édesapám nagyon nem volt németpárti és az egész család sem volt az, történelmileg sem, apám sírt aznap, amikor a németek átlépték a magyar határt. Azt mondta, hogy ezzel vége van Magyarországnak és majdnem igaza is lett. Édesapám, bár már nem volt katonaköteles 34 éves korában, mégis úgy érezte, Nádasdy Ferencnek hazafias kötelessége ugyanúgy bevonulni, mint másoknak a faluból. |
Nem tudom, feldolgozta-e valaki, hogy mit eredményeztek itt, a határsávban a csoportos román fosztogatások.A fosztogatás után veszélybe kerültem, mert a románok megfenyegettek, hogy elvisznek engem is, de beszaladtam a földünkkel szomszédos kiserdőbe, és szerencsére nem lőttek utánam. Az éjszakát nem mertem otthon tölteni, átmentem a nagybátyámhoz, aki a közelben, szintén a határsávban gazdálkodott. |
Amikor 1944 októberében meghalt édesapám, eltemettük, két testvéremmel és édesanyámmal elmenekültünk lovaskocsival először a Bakonyba, ahol a nagybátyámnak, Pali bácsinak volt egy kis vadászháza. Úgy gondoltuk, ott meghúzzuk magunkat egy darabig. Aztán rájöttünk, hogy innen menni kell. Akkor összeálltunk, és Semmeringen keresztül menekültünk Ausztriába, hogy elérjük azt a területet, ahol már amerikai zóna van, ahol a család néhány tagja élt, a nagynéném, Károlyiék meg Somssichék. |
De aztán jött a felszólítást, hogy Török Zoltánt áthelyezik Budapestre. Ugyanaz, mint ahogy 20-ban volt, amikor Kovách Kálmánt Nagyenyedről áthelyezték Budapestre. A konyhabútort meg egyebeket otthagytuk Annának. Amikor pakoltunk – szeptember 5-ére kellett átadni a lakást – megkérdeztem: Anna, maga most mit gondol? Idejöttünk, kipakoltunk, most megint pakolunk, megyünk. Azt válaszolta: Voltak itt már németek, azok is pakoltak és elmentek. |
1941-ben behívtak munkaszolgálatosnak, de akkor halasztást kértem, 1942 decemberében azonban SAS-behívóval behívtak a 13/1. számú munkaszolgálatos század szolgálatába, amely Berecken állomásozott, az Ojtozi szoros bejáratánál. Ott állomásozott a 24. határvadász ezred is, és annak olyan óriási betonraktárai voltak, amelyeket átalakítottak nekünk szállássá. Itt igazában véve munka nem volt, inkább arról szólt, hogy állandóan készültségben voltunk, hogy indulunk Ukrajnába. |
A háború végén, október 15-én volt a Horthy-puccs. Délután Szálasi átvette a hatalmat, ő lett a hadsereg főparancsnoka is. 18-án megjelent egy hadparancs: hadkötelezettség, nem harctéri szolgálat, tizenöttől hatvan évig. Ami éngem nem érintett, mert ’29-ben születtem ugyan, de csak november 1-jén voltam tizenöt. Azt megúsztam, ugye. Önként kell jelentkezni, mert fölkoncoltatik! Nagy plakátok voltak. |
Ekkor már a háború egyre hevesebben érintette Magyarországot is… visszatért a Délvidék ugye, először a Felvidék, aztán a Délvidék. Apámat mindig behívták két-három hónapra katonának, meg négyre. Utána jött Erdély, akkor megint behívták. Akkor jött a nagy háború, akkor megint behívták. Nem vitték fegyveres szolgálatra, mert ő mint volt kommunista – ez volt a szerencsénk – nem volt alkalmas fegyveres szolgálatra. Lóápoló volt. |
Olyan apróságokra emlékszem, hogy Asztalos Gyuszi barátommal titokban vettünk egy képes újságot, egy Signalt, amelyben tengeralattjárók voltak. Ezt az apám tiltotta, nem volt szabad ilyet vennünk. A másik, amit vettünk, az a Magyar Futár volt, ahol emlékeim szerint az volt a címlapon, hogy „nézzétek, hogy bánnak az oroszok a hadifoglyokkal. Föl van tűzve fogpiszkálóval a szemük”. Hát ezért nem engedte apám, hogy ilyen újságokat vegyünk! |
|
|
|
|
1944-ben elhagytuk Budapestet. A szüleim úgy gondolták, hogy a bombázások idején nagyobb biztonságban vagyunk falun, mint a fővárosban, ezért a Csallóközbe mentünk az édesanyám egyik rokonához. Onnan aztán továbbmentünk Pezinokba az egyik nagynénihez. Édesapám nem jött velünk, mert elmenekült a katonai szolgálat elől, valahol bujdosott. Nem tudom, hogy csinálta, édesanyánk nekünk nem mondta meg, hol tartózkodik, nehogy kikottyantsuk. |
|
44 áprilisában, amikor gyújtóbombát kapott a házunk, keresztmama eljött értünk, és nagymamával, nagypapával együtt levitt Ceglédre. Mi ott vészeltük át 1944-et. Aztán úgy kerültünk vissza Pestre, hogy a papámat leszerelték. 44 tavaszán egy légitámadáskor megsérült a veséje, kórházba került, és ennek kapcsán ősszel leszerelték. Utána a közellátásban dolgozott, a Millenáris pálya mellett. |
Én magam nem ismertem Szálasit, de az emberei igen rossz hatással voltak mindnyájunkra. Már a minisztérium portása is dönthetett arról, hogy kit enged be, s kit nem. Amikor érkeztek a Szálasi-emberek, azt néztük, hogy ki az, akit éppen elvisznek közülünk. Szálasiról csak annyit tudtam, hogy örmény ember volt. A dolgom az volt, hogy tudjam, hol, merre van üresedés az országban, s a hozzánk érkező embereket odairányítsam. |
A magam élete 1944 után másként alakult, mint addig volt. Szeptember 18-án négy gyermekemmel, feleségemmel menekültünk az első vonattal. Budapestre érkeztünk. Pestre érkezésünkkor engem azonnal beosztottak a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba, hogy az állás nélkül maradt tanárok és tanítók elhelyezésével hivatalosan foglalkozzam. Október 15-én megalakult a Szálasi-kormány, amely decemberben a minisztériumok egy részét kitelepítette, s így jutottunk mi is az ország nyugati felébe. |
1944. október 6-án reggel megjelent fölöttünk egy repülőgép és alacsonyan röpködve körözött az udvarunk fölött, akkor én, mint nagyokos, azt mondtam a mamának, hogy ezen a repülőgépen ötágú piros csillag látható, szerintem ez egy szovjet repülőgép. A mama azt mondta, ugyan, ne beszélj már ilyet, hát hogy kerülne ide? Pedig szovjet repülőgép volt, aztán még több is megjelent, és bombákat kezdtek potyogtatni. |
|
|
|