Jelenlegi hely

A vége az lett, hogy elindultunk. Körülbelül ötszázan voltunk, csoportokra oszlottunk. Velünk alakult egy húszas vagy harmincas csoport. Elindultunk az országúton. Ez volt a legszebb utazás az életemben! Jó darabig gyalogoltunk, sokat, nagyon sokat. Felejthetetlen emlék maradt az életemben szintén, amikor tehenek legeltek egy mezőn, és mi megálltunk. Voltak közöttünk, akinek sapkája volt, zabráltuk Zittauban. És volt, aki tudott tehenet fejni.

Irsai István bergen-belseni képeslapsorozata, 2.

Arra emlékszem, hogy amikor azt mondták, hogy vigyünk egy kis koffert, akkor anyám odaadta az ezüsteszcájgokat egy ismerősnek. És azok egy kredenc fiókjában voltak, ami ki volt bélelve szarvasbőrrel. És anyám azokat kitépte a fiókból, hogy ne lássák, mi volt benne. Erre a képre emlékszem. És arra, hogy a rádióban a Bolygó hollandit játszották. Nem azt mondták, hogy deportálnak, hanem hogy elmegyünk dolgozni Magyarország területén belül. És ezt mi bevettük.

Sankt Gallenben pár napig voltunk, aztán egy tisztességes svájci személyvonaton átvittek rézsút Svájcon, a Genfi-tó partjára, Montreux-be. Itt egy ortodox zsidó küldöttség várta Teitelbaum Joel csodarabbit, akit rögtön átvettek. Mi, többiek pedig egy fogaskerekű vasútra szálltunk, amelyik fölvitt ezer méterre, egy Caux nevű helyre, amely – mint egy balkon – a Genfi-tóra néz. Gyönyörű! Egy üdülőhely volt, csomó előkelő szállodával, amelyek mind tönkrementek a háború alatt.

Értünk jöttek kamionnal, és utcánként vitték be az embereket. Az Ullmann-palota volt a határa a gettónak, ami a nagy piacteret bezárta, aztán a Rédey-kert felé ment, a másik végében viszont villanegyed volt. És minket először ebben az Ullmann-palotában szállásoltak el, és akkor apám azt mondta, hogy ő nem szeretne itt maradni. És találtunk egy villaházban egy nagy szobát, és ott tizenketten voltunk elszállásolva.

A Kasztner-vonat Svájc felé

Aztán egy reggel arra ébredtünk, hogy a németek nincsenek ott. Elmentek! Először nem mertünk elmenni messzebbre, csak kimentünk a kaszárnyából. Ez a tábor Zittau városa mellett, egy külvárosi részen volt. Körülöttünk nem voltak házak, csak mezők és kis fabódék, ahol a szerszámaikat tartották a munkások. Először ezekbe a bódékba mentünk. Szép idő volt, de az éccaka május elején még hűvös. Emlékszem, nagyon fáztunk, de akkor már nem törődtünk ezzel.

Zsidó holttestek Budapesten, a Maros utcai exhumáláskor 1945-ben

Gyurka édesapja sajnos pszichiátriai esetté vált. 1944-ben éppen Budapesten kezelték a János-kórház pszichiátriai osztályán. A család engem bízott meg, vigyem haza Pécsre, mert a német megszállás alatt előírták, hogy a zsidó állampolgároknak az illetőségi helyükön kell tartózkodniuk. Pécsett megint csak bekerült az elmeklinikára, és amikor a gettót már bevagonírozásra készítették elő, nagyon gondosan utánajártak a klinikán fekvő betegeknek is.

Irsai István bergen-belseni képeslapsorozata, 6

Egy furcsa aspektusa az egésznek, hogy mivel ennek az ezerhatszáz embernek nem volt semmi tennivalója, egy intenzív álaktivitás alakult ki. Belső rendszabály volt, hogy mit kell, mit nem kell. És ekörül sok vita volt, azt hiszem, és írásba is fektették. A másik nagy foglalkozás a lista-összeállítás volt, hogy ha majd elvisznek innen, mi az elsőbbségi sorrend.

Egy repülőgép-szerelő gyárba kerültünk. Ez Zittauban volt. Most Németország délkeleti csücske, Csehországgal és Lengyelországgal is határosan. Könnyű munka volt, repülőgép-alkatrészekkel dolgoztunk tizenkét órát. Munkatábor volt, nem vertek minket, nem volt semmiféle retorzió. Csíkos ruhát kaptunk. Vastag szövetből, szürke kék csíkos volt. Kabát volt. Sapka, kesztyű nem volt. Akkor már faszandálunk volt, mert a mi cipőnk tönkrement. Én arra emlékszem, hogy jobban fáztam, mint éheztem.

Irsai István bergen-belseni képeslapsorozata, 1.
Rajz a  bergen-belseni koncentrációs táborról

A szlovák lányok kriminálisan viselkedtek. Ők voltak a kápók. Vertek minket, és állandóan ordítoztak. Utólag, hogy is mondjam, nem megbocsátok nekik, de megértem őket. Ők már ott voltak évek óta. Látták elpusztítani családjukat, barátaikat. Ezek a lányok a szegény szlovák zsidó rétegből jöttek. Mi pedig polgári rétegből jöttünk, és ránk abszolút lenézően azt mondták, hogy mi vagyunk „az elit”, mint aki azt mondja, „Na, most meglátjátok, hogy mi az igazi élet!

Az első éjszaka Auschwitzban betettek minket egy barakkba, ahol nem voltak priccsek, a földön ült mindenki, mint a vagonban. És elaludt az ember, én fiatalon pláne. Azt álmodtam ezen az első éjszakán, hogy a nagynéném megjelent előttem, mintha élne, és azt mondta: „Gyermekem, légy nyugodt, te élni fogsz, mert én vagyok az áldozat érted!” Ez egy tipikus vágyálom. Mit akartam én? Élni. És kihez fordul az ember ilyenkor?

Irsai István bergen-belseni képeslapsorozata, 7
A Kasztner-vonat menekültjei

Kérdeztük, hogy hol vannak a korábban érkezettek. Tulajdonképpen közös nyelvünk nekünk a jiddis lett volna. Mi nem tudtunk jiddisül, de megértettünk pár szót. Mutatták a füstöt, ami jött ki a kéményen, hogy ott vannak. És mi nem értettük. És akkor elmondták nyíltan. Meghallottuk, csak még nem fogtuk fel. Mondjuk azt, hogy dogozni akarunk. Akkor még nem tudtuk, hogy ez azt jelenti, hogy ne vigyenek rögtön a gázba. Anyám megfogta a kezemet, a lényeg az volt, hogy együtt maradjunk, anyu meg én.

Pécsen 1944. május elején írták elő, hogy a vasútállomáshoz közel ki kell üríteni egy háztömbnyi területet, amit aztán deszkakerítéssel vettek körül. Oda, a gettóba zsúfolták be Pécs és a környező községek zsidóságát. Körülbelül háromezren voltak. A férfiak egy részét már az előző években elvitték munkaszolgálatra. Kezdetben bárki simán bejárhatott a gettó területére.

Bergen-Belsen első világháborús fogolytábornak alakult. Aztán a náci időkben szocialistákat és kommunistákat internáltak ide. És mivel ez az infrastruktúra megvolt, nagyon jó volt aztán KZ-nek, koncentrációs tábornak. Ez nem volt kivégzőtábor, nem volt gázkamra, se krematórium, és árokba gépfegyverezés sem volt. A táboron belül szögesdróttal elválasztott altáborok voltak. Mi az úgynevezett Ungarn Lager voltuk, ahol vagy a B vagy a C barakkba helyeztek bennünket.

Amikor leszálltunk a vagonból, azaz levettek minket az ottani foglyok, először azt mondták, hogy később megkapjuk a holminkat, csak hagyjunk mindent a vagonban. Nem volt nálunk sok minden, egy hátizsák, vagy egy kis koffer. Aztán volt az ordítozás, a kutyák, a német tisztek. „A férfiak az egyik oldalra, a nők a másik oldalra, a gyerekek az öregekkel!” Azt mondták, hogy az anyák a gyerekeket adják oda az idős embereknek, mert hogy ők dolgozni fognak, és az idősek majd vigyáznak a gyerekekre.

Amikor a németek március 27-én bejöttek Kolozsvárra, SS-teherautók álltak meg a két házunk előtt. Az összes zsidót elvitték. A keresztény családoknak kiürített zsidó lakást adtak, és ők, a németek ezt a két épületet elfoglalták. Mi anyámmal és a bátyámmal voltunk otthon. Dörömböltek az ajtón. Ketten voltak, és azt mondták, hogy mennünk kell, egy aktatáskányi holmit vihetünk.

Július elején egyszer kiállítottak bennünket megint az Appelplatzra, és elkezdték szelektálni az embereket. Akit megérintettek egy bottal, annak előre kellett lépni. Megtudtuk, hogy aki előrelépett, azt munkára fogják vinni. Én is közéjük kerültem, mert még elég jó húsban voltam, még nem mentem tönkre. Akkor kitört a botrány, mert akik ott maradtak, elkezdtek sírni, hogy ők is jönnének dolgozni. Rettenetesen megrémültek, hogy aki nem alkalmas munkára, azt biztosan elviszik a gázkamrába.

Mindennap jöttek a németek átszámolni minket. A rosszabbik eset a szelekció volt. Az annyit jelent, hogy egyeseket elvittek a gázba. Nem is tudom, mihez hasonlítsam. Mintha tizedelnének. Először azokat választották, akik kehesek, betegek, lepusztultak voltak. De az is elég volt, ha valakinek kezdett kinőni őszre a haja. Anyám egyik barátnője őszült, és egy kis széndarabbal kenceficélte a haját, hogy ne látszódjék, hogy ősz!

Megint bevagonírozták a társaságot, nyolcvanan vagy kilencvenen összezsúfolva, és elindították. Azt mondták, Drezdába megyünk, ott fogjuk folytatni ezt a munkát. Így hurcoltak bennünket napokig, étlen-szomjan. Egyszer megállt a vonat. A prágai vasútállomásra érkeztünk, egy tüntetés kellős közepébe. A cseheket szívembe zártam, mert azt kiabálták: „Tartsatok ki, már nem sokáig tart!” Almát dobáltak meg kenyeret, és az SS-ek nem mertek közéjük lőni, mert akkor már a háború vége felé tartottunk.

Lassan kiürült a téglagyár, mi voltunk az utolsó transzport. Marhavagonokban mentünk Pest fele, de nem lepecsételt vagonokban, és ez óriási különbség az átlagos deportációhoz képest. A vagonban zsúfolva voltunk, de még mindenki le tudott feküdni, szardínia módra. Időnként megálltunk, és lehetett vizet venni stb. Magyarok őriztek bennünket. A Kolumbusz utcai süketnéma-intézetbe vittek. Ott az SS vette át az őrzésünket. Több mint ezerhatszázan voltunk. Volt konyha, meg mosoda, még tus is.

Kasztner Rezső

A fiatalabb nővérem, Lili, meg a kislánya, Zsuzsika Auschwitzban maradtak. Őket nyilvánvalóan azonnal gázkamrába vihették. A férje, Héber Endre Mauthausenbe került és éhen halt. A másik nővérem, Erzsébet is Auschwitzba került. Őt aztán Auschwitzból elvitték egy másik táborba, Belsenkirchenbe, ott szabadult fel. Onnan elszállították Svédországba. Svédországban töltött három évet, akkor sikerült kapcsolatba kerülnünk egymással, és én hazahozattam. Wels volt a legközelebbi város Gunskirchenhez.

Zsidó gyermekeket mentő skót iskola Budapesten

Június közepe lehetett, reggel óriási ordítozás volt: jönnek a csendőrök. Mindenki szedelőzködjön, csomagolja össze a motyóját, mert indulunk az állomásra. Aki beteg volt, azt az egészségesek hurcolták, csecsemőt, beteget, rokkantat és bénát, mindenkinek útra kellett eredni. Az utcán nagyon sok lesütött szemű embert láttam, akik nem néztek ránk. Volt olyan is, akinek a gyűlölettől eltorzult az arca. Gondolták, végre megszabadulunk tőletek.

A zsidóüldözésekről én nem tudtam. Arról, hogy zsidócsillagot hordanak emberek, arról tudtam, de nem volt nagyon téma. Még Pesten fölöttünk lakott egy nagyon kedves, idősebb házaspár, akikről csak utólag hallhattam, hogy őket is elvitték… Egyszerűen ez elhallgatott téma volt. Tehát nem tudatosan beszéltek ellene vagy hogy „erről nem szabad beszélni”, hanem egyszerűen nem beszéltek róla.

Tomasovszky Mihály hídmérnök Alma-Atában
A Dohány utcai zsinagóga udvarán talált holttestek 1945-ben

Mindenféle ember volt a gettóban, nyomorék, beteg, egészséges, halkereskedő, ékszerkereskedő, egyszóval az egész társadalom. Én mindjárt barátságot kötöttem egy korombeli lánnyal, Hacker Magdának hívták, egy szombathelyi orvos lánya volt, és zongoraművésznek készült. Milyen naivak és tudatlanok voltunk: fogalmunk nem volt róla, mi vár ránk. A többiek sem voltak rá felkészülve. Én még ezzel az élettel is kiegyeztem.

A sachenhauseni koncentrációs tábor foglyai földmunka közben

Miska bácsit és a nagyanyámat rögtön a gázkamrába vitték. A németek szempontjából öregek voltak. De a fiatalok közül is – aki kövér volt, vagy volt valami testi hibája – sokakat odavittek. Ugye az volt kiírva, hogy „Arbeit macht frei”. „A munka szabaddá tesz.” Gyönyörű szlogen, csak éppen Auschwitzban kik dolgoztak? Dolgoztak azok, akik a zuhanyozásnál voltak, a gázkamrákban, akik a krematóriumot tartották fenn, akik az utakat javították.

A Magyarság című újság 1944. március 31-i száma: Megjelentek a zsidórendeletek

Végül is december 20-a tájékán személykocsikba vagoníroztak be minket, igaz, teljesen leromlott állapotúakba. Elindultunk dél felé. Mindenkit hoztak, talán retorzióként egypár embert visszatartottak. Azt tudom, hogy Nürnbergen keresztül mentük, ahonnan rögtön ki is szaladt a vonatunk, mert ott közben légiriadó volt. És megérkeztünk egy bajorországi határállomásra.

Irsai István bergen-belseni képeslapsorozata, 4

Azt tudtuk, hogy lágerek vannak, hogy ölnek embereket, és azt gondoltuk, hogy lelövik őket. De arra nem gondoltunk, hogy gázkamrában… Nem ébredtünk rá teljesen a valóságra. És ebben borzasztó nagy hibát követett el Anglia, Amerika. Az angol rádióban miért nem mondták: „Emberek, zsidók, meneküljetek, ahova tudtok!” Akkor csak tettünk volna valamit. Miért nem mondták meg az igazat?

Voltak zsidó ismerősök, tőlük is vettek el vagyont. Hát a likőrgyárban, például, jelen voltam, amikor a Braun lakásából mindent vittek el. Ott volt Braun is, négy borotvája volt: elefántcsontnyelű, ezüstnyelű, minden fajta. Odaadták a nyilasok, hogy: „Vidd el apádnak, jó lesz neki!” Néhány könyvet is elvittem, mert azokat is dobálták kifele. Én aztán bejártam a gettóba, vittem nekik a kaját, miegymást, hátizsákban. Gyerek voltam, de néha jól seggbe rúgtak a nyilasok.

A mindennapi élet bemutatására nagyon jó Szondiné Radványi Lili leírása, amit Kerényinének, Kerényi Károly feleségének küldött röviddel Svájcba érkezésünk után. Tehát azon frissiben. Nagyon őszinte, és teljesen objektív. Visszaadja azt a hangulatot, amely a mindennapi rutinból állt, amiben semmi szörnyűség nem volt.

A lágerben volt egy-két francia fogoly, aki átjött hozzánk mindenféle munkára. És egyszer az egyik azt mondta nekem: „Azt tanácsolom, hogy igyekezzetek el Auschwitzból! Ha az oroszok közelednek, akkor kiürítik a lágert, de lehet, hogy úgy ürítik ki, hogy mindenkit a gázkamrába visznek.” És ezzel párhuzamosan megtudtuk azt is, hogy egy német gyáros kiválasztott ötszáz lányt munkára. És állítólag ez nagyon jó csoport lesz.

Apám nem hitte, hogy minket deportálni fognak. Ezerszer hallottam tőle, hogy „a magyar zsidókkal ezt nem teszik meg, mert mi asszimilálódtunk!” Mi magyarnak tekintettük magukat, persze, magyar zsidónak. Éppúgy, mintha magyar katolikus vagy, vagy magyar evangélikus vagy protestáns, vagy akármi. Jöttek a lengyel menekültek, a szlovák menekültek, zsidók. Emlékszem, meg voltam döbbenve, hogy létezik az, hogy ez az ember otthon orvos volt, most meg nincs semmije. Kvázi nem akartuk elhinni.

A C lágerben, ahol én és anyám voltunk, harminc blokk volt, a páros és a páratlan oldalon, az utca közepe szabad volt. És minden blokknak volt egy vezetője, rendszerint egy szlovák lány. Szegények már három vagy négy éve ott voltak. Többek között az volt a feladatuk, hogy reggel és este kihajtottak minket a blokk elé, meg kellett számolniuk minket: jeden, dva, tri, stiri, pety. És sose egyezett a szám. Az volt a jelszó, hogy „stimuje” vagy „nye stimuje”.

Miután leérettségiztünk, utána nem sokkal volt a gettózás, tehát a városból kijelöltek egy gettó-negyedet, a Pap utcát meg környékét, ami eleve egy ortodox zsidó negyed volt. Kolozsváron azt hiszem, körülbelül százezer lakosra jutott tizenvalahány ezer zsidó, szóval jelentős számú kisebbség. Már német megszállás volt. Ez március 19. után volt. A németek a zsidó hitközségben élő zsidó közösségnek megadták, alakítsanak egy grémiumot, amelyik képviseli a zsidókat, és tárgyal a hatóságokkal.

Hidegségről is gyalogmenetben mentünk Mauthausenbe. Oda szerintem csak a fele érkezett meg annak a hosszú menetnek, amelyhez a környező községekből is folyton hajtották az embereket. Mauthausen egy nagyon nagy tábor volt, egyike a legnagyobb koncentrációs táboroknak. 1945 januárjában érkeztünk oda, de nem sokáig voltunk ott, két vagy három hónapig. Minket nem is barakkban helyeztek el, hanem sátorban, mert a tábor már tele volt. A szokásos tábori élet folyt.

Valaki mondta, hogy látta apámat márciusban. Láthatta, akkor még élt. Gondoltuk, ha márciusban megvolt még, akkor most is megvan. Aztán megtudtuk, hogy Nussbaum Bélával mentek el egyszerre egy másik lágerbe. Amikor ez a barátunk visszajött Nagyváradra, akkor én mentem el hozzá. Először nem akarta megmondani. Olyanokat mondott, hogy „Nem voltunk végig együtt.