Jelenlegi hely

Megint bevagonírozták a társaságot, nyolcvanan vagy kilencvenen összezsúfolva, és elindították. Azt mondták, Drezdába megyünk, ott fogjuk folytatni ezt a munkát. Így hurcoltak bennünket napokig, étlen-szomjan. Egyszer megállt a vonat. A prágai vasútállomásra érkeztünk, egy tüntetés kellős közepébe. A cseheket szívembe zártam, mert azt kiabálták: „Tartsatok ki, már nem sokáig tart!” Almát dobáltak meg kenyeret, és az SS-ek nem mertek közéjük lőni, mert akkor már a háború vége felé tartottunk.

Azt hiszem, egy koffert és egy hátizsákot volt szabad magunkkal vinni. A téglagyárba mindenki ágyneművel ment be, saját párnánk is volt, és nyilván takarónk is. És ezt lényegileg magunkkal vihettük. Lehet, hogy valamit szelektálni kellett. Szóval, ami ruhaneműnk volt, az volt, amit magunkkal hoztunk. Saját ruhánkban voltunk, az asszonyok mostak is, a napra kiakasztott ruhát aztán őrizni kellett, hogy ne tűnjön el.

Kasztner Rezső

Nem mentünk egyenesen a lakásunkba. Azt mondtuk, hogy megvárjuk, míg apám visszajön. Anyám egyik közeli barátnője Jakabffy Juci volt, aki szintén lágerből jött vissza, de a férje nélkül. Nekik nagy lakásuk volt Váradon. Juci fivére, Laci pedig munkaszolgálatból jött vissza, és beköltözött a testvéréhez, mert neki meg a felesége nem jött vissza.

Olyan szelekció is volt, hogy jöttek német gyárakból munkaerőt keresni. Rabszolgapiac. Az egyik ilyen választás alkalmával megtudtuk, hogy jó szemű, finom ujjú fiatal nőket keresnek. Mentünk libasorban meztelenül az SS-ek és a rabszolga-kereskedő előtt. És egyszer csak azt érzem, hogy a hátam mögül rám tesznek egy szemüveget. Anyám, mikor megtudta, hogy jó szemű és finom ujjú fiatal nőket keresnek, akkor lekapta egy idősebb nő orráról a szemüveget, és rátette az enyémre.

Szondi Lipótné Radványi Lili: Egy nap Bergenben

Miska bácsit és a nagyanyámat rögtön a gázkamrába vitték. A németek szempontjából öregek voltak. De a fiatalok közül is – aki kövér volt, vagy volt valami testi hibája – sokakat odavittek. Ugye az volt kiírva, hogy „Arbeit macht frei”. „A munka szabaddá tesz.” Gyönyörű szlogen, csak éppen Auschwitzban kik dolgoztak? Dolgoztak azok, akik a zuhanyozásnál voltak, a gázkamrákban, akik a krematóriumot tartották fenn, akik az utakat javították.

Gyurka édesapja sajnos pszichiátriai esetté vált. 1944-ben éppen Budapesten kezelték a János-kórház pszichiátriai osztályán. A család engem bízott meg, vigyem haza Pécsre, mert a német megszállás alatt előírták, hogy a zsidó állampolgároknak az illetőségi helyükön kell tartózkodniuk. Pécsett megint csak bekerült az elmeklinikára, és amikor a gettót már bevagonírozásra készítették elő, nagyon gondosan utánajártak a klinikán fekvő betegeknek is.

Zsidók begyűjtése Budapesten

Volt a Zählappell, a sorban állás, leszámolás. Ez a rituálé minden táborban megvolt. Azt hiszem, ötös sorokba kellett állni, mindenkinek a barakkja előtt. És mindegyik szakasznak volt egy parancsnoka, aki jelentette a számláló SS-eknek, hogy ennyi van kint, és három beteg van. A betegnek joga volt ágyban maradni. A számolás soha nem stimmelt. Több óráig tartott, amíg újraszámolták, eltartott az ebédidőig is. A leves ötvenliteres, dupla falú kondérokban érkezett.

Tomasovszky Mihály hídmérnök Alma-Atában
Irsai István bergen-belseni képeslapsorozata, 5

Kérdeztük, hogy hol vannak a korábban érkezettek. Tulajdonképpen közös nyelvünk nekünk a jiddis lett volna. Mi nem tudtunk jiddisül, de megértettünk pár szót. Mutatták a füstöt, ami jött ki a kéményen, hogy ott vannak. És mi nem értettük. És akkor elmondták nyíltan. Meghallottuk, csak még nem fogtuk fel. Mondjuk azt, hogy dogozni akarunk. Akkor még nem tudtuk, hogy ez azt jelenti, hogy ne vigyenek rögtön a gázba. Anyám megfogta a kezemet, a lényeg az volt, hogy együtt maradjunk, anyu meg én.

Kasztner Rezső kolozsvári újságíró volt, rendkívül tehetséges, éles eszű, egyben fennhéjázó és kellemetlen ember. Az erdélyi cionista mozgalom vezető figurája volt. Néhány vezető (köztük Kasztner és Komoly Ottó) Pesten alakítottak egy bizottságot a mentés megszervezésére. Elvben volt egy olyan ajánlat, hogy a magyar zsidóságot, amely az utolsó nem deportált zsidóság volt ekkor, tízezer teherautó fejében megvegyék a németektől.

Értünk jöttek kamionnal, és utcánként vitték be az embereket. Az Ullmann-palota volt a határa a gettónak, ami a nagy piacteret bezárta, aztán a Rédey-kert felé ment, a másik végében viszont villanegyed volt. És minket először ebben az Ullmann-palotában szállásoltak el, és akkor apám azt mondta, hogy ő nem szeretne itt maradni. És találtunk egy villaházban egy nagy szobát, és ott tizenketten voltunk elszállásolva.

A lágerben volt egy-két francia fogoly, aki átjött hozzánk mindenféle munkára. És egyszer az egyik azt mondta nekem: „Azt tanácsolom, hogy igyekezzetek el Auschwitzból! Ha az oroszok közelednek, akkor kiürítik a lágert, de lehet, hogy úgy ürítik ki, hogy mindenkit a gázkamrába visznek.” És ezzel párhuzamosan megtudtuk azt is, hogy egy német gyáros kiválasztott ötszáz lányt munkára. És állítólag ez nagyon jó csoport lesz.

A C lágerben, ahol én és anyám voltunk, harminc blokk volt, a páros és a páratlan oldalon, az utca közepe szabad volt. És minden blokknak volt egy vezetője, rendszerint egy szlovák lány. Szegények már három vagy négy éve ott voltak. Többek között az volt a feladatuk, hogy reggel és este kihajtottak minket a blokk elé, meg kellett számolniuk minket: jeden, dva, tri, stiri, pety. És sose egyezett a szám. Az volt a jelszó, hogy „stimuje” vagy „nye stimuje”.

Aztán egy reggel arra ébredtünk, hogy a németek nincsenek ott. Elmentek! Először nem mertünk elmenni messzebbre, csak kimentünk a kaszárnyából. Ez a tábor Zittau városa mellett, egy külvárosi részen volt. Körülöttünk nem voltak házak, csak mezők és kis fabódék, ahol a szerszámaikat tartották a munkások. Először ezekbe a bódékba mentünk. Szép idő volt, de az éccaka május elején még hűvös. Emlékszem, nagyon fáztunk, de akkor már nem törődtünk ezzel.

Máramarosszigeten voltunk néhány hónapig, romokat takarítottunk. Aztán bevagoníroztak bennünket. Ez is nagyon keserves dolog volt: nyolcvanan-százan voltunk egyetlen marhavagonban. Elvittek bennünket Nyugat-Magyarországra, a már egészen a nyugati határon lévő Hidegség nevű községbe. A környéken több gyűjtőhely is volt. Balfon voltak talán a legtöbben, de Hidegségben is teli volt munkaszolgálatosokkal az összes csűr meg kamra. Az volt a feladatunk, hogy tankcsapdákat ássunk.

Lassan kiürült a téglagyár, mi voltunk az utolsó transzport. Marhavagonokban mentünk Pest fele, de nem lepecsételt vagonokban, és ez óriási különbség az átlagos deportációhoz képest. A vagonban zsúfolva voltunk, de még mindenki le tudott feküdni, szardínia módra. Időnként megálltunk, és lehetett vizet venni stb. Magyarok őriztek bennünket. A Kolumbusz utcai süketnéma-intézetbe vittek. Ott az SS vette át az őrzésünket. Több mint ezerhatszázan voltunk. Volt konyha, meg mosoda, még tus is.

Irsai István bergen-belseni képeslapsorozata, 6
A Dohány utcai zsinagóga udvarán talált holttestek 1945-ben
A sachenhauseni koncentrációs tábor foglyai földmunka közben

Hidegségről is gyalogmenetben mentünk Mauthausenbe. Oda szerintem csak a fele érkezett meg annak a hosszú menetnek, amelyhez a környező községekből is folyton hajtották az embereket. Mauthausen egy nagyon nagy tábor volt, egyike a legnagyobb koncentrációs táboroknak. 1945 januárjában érkeztünk oda, de nem sokáig voltunk ott, két vagy három hónapig. Minket nem is barakkban helyeztek el, hanem sátorban, mert a tábor már tele volt. A szokásos tábori élet folyt.

Június közepe lehetett, reggel óriási ordítozás volt: jönnek a csendőrök. Mindenki szedelőzködjön, csomagolja össze a motyóját, mert indulunk az állomásra. Aki beteg volt, azt az egészségesek hurcolták, csecsemőt, beteget, rokkantat és bénát, mindenkinek útra kellett eredni. Az utcán nagyon sok lesütött szemű embert láttam, akik nem néztek ránk. Volt olyan is, akinek a gyűlölettől eltorzult az arca. Gondolták, végre megszabadulunk tőletek.

Négyes sorokban érkeztünk a láger kapujához, ahol egy SS-tiszt volt. Honnan tudtuk volna akkor, hogy ő Mengele? Egy sétapálca volt a kezében, és mutatta, hogy ki megy jobbra és ki balra. Nem derült ki, hogy miért válogatja szét az embereket. Mögöttem jött egy nő az édesanyjával, s amikor Mengeléhez ért, az mondta neki, hogy a mama arra menjen. Majd autó jön érte, és elviszi. A nő belenyugodott, és mentünk tovább. Láttuk a feliratot, hogy Arbeit macht frei.

Másnap reggel teherautóra raktak, és elvittek bennünket Prágába, a Pankrácba, a hírhedt börtönbe, s ott a falhoz állítottak. Aki nem tudott állni, letérdeltették. Golyószórós SS-katonák voltak mögöttünk, és egyenként kihallgattak bennünket. Akkor már nem végeztek ki a németek. Azután Theresienstadtba, a Kleine Festungba vittek, amelyet a Gestapo börtönnek rendezett be. Be se írtak, senki nem törődött velünk.

Apám nem hitte, hogy minket deportálni fognak. Ezerszer hallottam tőle, hogy „a magyar zsidókkal ezt nem teszik meg, mert mi asszimilálódtunk!” Mi magyarnak tekintettük magukat, persze, magyar zsidónak. Éppúgy, mintha magyar katolikus vagy, vagy magyar evangélikus vagy protestáns, vagy akármi. Jöttek a lengyel menekültek, a szlovák menekültek, zsidók. Emlékszem, meg voltam döbbenve, hogy létezik az, hogy ez az ember otthon orvos volt, most meg nincs semmije. Kvázi nem akartuk elhinni.

Mindennap jöttek a németek átszámolni minket. A rosszabbik eset a szelekció volt. Az annyit jelent, hogy egyeseket elvittek a gázba. Nem is tudom, mihez hasonlítsam. Mintha tizedelnének. Először azokat választották, akik kehesek, betegek, lepusztultak voltak. De az is elég volt, ha valakinek kezdett kinőni őszre a haja. Anyám egyik barátnője őszült, és egy kis széndarabbal kenceficélte a haját, hogy ne látszódjék, hogy ősz!

Mindenféle ember volt a gettóban, nyomorék, beteg, egészséges, halkereskedő, ékszerkereskedő, egyszóval az egész társadalom. Én mindjárt barátságot kötöttem egy korombeli lánnyal, Hacker Magdának hívták, egy szombathelyi orvos lánya volt, és zongoraművésznek készült. Milyen naivak és tudatlanok voltunk: fogalmunk nem volt róla, mi vár ránk. A többiek sem voltak rá felkészülve. Én még ezzel az élettel is kiegyeztem.

Nagyváradon mondjuk volt harmincezer zsidó. És sokakat behoztak még a környékező falvakból is. Nagy komplikációk és protekciók útján sikerült elérni, hogy a nagyanyám és a nagyanyám fivére Élesdről bejöhessenek a váradi gettóba. Nem tudtuk, hogy mi jó, és mi nem jó. De úgy tűnt, hogy nekik szükségük van támaszra. Többeknek sikerült megszökni.

Irsai István bergen-belseni képeslapsorozata, 4

Elkövetkezett 1944 májusa, amikor a nevelőanyám öccse, aki a községházán dolgozott, egy este elszaladt Grünékhez, hogy készüljenek föl, mert másnap jönnek a csendőrök értük. Fölmentem az istállónk padlására, és onnan néztem át hozzájuk. A zsidók maguk voltak kötelesek gondoskodni fuvarosról és kocsiról, amelyik a gyulai gettóba beszállítja őket.

Arra emlékszem, hogy amikor azt mondták, hogy vigyünk egy kis koffert, akkor anyám odaadta az ezüsteszcájgokat egy ismerősnek. És azok egy kredenc fiókjában voltak, ami ki volt bélelve szarvasbőrrel. És anyám azokat kitépte a fiókból, hogy ne lássák, mi volt benne. Erre a képre emlékszem. És arra, hogy a rádióban a Bolygó hollandit játszották. Nem azt mondták, hogy deportálnak, hanem hogy elmegyünk dolgozni Magyarország területén belül. És ezt mi bevettük.

Voltak zsidó ismerősök, tőlük is vettek el vagyont. Hát a likőrgyárban, például, jelen voltam, amikor a Braun lakásából mindent vittek el. Ott volt Braun is, négy borotvája volt: elefántcsontnyelű, ezüstnyelű, minden fajta. Odaadták a nyilasok, hogy: „Vidd el apádnak, jó lesz neki!” Néhány könyvet is elvittem, mert azokat is dobálták kifele. Én aztán bejártam a gettóba, vittem nekik a kaját, miegymást, hátizsákban. Gyerek voltam, de néha jól seggbe rúgtak a nyilasok.

A Kasztner-vonat Svájc felé

Az első éjszaka Auschwitzban betettek minket egy barakkba, ahol nem voltak priccsek, a földön ült mindenki, mint a vagonban. És elaludt az ember, én fiatalon pláne. Azt álmodtam ezen az első éjszakán, hogy a nagynéném megjelent előttem, mintha élne, és azt mondta: „Gyermekem, légy nyugodt, te élni fogsz, mert én vagyok az áldozat érted!” Ez egy tipikus vágyálom. Mit akartam én? Élni. És kihez fordul az ember ilyenkor?

Rengeteg kiváló ember volt ebben a csoportban. Ott volt Szondi Lipót pszichiáter, Zsolt Béla író és publicista, Ernster Dezső, híres basszus, később a New York-i Metropolitan tagja. A numerus clausus folytán egy csomó fiatal, aki szeretett volna bölcsész lenni, csak úgy tudott bejutni a bölcsészkarra, hogy beiratkozott a rabbiképzőbe, mert az valahogy kontingensen felül állt, és így hallgathattak bölcsészetet. Rengeteg kvázi önképzőköri foglalkozás volt a táborban. Nyelvkurzusok.

Irsai István bergen-belseni képeslapsorozata, 3
Ebenseei foglyok a felszabadulás után a kórházban, 1945 júniusában
Rajz a  bergen-belseni koncentrációs táborról

Amikor összegyűjtötték a zsidókat, éppen előző estére meghívtam a főszolgabíróékat és azokat, akikkel néha találkozni kellett vacsora utáni összejövetelre. Anna aznap azzal állt elém, hogy másnap reggel összeszedik a zsidókat. Hallgattam, hogy mit beszél ez a lány. Este odaszóltam a főszolgabírónak, hogy „János, igaz, hogy szedik a zsidókat holnaptól?” Ő rám nézett, hogy „Baba, honnan szedte maga ezt?” Mondom: semmi, hallottam.

Irsai István bergen-belseni képeslapsorozata, 8. Zsinagóga

Július elején egyszer kiállítottak bennünket megint az Appelplatzra, és elkezdték szelektálni az embereket. Akit megérintettek egy bottal, annak előre kellett lépni. Megtudtuk, hogy aki előrelépett, azt munkára fogják vinni. Én is közéjük kerültem, mert még elég jó húsban voltam, még nem mentem tönkre. Akkor kitört a botrány, mert akik ott maradtak, elkezdtek sírni, hogy ők is jönnének dolgozni. Rettenetesen megrémültek, hogy aki nem alkalmas munkára, azt biztosan elviszik a gázkamrába.

Végül is december 20-a tájékán személykocsikba vagoníroztak be minket, igaz, teljesen leromlott állapotúakba. Elindultunk dél felé. Mindenkit hoztak, talán retorzióként egypár embert visszatartottak. Azt tudom, hogy Nürnbergen keresztül mentük, ahonnan rögtön ki is szaladt a vonatunk, mert ott közben légiriadó volt. És megérkeztünk egy bajorországi határállomásra.

A szlovák lányok kriminálisan viselkedtek. Ők voltak a kápók. Vertek minket, és állandóan ordítoztak. Utólag, hogy is mondjam, nem megbocsátok nekik, de megértem őket. Ők már ott voltak évek óta. Látták elpusztítani családjukat, barátaikat. Ezek a lányok a szegény szlovák zsidó rétegből jöttek. Mi pedig polgári rétegből jöttünk, és ránk abszolút lenézően azt mondták, hogy mi vagyunk „az elit”, mint aki azt mondja, „Na, most meglátjátok, hogy mi az igazi élet!

Ébresztő, azt hiszem, hatkor. Előbb a férfiak mentek a mosdóhelyiségbe, azután a nők. Reggel a nap kávéosztással kezdődött. Az ételt társzekéren hozták egy központi konyhából, ötvenliteres, dupla falú alumíniumbödönben. Meleg barna lé volt, nem tudom, miből készült. Mindig ugyanaz. A gyerekeknek ötéves korig tejet is adtak. A németeknél erre is voltak szabályok. Harmadnaponként osztottak kenyeret: német katonakenyér volt, úgynevezett komiszkenyér, sötétbarna, ragacsos, kalácsformájú.

Amikor leszálltunk, tudtuk meg, hogy a nagynéném öngyilkos lett. És apám akkor azt mondta – ezt se felejtem el soha –, hogy „ő az első”. Akkor már világosan látta. Ez az utolsó, amit nekünk mondott, többet nem láttuk. Apám először Auschwitzból Oranienburgba került. Ott olyan embereket kerestek, akik a fakitermeléshez értenek. Egy ideig jó dolga volt, erdőkbe vitték őket, és ő tényleg tudta, hogy mit kell csinálni.

Miután leérettségiztünk, utána nem sokkal volt a gettózás, tehát a városból kijelöltek egy gettó-negyedet, a Pap utcát meg környékét, ami eleve egy ortodox zsidó negyed volt. Kolozsváron azt hiszem, körülbelül százezer lakosra jutott tizenvalahány ezer zsidó, szóval jelentős számú kisebbség. Már német megszállás volt. Ez március 19. után volt. A németek a zsidó hitközségben élő zsidó közösségnek megadták, alakítsanak egy grémiumot, amelyik képviseli a zsidókat, és tárgyal a hatóságokkal.