Jelenlegi hely

Január 30-án, amikor édesanya hazahozta apát a kórházból, bejöttek az oroszok. Ez nekünk a felszabadulás volt. Márciusban már föl is tudtunk menni a lakásba. Ez a háztömb a MABI-é, a Magánalkalmazottak Biztosító Intézetéé volt. És amikor vége lett az ostromnak, a MABI elkezdett ügyködni, ahogy csak tudott, és március végére rendbe szedte a lakást. Először az első emeletre mentünk. Egy lakó megsajnált minket. Apa rémes állapotban volt, meg egy kisgyerek, szóval nem voltunk rózsás helyzetben.

A politikai téren megindult változás érzékelhető volt a tanári karban is. Jobboldali beállítottságú fizikaprofesszorunk 45-ben már nem jött vissza Pécsre. Viszont visszajött Ernst Jenő magántanár, akinek a numerus clausus miatt szüntették meg az állását, belépett a kommunista pártba, és elfoglalta a Fizikai Intézetet, ahol kitűnő röntgendiagnosztikai laboratóriumot fejlesztettek ki.

Kolozsváron apám jó barátjának a nagyobbik lánya, Kertész Maya fogadott be minket. Illegális kommunista volt, és bujkálva maradt meg Erdélyben. Hozzá mentünk, ott aludtunk. Akkor a körülmények olyanok voltak, hogy mindenki befogadott mindenkit. Hiába volt házunk, mások laktak benne. A tulajdon abban az időben nem létező fogalom volt. Apám visszament a Szamosújvári Szeszgyárba könyvelni. A gyárnak volt Kolozsvárt irodája, ő ott dolgozott.

Volt néhány olyan ember, aki hűséges volt hozzánk. Azon dolgoztunk, ami megmaradt. Először még meghagytak nekünk kétszáz holdat, mert az 1945. évi I. törvény szerint, aki szakmai képzettséggel rendelkezik – és én akkor már agrármérnök voltam –, az kétszáz holdat megtarthatott. Nagyon lassan beindult a gazdálkodás. Legelőször egy tehenet vettem. Magam fejtem a tejet. Szép lassacskán vettem pár lovat, az oroszoktól persze, igen olcsón. Elkezdtük a munkát, és kezdett egész jól menni.

Nem mentünk vissza a régi, Izabella utcai lakásunkba, mert a házat bombatalálat érte. Nem is nagyon szerettük azt már akkor. A holmijaink megvoltak, azokat áthoztuk. Édesapám és édesanyám azután elmentek egy kicsit feltáplálni magukat Hódmezővásárhelyre, mert akkoriban mindenki ment vidékre egy kicsit csereberélni. Én elég talpraesett leányzó voltam, nyár elején kitaláltam, hogy nekünk el kéne menni valamilyen üdülésre a barátnőmmel.

Szovjet jóvátételben gyártott TISSA/TELNOVSK típusú tengeri áruszállító hajók építése, Budapest, XIII. Újpesti-öböl, Ganz hajógyár

Lezajlott az 1945-ös választás, óriási kisgazdapárti győzelemmel. Csak az kellett, hogy bekövetkezzék a pénz stabilizációja, vagyis értelme legyen termelni és piacra vinni. 1946 augusztusában jó értéke volt az induló forintnak. Minthogy volt mit eladni érte, elég hamar elkezdődött egy kis gyarapodás.

45-ben édesanyám azért is járt le rendszeresen, hogy ismerősöknek, rokonoknak pénzért hozzon élelmiszert meg olyan dolgokat, amit Pesten nem lehetett beszerezni. Ugye ott volt a négy lány, akiket nevelni kellett, szükség volt a pénzre. Papám nem volt otthon, Zsuzsanna elment a zsámbéki zárdába, nagymamámnak a szívével voltak bajok, be kellett feküdnie a Bakáts téri kórházba. Borbálát fölvették Zsámbékra a tanítónőképző gyakorló iskolájába.

1945. május elején ráültem egy orosz katonavonat ütközőjére, és felutaztam Budapestre. Decemberi elválásunk óta akkor találkoztam először édesanyámmal és a nővéremékkel. Közel fél évig semmit sem tudtunk egymásról. A nővéremék a régi lakásukban laktak, a ház viszonylag keveset károsodott, de az oroszok náluk is fosztogattak. Három-négy hétig voltam ott, élveztem a pezsgő politikai és szellemi életet. Igyekeztem felkeresni a régi barátokat, hiszen december eleje óta róluk sem tudtam semmit.

A Mátyás templom romok között
Bálint György feleségével, Annával és kisfiával, Jánossal
Manci híd, Budapest
1938M DSK 12,7 mm-es légvédelmi géppuska állás a Manci hídon, Budapest
Kilátás a Halászbástyáról, háttérben a Kossuth-híd

Útlevelet kértem, de nem kaptam meg. Úgyhogy augusztusban feketén átmentem a határon. Ennek is megvolt a tarifája. A határszéli parasztok egy csordányi embert átvittek aznap éjjel. Tudom, hogy a túlsó oldalon elfogtak, de aztán futni hagytak bennünket. Fölértem Pestre. Román állampolgár voltam, de mint erdélyi menekült voltam Magyarországon. Nagyanyámnál laktam, aki visszakapta a régi lakását. Beiratkoztam a Műszaki Egyetemre, végül is általános mérnöki szakra.

Május 9-ét, a felszabadulást ott ünnepeltük. Akkor már többen úgy gondoltuk, hogy nincs értelme bent maradni a hadseregben. A leszerelés napok alatt lebonyolódott. A hadosztálytörzs maradt utoljára, nekünk kellett Hajmáskérről Szombathelyre szállítani a ládákba rakott irattárat. Én ott szereltem le. Kérdezték, hogy mi a tervem, kívánok-e továbbszolgálni? Nem kívánok, mondtam, haza akarok térni. A szolgálatról június elején kaptam egy emléklapot a hadosztályparancsnok aláírásával.

Csoportkép a lebombázott Budán, I. Várfok utca
Egy Amerikából származó csomag tartalma
Szovjet katonák Budapesten, az Üllői út - József körút kereszteződésében

Én megörököltem a nagynéném kézimunkaüzletét. Akkor, tizenkilenc éves koromban éretlen voltam ahhoz, hogy az üzletet vezessem, és kézügyességem se volt, rémes ügyetlen voltam mindig. Anyám viszont mindent megcsinált, amit kellett, és mindent megtanult, amit akart. Úgyhogy ő vette át az üzletet. A műhelyben négy lány dolgozott. Ők a háború alatt ott maradtak, és folytatták a mesterséget, és a háború után az üzlet képes volt folytatni a tevékenységét. Mi ebből éltünk.

Anyám aztán úgy tudta összeszedni magát, hogy még az inflációs időben kifizette az adósságot. Mert nemcsak az árvizek miatt voltunk nehéz helyzetben, hanem az is közrejátszott, hogy az anyai nagybátyámnak volt egy szerencsétlen vállalkozása, amelyben az apám meg az anyai nagyszüleim vállaltak kezességet. Emlékszem, gyerekkoromban mindig adósságokról volt szó, jelzálog, váltó, ezeket kellett nyögni, meg óvatolás, hosszabbítás, ez nehezedett rá a család életére. Anyám rendezte az adósságokat.

Amikor 1944 őszén megalakult a szovjet parancsnokság, viszonylagos nyugalom kezdődött a faluban. Esténként tüzeltünk a spharheltban, kinyitottuk az ajtaját, az adta a világosságot, összeült a társaság. Latolgatások kezdődnek, sopánkodások és sóhajtozások a távol lévők miatt, hiszen nagyon sok férfi hiányzott akkor a faluból. Bántani már nem bántott senki bennünket, sőt azt is jól fogadtuk, ha időnként beszállásoltak hozzánk a frontról pihenésre hátraküldött szovjet katonákat.

Andorkáék Régiposta utcai lakása a háború után

Emlékszem, az Auditórium Maximum üvegteteje itt-ott betört, úgyhogy jéghideg volt a teremben. A nagyanyámtól megkaptam nagyapám régi, prémmel bélelt vasutasbekecsét, ami óriási kincsnek számított. Abban ültem az előadásokon. Még kalapom is volt, nem tudom, honnan örököltem.

Amikor 45 tavaszán hazajöttem, rögtön jelentkeztem a városnál. Akkor kezdődött a nagy változás. A későbbi eseményeket természetesen nem láttuk előre, de nem volt olyan ellenszenvünk, ami kizárt volna a kommunista pártból. Három hozzám hasonló származású gyerekkel, szintén radikális baloldaliak, már 45 májusában beléptünk kommunista pártba. Gondoltuk, ha alacsony számozású tagsági könyvünk lesz, az később segít a karrierünkben.

Az iskolába 1945 áprilisában kerültem vissza. Ekkor a segítségnyújtás a családnak a gyerekek részéről odáig ment, hogy például a front elvonulása után a legjobb fizetőeszköz a só volt. A sóért bármelyik faluban élelmiszert lehetett vásárolni, mindent: baromfit, füstölt húst, szalonnát, lisztet. Igen ám, de sót honnan lehet hozni? Erdélyből volt a legkönnyebb. Én például azt vállaltam, hogy elutazok vonattal a magyar–román határra.

Földosztás Újpesten

Amikor hazajöttem, rögtön nevet is változtattam. Ha a külső körülmények nem különböztetnek meg a társadalom többségétől, akkor miért különböztessen meg a nevem? 1945 nyarán, valamikor július végén, mikor hazakerültem Halmajra, szomorúan láttam, hogy engem senki nem vár itthon. A majorban egy fogatos szovjet ezred állomásozott. Egy százados fogadott, aki – mint a harcoló alakulatnál általában – tudott németül, és ennek következtében zavartalanul tudtunk egymással beszélgetni.

1945. szeptember táján édesanyám szerzett egy teherautót, azzal jöttünk vissza Budapestre. Először a Pauler utcába mentünk, a nagyszülőkhöz. Édesanyám folyton azon rettegett, hogy élnek-e még a szülei, mert hosszú ideje semmit sem tudott róluk. Nagy volt az öröm, hogy élnek, és mi is élünk. Megvolt az Ág utcai lakásunk is, bár eléggé megviselt állapotban. Az összes ablaküveg kitört.

Földosztás Újpesten

1945 tavaszán jöttünk visszafele, s nagy nehézséggel jutottunk fel Budapestre. A munkámat ugyanott, a minisztériumban folytattam. De alig melegedtem meg a helyemen, a Népjóléti Minisztérium kikért Teleki Gézától, a kultuszminisztertől. Itt a feladatom a rokkantak, testi fogyatékosok rehabilitálása volt. Ezeket a háborúban szerencsétlenül járt embereket kellett átképeztetnem új szakmára, amit el tudtak látni. Ez nagyon komoly pedagógiai feladat volt.

Mikor 45 tavaszán visszaérkeztem, a város polgármester nélkül volt, mert a nyilas polgármester már elmenekült az oroszok elől. Aztán egy baloldali ember, Velsz Aladár lett az oroszok által kijelölt polgármester. Jellemző volt az akkori helyzetre, hogy két hónap múlva, 45 júliusában kineveztek egy új polgármestert, egy szociáldemokratát, Udvaros Istvánt. Akkor így mentek a dolgok.

Mire Nádasdladányba értünk, a kastélyunkba nem mehettünk vissza, de volt egy nagyon kedves főintézőnk, akinek egy szép háza volt a kastélyparkon kívül, és ő megosztotta velünk a házát. Az egyik felében ők laktak, a másik felében mi. Akkor már megvoltak az első falusi tanácsok, nem engedtek vissza a kastélyba. Én így sosem voltam a kastélyban a háború után, csak a parkban. Azért is emlékszem a parkra jobban.

Amikor apám visszament Pestre, akkor én mint a legidősebb fiú erős támasza voltam anyámnak. Tehát bevásárlások és intézkedések… Aztán sikerült valami teherautót találni. Emlékszem, összeköttetés kellett ahhoz, hogy a cuccunkat a teherautóval felhozzák Pestre, és tudom, hogy utólag anyám mindig mondta, hogy én milyen nagy segítsége voltam.

45-ben Nagy Imre égisze alatt kiosztották a földbirtokokat, aminek nem nagyon örültünk. Nagy Imre nevét először úgy hallottam otthon, hogy a moszkovita kommunista, aki a földosztással foglalkozik, elvette az ősi földet, ami miatt apám Magyarországon maradt. De kiderült, hogy akik benne voltak az ellenállási mozgalomban, kétszáz holdig visszakaphatnak, így mi a nyolcszáz holdunkból száznyolcvanat visszakaptunk Szalkszentmárton és Dunavecse között, Nagyvadaspusztán. Persze nem a jó földeket.

Romeltakarítás Budapesten, VII. Barcsay utca
Aratás

Tőlem elvették a földet a földosztáskor. Úgy éreztem, van valami igazságalapja azért a dolognak. Ma már tudom, és ökonómiai meggondolások vezettek el ide, hogy a mezőgazdaságban a tőke ilyen mértékű elaprózódottsága nem vezet eredményre. Én akkor mégis jó szívvel segítettem az embereket, hogy irányítsák a maguk kisgazdaságát. És ők ugyanolyan jóindulattal fogadták és viszonozták azt a segítséget, amit igyekeztem nekik adni.

Költözés az óvóhelyről Budapest, VII. Erzsébet körút

És rengeteg puliszkát ettünk, hiszen 46-ban nem dúskáltunk a jólétben. Nagyon szép és vidám diákélet volt. Táncolni jártunk. És egy ilyen este alkalmával kicsivel többet ittam talán, és kitört belőlem a borzasztó nagy fájdalom! Gera György – ő nagyváradi fiú volt, újságíró, író – udvarolt nekem, és neki elmeséltem, hogy mi történt. Először beszéltem a deportálásról, a családról. Úgy kitört belőlem ez a fájdalom, mint a hirtelen vihar.

’45 márciusában visszaköltöztünk Vecsésre, és elkezdtük javítani a házat. Volt egy kastély, tőlünk három kilométerre, hoztunk vagy 250 cserepet. Eléggé meg volt rongálva a kastély. Emeletes volt, gyönyörű oszlopok voltak meg minden. Orosz parancsnokság lett meg miegymás, de akkor már elmentek onnan. Meg fűrészeltük – gyönyörű díszfák voltak – a fát, vittük tüzelni. A parkok gyönyörűek voltak, volt ott mindenféle fa.

Apám lakásában semmi sem maradt meg, az én lakásomból, a Libakertből is mind széthordták a könyveimet, egyetlen bútordarabom nem maradt. Úgyhogy Németiéknél a konyhában egy vaságyon foglaltam el a helyem. Pár nap múlva elmentem a városházára és megkerestem a polgármestert, Végh Dezső bácsit, aki kiutalt nekem a Péterfia utcán egy kétszobás, félig romos lakást, ami üresen állt, az elhagyott javak kormánybiztosa pedig kiutalt egy ágyat és két fotelt. Ez lett a lakásom.

Visszaértem oda, ahova tartoztam. De ez nem volt egyértelmű. Bennünket árulóknak tekintettek, főként azok, akik deportálásból vagy bujkálásból jöttek vissza. Egy darabig jelentkezni kellett a rendőrségen. Rendőri felügyelet vagy mi az ördög. Azt hiszem, a rendőrparancsnok is zsidó volt. Az egésznek volt egy rendkívül kellemetlen mellékíze. Én magam hülyeségnek találtam, rendkívül kellemetlen hülységnek.

Romeltakarítás, Budapest, VIII. Dobozi utca

Mihelyt lehetett, elkezdtük a batyuzást. Pestkörnyékre mentünk, ahol nagyon kemény csereárakat kértek, de hát azért mindig tudtunk valami kis ennivalót szerezni. Amit lehetett, azt bizony odaadtuk. Éppen azért maradtunk annyira kódus módon, mert hát batyuzni kellett, és falun nagyon keményen mérték az árut. Például az uramnak otthon maradt egy jó minőségű rövid bőrkabátja, azért talán öt kiló lisztet adtak. Ki voltak szolgáltatva a városiak az élelemhiány miatt.

Én mentem iskolába, újra, meg főleg a Teleki térre. Volt igazolványom, hiába volt igazoltatás, nekem van munkahelyem, én diák vagyok. Feketéztem. Vettem, eladtam mindent, amit csak el lehet képzelni. Mindent. Például: jöttek a bulgárok, Bulgáriából, uszályokkal hozták a higanyt. Egy félliter higany nyolc kiló. Hogy nehogy rám cseppenjen, így fogtam végig. A fogorvosoknak kellett a higany, amalgámosan tömni. Akkor ilyen fogorvosi készülékek közül is, amit lehetett. Akkor ventilátorok.

1945 tavaszán történt a földosztás. Nagyon sok kiosztható föld volt, a Weinckheim-uradalomnak akkor már csak körülbelül 16 ezer katasztrális holdja volt, de voltak kisebb, öt-hatszáz holdas, felosztható birtokok is, amelyek tulajdonosai nem dicsekedhettek valamilyen ellenállási érdemmel. A teljes Weinckheim-uradalmat felosztották.

Elindult a kolozsvári Bolyai Egyetem. A professzori kar a magyar hadsereggel kivonult, de az adjunktusok, tanársegédek ott maradtak. Tehát volt egy egész fiatal egyetem a leánynevelő intézet épületeiben. És én pályaválasztás előtt álltam.

A kialakuló infláció nekem nagy nehézségeket okozott. Anyám Pesten volt, otthon senki nem vezetett háztartást. Egy ideig a barátom családjánál étkeztem, később meg is állapodtunk, hogy fizetek érte. A pengő hétről hétre, majd napról napra romlott, háztartásunk maradványaiból előszedtem a damasztabroszokat, abból csináltam pénzt, majd néhány ruhadarabot és könyvet is eladtam. 1946 tavaszára már katasztrofális lett a helyzet: a pengőt milliárdokban mérték, és semmi értéke sem volt.

Földosztás Újpesten: újgazda a birtoklevéllel