Jelenlegi hely

Ebből a szempontból is mondhatom azt, hogy apám az öt testvér közül a legszerencsésebb volt. Mert a három nővérének, akiknek B-listára került a férje, mert köztisztviselők voltak a régi rendszerben, elvették a nyugdíját. Nagyapámat, aki 27-ben nyugdíjazott ezredes volt, kitelepítették. Elvették az üzletét, elvették a lakását, elvették a nyugdíját. 50-től Jászdózsán laktak, egy kuláknak a lakásába telepítették ki őket. Küldtünk nekik csomagokat.

Domokos Pál Péter Egyházaskozáron, az áttelepült csángók között, 1980 körül

Ebben az időben már aggodalmas hírek terjengtek a kitelepítésekről, bizonyos családokban élt a „csengőfrász”. Hogy egy éjjel csöngetnek, és huszonnégy óra alatt el kell menni. Anyám a maga naivitásával nem gondolta, hogy őt ilyesmi érheti – voltaképpen öten laktunk a lakásban… 1951. június 13-a reggele nekem felejthetetlen, életem fordulata. Szép nyári nap volt. Én a hatodik általánost fejezem be az iskolában, úttörő is vagyok, ezek már az évzáró napjai. Korán kel a nap.

A Mcenszk nevű városban építkezéseken dolgoztunk. Itt sok templom volt, de azokat nem eredeti rendeltetésük szerint használták. Istállónak meg raktárnak meg ilyesminek. Valamikor vallási központ lehetett ez a város. Itt beszélgettem oroszokkal, akik bizony azt mondták, hogy ők az akkori vezetőiket sokkal jobban utálják, mint a régi cári vezetőiket.

Hosszú ideig nem tudtuk, hová települtek ki a rokonaink, csak 1956 után írtak nekünk, amikor úgy tudták, hogy most már fölvehetik velünk a kapcsolatot és mi sem nézünk valamilyen büntetés elé, ha levelezünk velük. Az almáskamarásiak többségét Stuttgart mellé telepítették, egy Geradstetten nevű faluba, ahol nagyon rosszul fogadták őket.

Miután öt hónapig az ungvári börtönben voltam, október elsején átvittek bennünket Lembergbe a volt német koncentrációs táborba. A németek kivonultak, a szovjetek tovább használták mint koncentrációs tábort. Voltak ott villanydrótok stb., minden, barakkok, akadályok. Egy 6x10-es helyiségben olyan 300-an voltunk. Ott talán tízen, ha voltunk magyarok, magyarországi magyar meg csak egyedül én voltam. Hogy a másik két fiú hova került, nem tudom.

Nem tudom megítélni, hogy azok a katonák, akik ott őrszolgálatot teljesítettek, mennyiben voltak tisztában az NKVD aljas, gyalázatos módszereivel. Az mindenesetre tény, hogy mi ezt a vadságot már teljes terjedelmében tapasztalhattuk az ausztriai lágerben. Amikor esténként nyugalomra tértünk, ahogy ezt nyugalomnak lehet nevezni, akkor hallottuk azt a távoli, sztyeppei dalozást, ahogy ezek énekeltek: ami egy egészen különleges vadságot sugárzott.

Bár nem volt szabad a falu határát elhagyni, anyám egyszer-kétszer „felszökött” Budapestre. Néha éjjel ránk zörgetett a rendőrség, elemlámpával körbevilágították az ágyakat, ellenőrizendő, hogy megvagyunk. Ezek az évek lánytestvérem életében okoztak nagyobb törést: nem tanulhatott tovább, élte a falusi napszámosok kemény, monoton, fárasztó életét.

Hogy egy nap miből állt az étkezés a lágerban? Mindig főtt étel volt reggelire. Káposztaleves vagy borscs céklával vagy gerslileves, reggelire volt leves. Ebédre általában mindig volt kása, hajdinakása, rizs nem volt, azt később vehettünk, amikor már a gyárat csináltuk, a gyárnak ebédlője is volt, rendes étterem, ott lehetett mindent venni, beálltál a sorba a civilek közé, úgy kaptál kaját a pénzedért, mint bárki más, úgyhogy… Az sokkal jobb minőségű volt, mint amit kaptunk.

A parasztok sem lelkesedtek a rendszerért, érzékelhető volt, milyen hangulat uralkodott a rendszert képviselő személyekkel szemben. Népszerű nóta volt abban az időben Besenyszögön, a „Zöldre van a, zöldre van a rácsos kapu festve”, de amikor a „nem győztelek, kisangyalom, várni” következett volna, ők azt énekelték, hogy „nem győztelek, Amerika, várni, várni, be kellett a, be kellett a téeszcsébe állni”.

Igazolás a Vörös Zászló Kolhoztól

45 tavaszán megjelent négy fiatalember a vármegyeházán, közölték, hogy papámnak velük kell mennie. Látszott, hogy ez letartóztatás, nem barátságos invitálás. Anyám meg az István hajdú lopva elmentek utánuk. Akkor még nem volt fekete autójuk, gyalog mentek az Andrássy út 60.-ba. Így tudta meg anyám, hogy apámat odavitték. Akkor ez még nem ÁVH volt, hanem a Katonapolitika, amiből aztán kinőtt az ÁVH.

1951 tavaszán telepítettek ki. A gyárban, amikor otthonról fölhívtak, jöjjek azonnal haza, mert valami történt. Elkértem magam, hazamentem. Azt mondták, értesítést kaptak, hogy másnap reggel bizonyos súlyú csomaggal ellátva el fognak bennünket szállítani egy Besenyszög nevű faluba – ezt jelölték ki számunkra kényszerlakhelyül – egy bizonyos lakáscímre. Óriási volt az izgalom, anyám kétségbeesett.

Pákh Tibor mint kulák 1949-ben (a szekér közepén)

Mikor kitelepítettek bennünket, az nekem is, de még anyámnak is olyan volt, mint amikor valahol leszakad a plafon. Eléggé abszurd a család politikatörténeti karrierje – végül is egy asszony férjét azért viszik el a frontra, mert ő félzsidó. Aztán a következő rezsim kitelepíti, mert egy egykori horthysta vezérkari tiszt özvegye.

Czájlik Péter igazolványképe a belügyi adatlapon

Apámat a letartóztatása előtt többször kereste az ÁVH személyes beszélgetésekre. Azt mondták neki, vagy vállalkozik rá, hogy kimegy Nyugatra, beépül a nyugati magyar katonai kommunistaellenes szervezetbe, és onnan kémjelentéseket küld az ÁVH-nak, vagy letartóztatják. Ha jól emlékszem, azt ígérték, hogy családostul kimehet. Az apám nem vállalkozott a kémkedésre.

Andorka Rudolf a kitelepítés idején a besenyszögi lakóhelyük előtt

Június 14-e, reggel nyolc, kilenckor már a vonatkupéban ülünk. Termes kocsik. És ott állt a vonat, emlékezetem szerint estig. Belügyes, kerek tányérsapkás katonák járkáltak fel-alá géppisztollyal a kocsisor mellett. Rekkenő meleg volt. Voltak a kocsiban várandós, kisgyerekes anyák is, a forróságban, a zsúfoltságban. Nem volt víz, nem volt szabad leszállni a vagonból. Valamikor aztán, könyörgésre, adtak vizet. Valamikor csak elindulunk. Szolnok, Karcag, Békéscsaba, majd Orosháza felé.

Aztán egy gépipari vállalathoz vittek, ami Moszkva közelében volt. Ott dolgoztam néhány hónapot. Akkor onnan átvittek Mcenszk városába. Állítólag ott 47-ben azért gyűjtöttek össze bennünket, hogy hazahozzanak, de nem hoztak. Tulajdonképpen az oroszok mindig azt mondták, hogy hamarosan hazavisznek. Ez a lélektani hadviselésnek egy módja, hogy az emberek ne legyenek teljesen elkeseredve. Ha valaki teljesen elkeseredik, akkor megköti magát, és nem dolgozik semmit, föladja a reményt.

Mezőgazdasági iskola bizonyítványa Gúth Zoltán nevére kiállítva
Igazolás Gúth Zoltán részére a Sátoraljaújhelyi Járásbíróság ítéletéről
Andorka Rudolf

Itt van Pali Bibliája, a Károli Biblia, benne Kuthy Dezső ajánlása és aláírása. Kuthy Dezső is Balassagyarmaton élt 47-ben, amikor Pali a csehszlovák–magyar határ őrségparancsnoka volt. A felvidéki magyar lakosság körében olyan hírek terjedtek el, hogy a gyerekeket el fogják választani a szülőktől, a szülőket Csehországba deportálják, a gyerekeket pedig janicsárokká nevelik.

Kitelepítés ellen tiltakozó szlovák gyűlés Békéscsabán
Felvidéki magyarok kitelepítése

Egy nap tíz köbméter követ kellett megtörni és belerakni a csillékbe. Ez mészkőbánya volt, a követ cukorgyárba szállítottak földolgozásra. A fogolytársaink egy része egy élezett végű vasrúddal lyukat fúrt a kőbe, aztán jöttek az orosz robbantók, akik beletették a robbantóanyagot, és így robbantották le azt a követ. Amit aztán nekünk a tizenegy kilós kalapáccsal össze kellett törnünk akkorára, hogy bele lehessen rakni a csillébe.

Ebben az időben még nem tudtunk oroszul. Német–orosz tolmácsok voltak: először németre kellett fordítani, és ő fordította oroszra. De volt szlovákul tudó tolmácsunk is, aki közben már megsejtett valamit az orosz nyelvből. És aztán lassacskán ragadtak ránk orosz szavak. Viszonylag jó nyelvkészségem van, felszedegettem az orosz szavakat. Voltak orosz foglyok is. Az oroszoknál az volt az elv, hogy aki német fogságba esett, azt utána nem szabad otthon szabadon engedni.

Az a summája ennek és a későbbieknek is számomra, hogy elég nagyot tévedtek a Rákosiék ezzel a kitelepítéssel. Az volt ugyanis a politikai koncepció, hogy két legyet – kétfajta osztályellenséget – ütnek ezzel egy csapára. A falusiak majd jól meggyűlölik azokat a pesti úri népeket, akiket oda betesznek. Ennek az ellenkezője történt: az egyik szegény ember a másik szegény embert segítette. Tudták ugyan, hogy ezek urak voltak korábban.

A kitelepítés a kollektív büntetés jegyében történt, mindenféle jog és erkölcs szerint is elítélendő, de egyúttal rettenetes ostobaság volt, mert az ország lakosságának egy szorgalmas, tehetséges részétől fosztódtunk meg, olyan emberektől, akiknek a munkája segítette volna az országot a háború utáni mélypontról följebb emelkedni. Máig hiányzik ennek a száz-kétszáz-háromszázezer embernek az ország gyarapodásához való hozzájárulása.

Felvidéki magyarok kitelepítése

Az egyik fiuk, Laci később, 53-ban egy rövid ideig nálunk lakott, amikor hazajött a recski „kalandjából”. Kicsit be volt csípve, és valakit azzal biztatott, hogy „ne aggódjon, nem fog sokáig tartani”. Na, hát ez elég volt ahhoz, hogy elvigyék Recskre, a hírhedt internálótáborba.

Vissza a kitelepítés napjához. Reggel először is elmentem telefonálni a rokonoknak (nem volt telefonunk: tantusszal, fülkéből). Jött a nagybátyám az oldalkocsis motorjával. Elvitt két fotelt meg egy körasztalt. Én meg – mert a házban és a környéken elterjedt a híre – elkezdtem árusítani a bútorokat. Emlékszem, jöttek emberek, és a konyhabútort egyben adtam el. Hatalmas felfordulás, izgalom emléke az egész nap.

1949-ben fegyelmit indítottak ellenem, s karácsonyi ajándékként elbocsátottak az állásomból, minden igény nélkül, tehát még nyugdíjjogosult sem voltam. A fegyelmit azért indították ellenem, mert kiderült, hogy az általam szervezett tanfolyamokon a párttörténet nem szerepelt a tanrendben. 1949 karácsonyán az út közepére, Budapestnek a köveire kerültem. Természetesen a pártból is kirúgtak. Az életemnek egyik legszebb perce az volt, amikor a piros könyvet visszaadhattam.

Héja Lukács bácsi, a kubikos bandagazda Besenyszögön
Felvonulás a kitelepítés ellen tiltakozó szlovák gyűlésre Békéscsabán

1947-ben volt ez a választási cirkusz, a „kék cédulás választás”. Hazahoztak, én nem tudom pontosan, hány tízezernyi foglyot, azzal, hogy a választások alkalmából kedvezzenek az akkor már erőre kapó kommunista társaságnak. De bennünket nem hoztak haza, engem 1948 őszén hoztak haza. A kiválogatás elvileg és többnyire az egészségi állapottól függött. Azt hiszem, azt már elmondtam, hogy az egészségi állapot szerint besoroltak bennünket, és a besorolást rendszeresen megismételték.

Innen novemberben kivittek egy kőbányai táborba, amit Rozsgyesztónak hívtak. Állítólag a Nobel-díjas Bunyin grófnak a birtoka volt ez a kőbánya. Körülbelül 30–35 kilométerre lehetett Lebegyántól. Kétszázunkat vittek ki. Nyíltszíni kőfejtés volt. Amikor mutatták, hogy ez hogy zajlik, nem akartuk elhinni. Én a bátyám – aki velem egyszerre esett fogságba – voltam egy kőtörő-pár.

Másik lágerba, egy olyan lágerba kerültem, ahol totál legatyásodtam. Erdőirtás… Se kaja, se semmi, a ruhákat leszedték rólunk, szóval… Elvittek oda, négy hónapig ott voltam, hogy teljesen tönkremenjek. Fizikailag, ruhában, mindenben. Teljes semmi. Nem mondtak nekem semmit. Betettek zárkába, és ott voltam akkor két napig. Harmadnap jöttek, hogy holnap egy őrrel, de már nem mint őr jön velem, mint szabad ember, mehetek.

A nagyapámat vitézi címe és osztályidegensége miatt internálták, s vele együtt a legidősebb fiát is, de arról nem hallottam részleteket, hol és meddig voltak internálva. Nagyapám 53-ban meghalt, róla csak halvány emlékeim vannak. Győr egyik kerületében, Gyárvárosban laktak. Emlékszem a nyikorgó falépcsőre, nagy bajuszára, deres hajára meg katonás testtartására.

Gúth Zoltán énekel

Bő fél évet töltöttünk Csorváson. A rokonok küldözgettek némi pénzt, volt betevőnk, meg mi – főleg a nővérem – kerestünk is valamennyit. A nővérem Pesten fejezte be a nyolcadikat, ő ősszel is szedte a gyapotot. Azt október tájban kell szüretelni. Silány egy gyapot termett, tele volt a pártalevelek törekjével. Kazahsztánban rendesen megérik az a csomó, amiből pamutot csinálnak.

Gúth Zoltán

Végül is a bányabeli összeszólalkozás miatti eljárás, a bírósági tárgyalás miatt hagytam ott az építkezést. Megérkeztem, ülök a folyosón, senki. Majd jött valaki, bement a másik terembe. Éppen tíz óra volt, kiszólnak, hogy menjek be, bemegyek, azt mondja a bíró: „Álljon föl!” Ott egy ilyen gipszcímer, gipszből. Volt annyi pénzem, hogy futotta, ott volt a Nádor étterem, fölötte volt a bíróság, hét konyak kifutotta, megittam mind a hét féldecit, több nem is futotta volna.

Jegyzőkönyv a kényszermunkatáborokban való raboskodásról

1950-ben egy szép napon értem jött az ÁVO azzal, hogy én összeesküdtem – hogy kikkel, nem mondták –, s a szovjet hatalmat akarom megdönteni. Mondom, hogy itt, Szárászpusztán? Ahol a házak száma harminchat, posta nincs, s itt lennék, ha ilyen szándékom lenne? – De maga itt mindenkit ismer! – mondták, s már hurcoltak is egyik rendőrbörtönből a másikba.

Amikor 1946-ban Budapestre költöztünk, engem a Marczibányi téri francia iskolába írattak be, oda jártam 49-ig, amíg meg nem szűnt. Ez a Francia Intézetnek volt egy kihelyezett iskolája. Ide járt Mérei Eszter, Szávai Jancsi, Kodolányi Gyuszi, Schöpflin Gyurka, ők mind osztálytársaim voltak. Szávai Jancsi édesapja, Mérei Feri bácsi és Széll Jenő is mentora volt ennek az intézménynek. Életem legnagyobb élménye volt oda járni.

A Szirákra történt költözés elég szerencsétlenül ütött ki. Azt a házat, ahová költöztünk, nemsokára államosították, és nekünk magunknak kellett Szirákon lakhatást keresni (sőt a bérletét fizetni). 52-53-ban, közel másfél év alatt háromszor is költöztünk, egyik bérelt házból a másikba. A nővérem a helyi erdőgazdaságban, elsősorban a csemetekertben volt napszámos (ő volt a fő családfenntartó), én iskolába jártam és nyaranta vállaltam mezőgazdasági munkát.

Tavasszal a civilek kimentek a krumpliföldre, hogy az áttelelt krumplit kiássák, hogy legyen valami ennivalójuk, és amikor kérdeztük, mi az oka ennek a hihetetlen pusztulásnak, ennek a hihetetlen nemtörődömségnek, akkor az oroszoknak a kifejezése az volt, hogy „nyet hozjána”, ami azt jelenti, hogy nincs gazda. Tehát én már ott tapasztaltam, hogy az állami tulajdonba vett vagyonoknak nincs gazdájuk, és ez az oka a hihetetlen pusztulásnak.

Andorka Rudolf, húga Nadine a kitelepítés idején