1946 tele volt, amikor a gépipari komplexumba kerültem néhány hónapra. Itt civilek is dolgoztak, tudtunk velük értekezni. Tapasztalhattuk az ő óriási nyomorukat, és hogy mi az a normarendszer, hogy hogyan kell vele visszaélni. És főként tapasztalhattuk azt, hogyan oszlik meg az új osztály. Akkor még nem volt ismert az Új osztály című tanulmány, amely egy neves kommunistának, Gyilasznak az irománya volt, azt hiszem, 57-ben jelent meg.

Az a summája ennek és a későbbieknek is számomra, hogy elég nagyot tévedtek a Rákosiék ezzel a kitelepítéssel. Az volt ugyanis a politikai koncepció, hogy két legyet – kétfajta osztályellenséget – ütnek ezzel egy csapára. A falusiak majd jól meggyűlölik azokat a pesti úri népeket, akiket oda betesznek. Ennek az ellenkezője történt: az egyik szegény ember a másik szegény embert segítette. Tudták ugyan, hogy ezek urak voltak korábban.

Csorvás Békéscsaba és Orosháza között fekszik, telepített falu (tót, német, magyar lakosság volt eredetileg), egyenes utcákkal, egy XVIII. században, a törökdúlás után kreált, szép nagy alföldi község. Óriási tanyavilág veszi körül, olyan tizenöt-húsz kilométeres körzetben, eléggé homokos talajjal. Az érkezés napján egy teherautóra rakták a dolgainkat, és elszállítottak bennünket egy a falutól elég messze eső tanyára, egy Kovács (Rohoska) György nevű hatgyerekes kulákcsalád tanyájára.

Mikor kitelepítettek bennünket, az nekem is, de még anyámnak is olyan volt, mint amikor valahol leszakad a plafon. Eléggé abszurd a család politikatörténeti karrierje – végül is egy asszony férjét azért viszik el a frontra, mert ő félzsidó. Aztán a következő rezsim kitelepíti, mert egy egykori horthysta vezérkari tiszt özvegye.

Végül is apámat nem ítélték el, hanem internálták. Az első értesítést Kistarcsáról kaptuk, ahol magánzárkában tartották. Karácsony előtt jött az értesítés, és 1950 végétől nagyon ritkán meg lehetett látogatni. Kistarcsán volt internálva egészen a Nagy Imre-korszakig. Azt reméltük, szabadulni fog, de nem engedték szabadon. 1953 őszén bíróság elé állították. A hírhedt Jónás-tanács ítélkezett fölötte.

Hosszú ideig nem tudtuk, hová települtek ki a rokonaink, csak 1956 után írtak nekünk, amikor úgy tudták, hogy most már fölvehetik velünk a kapcsolatot és mi sem nézünk valamilyen büntetés elé, ha levelezünk velük. Az almáskamarásiak többségét Stuttgart mellé telepítették, egy Geradstetten nevű faluba, ahol nagyon rosszul fogadták őket.

Ebben az időben már aggodalmas hírek terjengtek a kitelepítésekről, bizonyos családokban élt a „csengőfrász”. Hogy egy éjjel csöngetnek, és huszonnégy óra alatt el kell menni. Anyám a maga naivitásával nem gondolta, hogy őt ilyesmi érheti – voltaképpen öten laktunk a lakásban… 1951. június 13-a reggele nekem felejthetetlen, életem fordulata. Szép nyári nap volt. Én a hatodik általánost fejezem be az iskolában, úttörő is vagyok, ezek már az évzáró napjai. Korán kel a nap.

45 tavaszán megjelent négy fiatalember a vármegyeházán, közölték, hogy papámnak velük kell mennie. Látszott, hogy ez letartóztatás, nem barátságos invitálás. Anyám meg az István hajdú lopva elmentek utánuk. Akkor még nem volt fekete autójuk, gyalog mentek az Andrássy út 60.-ba. Így tudta meg anyám, hogy apámat odavitték. Akkor ez még nem ÁVH volt, hanem a Katonapolitika, amiből aztán kinőtt az ÁVH.

Bár nem volt szabad a falu határát elhagyni, anyám egyszer-kétszer „felszökött” Budapestre. Néha éjjel ránk zörgetett a rendőrség, elemlámpával körbevilágították az ágyakat, ellenőrizendő, hogy megvagyunk. Ezek az évek lánytestvérem életében okoztak nagyobb törést: nem tanulhatott tovább, élte a falusi napszámosok kemény, monoton, fárasztó életét.

Itt van Pali Bibliája, a Károli Biblia, benne Kuthy Dezső ajánlása és aláírása. Kuthy Dezső is Balassagyarmaton élt 47-ben, amikor Pali a csehszlovák–magyar határ őrségparancsnoka volt. A felvidéki magyar lakosság körében olyan hírek terjedtek el, hogy a gyerekeket el fogják választani a szülőktől, a szülőket Csehországba deportálják, a gyerekeket pedig janicsárokká nevelik.

1947-ben volt ez a választási cirkusz, a „kék cédulás választás”. Hazahoztak, én nem tudom pontosan, hány tízezernyi foglyot, azzal, hogy a választások alkalmából kedvezzenek az akkor már erőre kapó kommunista társaságnak. De bennünket nem hoztak haza, engem 1948 őszén hoztak haza. A kiválogatás elvileg és többnyire az egészségi állapottól függött. Azt hiszem, azt már elmondtam, hogy az egészségi állapot szerint besoroltak bennünket, és a besorolást rendszeresen megismételték.

A kitelepítés a kollektív büntetés jegyében történt, mindenféle jog és erkölcs szerint is elítélendő, de egyúttal rettenetes ostobaság volt, mert az ország lakosságának egy szorgalmas, tehetséges részétől fosztódtunk meg, olyan emberektől, akiknek a munkája segítette volna az országot a háború utáni mélypontról följebb emelkedni. Máig hiányzik ennek a száz-kétszáz-háromszázezer embernek az ország gyarapodásához való hozzájárulása.

Amikor azon a bizonyos délután hazaérkeztem a Siemens-gyárból, és megmondták, hogy itt a kitelepítési végzés, beraktam a csomagba néhány könyvet is. A Bibliát, a Shakespeare-összest egy kötetben angolul, és vittem Sík Sándor Esztétikáját is, azt kezdtem olvasgatni.

Először is kivittek bennünket egy Moszkvától olyan 200–250 kilométerre lévő gyűjtőlágerbe. Több hónapos utazás volt, valamikor augusztusban érkeztünk ki. Itt először nem dolgoztattak. Később vittek ki krumpliszedési munkálatokra, ahol megtapasztalhattuk a moszkvai birodalomban szokásos munkamódszereket. Ott nagy krumpli táblák voltak, jó termőföld volt, sokat termett a krumpli. Adtak kosarakat, hogy szedjük a krumplit.

Az egyik fiuk, Laci később, 53-ban egy rövid ideig nálunk lakott, amikor hazajött a recski „kalandjából”. Kicsit be volt csípve, és valakit azzal biztatott, hogy „ne aggódjon, nem fog sokáig tartani”. Na, hát ez elég volt ahhoz, hogy elvigyék Recskre, a hírhedt internálótáborba.