Jelenlegi hely

Gúth Zoltán énekel

Egy nap tíz köbméter követ kellett megtörni és belerakni a csillékbe. Ez mészkőbánya volt, a követ cukorgyárba szállítottak földolgozásra. A fogolytársaink egy része egy élezett végű vasrúddal lyukat fúrt a kőbe, aztán jöttek az orosz robbantók, akik beletették a robbantóanyagot, és így robbantották le azt a követ. Amit aztán nekünk a tizenegy kilós kalapáccsal össze kellett törnünk akkorára, hogy bele lehessen rakni a csillébe.

Akkor öt nap múlva jöttek különböző csoportok, vagy hat-hét helyről, köztük Irkutszkból is, listákkal, kinek 200, kinek 300, kinek 60 ember kell. Ilyen és ilyen korosztály, ilyen és ilyen egészségi állapotú, minimum, ennyi nő, ennyi férfi, lehetőleg ilyen szakmában, és akkor válogatták az embereket. Akkor mindenkinek fölírták a szakmáját, mi a szakmája. Mi a szakmám? – akkor mondták, hogy ez szpecialnoszty (különlegesség – orosz)).

1950-ben egy szép napon értem jött az ÁVO azzal, hogy én összeesküdtem – hogy kikkel, nem mondták –, s a szovjet hatalmat akarom megdönteni. Mondom, hogy itt, Szárászpusztán? Ahol a házak száma harminchat, posta nincs, s itt lennék, ha ilyen szándékom lenne? – De maga itt mindenkit ismer! – mondták, s már hurcoltak is egyik rendőrbörtönből a másikba.

Végül semmit nem találtam, és úgy határoztam ott az utcabeli gyerekekkel, hogy elindulunk valahova a világ végire. Azt határoztuk el, hogy mi elmegyünk tengerésznek Vlagyivosztokba. Azért pont oda, mert Vlagyivosztoknak olyan szép neve volt. Olvastam róla sokat. Olvastam sok nagy utazót: gróf Széchenyit, akkor Kőrösi Csoma Sándort. Ezeket mind elolvastam, énnekem rengeteg könyvem volt. De például India engem nem érdekelt, éngem a tenger érdekelt.

Pákh Tibor mint kulák 1949-ben (a szekér közepén)

1947-ben volt ez a választási cirkusz, a „kék cédulás választás”. Hazahoztak, én nem tudom pontosan, hány tízezernyi foglyot, azzal, hogy a választások alkalmából kedvezzenek az akkor már erőre kapó kommunista társaságnak. De bennünket nem hoztak haza, engem 1948 őszén hoztak haza. A kiválogatás elvileg és többnyire az egészségi állapottól függött. Azt hiszem, azt már elmondtam, hogy az egészségi állapot szerint besoroltak bennünket, és a besorolást rendszeresen megismételték.

A parasztok sem lelkesedtek a rendszerért, érzékelhető volt, milyen hangulat uralkodott a rendszert képviselő személyekkel szemben. Népszerű nóta volt abban az időben Besenyszögön, a „Zöldre van a, zöldre van a rácsos kapu festve”, de amikor a „nem győztelek, kisangyalom, várni” következett volna, ők azt énekelték, hogy „nem győztelek, Amerika, várni, várni, be kellett a, be kellett a téeszcsébe állni”.

Innen aztán elvittek bennünket a Moszkva mellett lévő Podolszk városba. Moszkva és Orjol között műutat építettünk. Ami abból állt, hogy a meglévő út mellett az útpadkát szélesítettük. Fölcsákányoztuk, aztán ahhoz jött homok, aztán nagy kő, aztán kisebb kő, és aztán bitumenkeverék. Ez mind a munkakörünkbe tartozott, az ember hol ezt csinálta, hol azt. Télen is kivezényeltek bennünket, amikor a csákányozás teljesen meddő volt, de azért ott kellett ügyködnünk.

Bár nem volt szabad a falu határát elhagyni, anyám egyszer-kétszer „felszökött” Budapestre. Néha éjjel ránk zörgetett a rendőrség, elemlámpával körbevilágították az ágyakat, ellenőrizendő, hogy megvagyunk. Ezek az évek lánytestvérem életében okoztak nagyobb törést: nem tanulhatott tovább, élte a falusi napszámosok kemény, monoton, fárasztó életét.

Hosszú ideig nem tudtuk, hová települtek ki a rokonaink, csak 1956 után írtak nekünk, amikor úgy tudták, hogy most már fölvehetik velünk a kapcsolatot és mi sem nézünk valamilyen büntetés elé, ha levelezünk velük. Az almáskamarásiak többségét Stuttgart mellé telepítették, egy Geradstetten nevű faluba, ahol nagyon rosszul fogadták őket.

Bő fél évet töltöttünk Csorváson. A rokonok küldözgettek némi pénzt, volt betevőnk, meg mi – főleg a nővérem – kerestünk is valamennyit. A nővérem Pesten fejezte be a nyolcadikat, ő ősszel is szedte a gyapotot. Azt október tájban kell szüretelni. Silány egy gyapot termett, tele volt a pártalevelek törekjével. Kazahsztánban rendesen megérik az a csomó, amiből pamutot csinálnak.

Ebben az időben még nem tudtunk oroszul. Német–orosz tolmácsok voltak: először németre kellett fordítani, és ő fordította oroszra. De volt szlovákul tudó tolmácsunk is, aki közben már megsejtett valamit az orosz nyelvből. És aztán lassacskán ragadtak ránk orosz szavak. Viszonylag jó nyelvkészségem van, felszedegettem az orosz szavakat. Voltak orosz foglyok is. Az oroszoknál az volt az elv, hogy aki német fogságba esett, azt utána nem szabad otthon szabadon engedni.

Tavasszal a civilek kimentek a krumpliföldre, hogy az áttelelt krumplit kiássák, hogy legyen valami ennivalójuk, és amikor kérdeztük, mi az oka ennek a hihetetlen pusztulásnak, ennek a hihetetlen nemtörődömségnek, akkor az oroszoknak a kifejezése az volt, hogy „nyet hozjána”, ami azt jelenti, hogy nincs gazda. Tehát én már ott tapasztaltam, hogy az állami tulajdonba vett vagyonoknak nincs gazdájuk, és ez az oka a hihetetlen pusztulásnak.

Ebben az időben már aggodalmas hírek terjengtek a kitelepítésekről, bizonyos családokban élt a „csengőfrász”. Hogy egy éjjel csöngetnek, és huszonnégy óra alatt el kell menni. Anyám a maga naivitásával nem gondolta, hogy őt ilyesmi érheti – voltaképpen öten laktunk a lakásban… 1951. június 13-a reggele nekem felejthetetlen, életem fordulata. Szép nyári nap volt. Én a hatodik általánost fejezem be az iskolában, úttörő is vagyok, ezek már az évzáró napjai. Korán kel a nap.

Héja Lukács bácsi, a kubikos bandagazda Besenyszögön

Ott voltunk tehát Csorváson, anyám angol meg német tudásával, 51 nyarán a nincstelenségben. Zsókával, a nővéremmel (ő tizennégy, én tizenegy éves), akivel máig egy ott megalapozott szolidaritás köt össze, elszegődtünk napszámba. Először egy gazdához, kukoricát egyelni, tetejezni. Magasra nőtt kukorica, csak sűrűn vetve, és ki kellett ritkítani kapával. Persze kapa életemben nem volt talán a kezemben, mert voltam ugyan falun, de ott nem dolgoztunk.

1949-ben fegyelmit indítottak ellenem, s karácsonyi ajándékként elbocsátottak az állásomból, minden igény nélkül, tehát még nyugdíjjogosult sem voltam. A fegyelmit azért indították ellenem, mert kiderült, hogy az általam szervezett tanfolyamokon a párttörténet nem szerepelt a tanrendben. 1949 karácsonyán az út közepére, Budapestnek a köveire kerültem. Természetesen a pártból is kirúgtak. Az életemnek egyik legszebb perce az volt, amikor a piros könyvet visszaadhattam.

Először is kivittek bennünket egy Moszkvától olyan 200–250 kilométerre lévő gyűjtőlágerbe. Több hónapos utazás volt, valamikor augusztusban érkeztünk ki. Itt először nem dolgoztattak. Később vittek ki krumpliszedési munkálatokra, ahol megtapasztalhattuk a moszkvai birodalomban szokásos munkamódszereket. Ott nagy krumpli táblák voltak, jó termőföld volt, sokat termett a krumpli. Adtak kosarakat, hogy szedjük a krumplit.

Aztán egy gépipari vállalathoz vittek, ami Moszkva közelében volt. Ott dolgoztam néhány hónapot. Akkor onnan átvittek Mcenszk városába. Állítólag ott 47-ben azért gyűjtöttek össze bennünket, hogy hazahozzanak, de nem hoztak. Tulajdonképpen az oroszok mindig azt mondták, hogy hamarosan hazavisznek. Ez a lélektani hadviselésnek egy módja, hogy az emberek ne legyenek teljesen elkeseredve. Ha valaki teljesen elkeseredik, akkor megköti magát, és nem dolgozik semmit, föladja a reményt.

Végül is apámat nem ítélték el, hanem internálták. Az első értesítést Kistarcsáról kaptuk, ahol magánzárkában tartották. Karácsony előtt jött az értesítés, és 1950 végétől nagyon ritkán meg lehetett látogatni. Kistarcsán volt internálva egészen a Nagy Imre-korszakig. Azt reméltük, szabadulni fog, de nem engedték szabadon. 1953 őszén bíróság elé állították. A hírhedt Jónás-tanács ítélkezett fölötte.

Ebből a szempontból is mondhatom azt, hogy apám az öt testvér közül a legszerencsésebb volt. Mert a három nővérének, akiknek B-listára került a férje, mert köztisztviselők voltak a régi rendszerben, elvették a nyugdíját. Nagyapámat, aki 27-ben nyugdíjazott ezredes volt, kitelepítették. Elvették az üzletét, elvették a lakását, elvették a nyugdíját. 50-től Jászdózsán laktak, egy kuláknak a lakásába telepítették ki őket. Küldtünk nekik csomagokat.

Az egyik fiuk, Laci később, 53-ban egy rövid ideig nálunk lakott, amikor hazajött a recski „kalandjából”. Kicsit be volt csípve, és valakit azzal biztatott, hogy „ne aggódjon, nem fog sokáig tartani”. Na, hát ez elég volt ahhoz, hogy elvigyék Recskre, a hírhedt internálótáborba.

Andorka Rudolf
Jegyzőkönyv a kényszermunkatáborokban való raboskodásról

Nem tudom megítélni, hogy azok a katonák, akik ott őrszolgálatot teljesítettek, mennyiben voltak tisztában az NKVD aljas, gyalázatos módszereivel. Az mindenesetre tény, hogy mi ezt a vadságot már teljes terjedelmében tapasztalhattuk az ausztriai lágerben. Amikor esténként nyugalomra tértünk, ahogy ezt nyugalomnak lehet nevezni, akkor hallottuk azt a távoli, sztyeppei dalozást, ahogy ezek énekeltek: ami egy egészen különleges vadságot sugárzott.

Innen novemberben kivittek egy kőbányai táborba, amit Rozsgyesztónak hívtak. Állítólag a Nobel-díjas Bunyin grófnak a birtoka volt ez a kőbánya. Körülbelül 30–35 kilométerre lehetett Lebegyántól. Kétszázunkat vittek ki. Nyíltszíni kőfejtés volt. Amikor mutatták, hogy ez hogy zajlik, nem akartuk elhinni. Én a bátyám – aki velem egyszerre esett fogságba – voltam egy kőtörő-pár.

A Mcenszk nevű városban építkezéseken dolgoztunk. Itt sok templom volt, de azokat nem eredeti rendeltetésük szerint használták. Istállónak meg raktárnak meg ilyesminek. Valamikor vallási központ lehetett ez a város. Itt beszélgettem oroszokkal, akik bizony azt mondták, hogy ők az akkori vezetőiket sokkal jobban utálják, mint a régi cári vezetőiket.

Hogy egy nap miből állt az étkezés a lágerban? Mindig főtt étel volt reggelire. Káposztaleves vagy borscs céklával vagy gerslileves, reggelire volt leves. Ebédre általában mindig volt kása, hajdinakása, rizs nem volt, azt később vehettünk, amikor már a gyárat csináltuk, a gyárnak ebédlője is volt, rendes étterem, ott lehetett mindent venni, beálltál a sorba a civilek közé, úgy kaptál kaját a pénzedért, mint bárki más, úgyhogy… Az sokkal jobb minőségű volt, mint amit kaptunk.

Mindenki attól függően romlott le, hogy az Úristen milyen fizikai kondícióval áldotta meg, és hogy mennyire aggasztotta saját magát. Meg kell mondjam, hogy az Úristen különös kegyelméből én az egész kőbányai időszakot végigcsináltam mindenféle plusz nélkül. Hasznos tapasztalatra is szert tettem ott. Amikor a vagonrakásnál már nem volt nagy kő, amit a vagonba kellett raknunk, akkor az apróbb köveket kellett behordani. Ahhoz kellett a kézi targonca. De nem mindenkinek jutott.

Végül is a bányabeli összeszólalkozás miatti eljárás, a bírósági tárgyalás miatt hagytam ott az építkezést. Megérkeztem, ülök a folyosón, senki. Majd jött valaki, bement a másik terembe. Éppen tíz óra volt, kiszólnak, hogy menjek be, bemegyek, azt mondja a bíró: „Álljon föl!” Ott egy ilyen gipszcímer, gipszből. Volt annyi pénzem, hogy futotta, ott volt a Nádor étterem, fölötte volt a bíróság, hét konyak kifutotta, megittam mind a hét féldecit, több nem is futotta volna.

Miután öt hónapig az ungvári börtönben voltam, október elsején átvittek bennünket Lembergbe a volt német koncentrációs táborba. A németek kivonultak, a szovjetek tovább használták mint koncentrációs tábort. Voltak ott villanydrótok stb., minden, barakkok, akadályok. Egy 6x10-es helyiségben olyan 300-an voltunk. Ott talán tízen, ha voltunk magyarok, magyarországi magyar meg csak egyedül én voltam. Hogy a másik két fiú hova került, nem tudom.

A kitelepítés a kollektív büntetés jegyében történt, mindenféle jog és erkölcs szerint is elítélendő, de egyúttal rettenetes ostobaság volt, mert az ország lakosságának egy szorgalmas, tehetséges részétől fosztódtunk meg, olyan emberektől, akiknek a munkája segítette volna az országot a háború utáni mélypontról följebb emelkedni. Máig hiányzik ennek a száz-kétszáz-háromszázezer embernek az ország gyarapodásához való hozzájárulása.

Apámat a letartóztatása előtt többször kereste az ÁVH személyes beszélgetésekre. Azt mondták neki, vagy vállalkozik rá, hogy kimegy Nyugatra, beépül a nyugati magyar katonai kommunistaellenes szervezetbe, és onnan kémjelentéseket küld az ÁVH-nak, vagy letartóztatják. Ha jól emlékszem, azt ígérték, hogy családostul kimehet. Az apám nem vállalkozott a kémkedésre.

Tóth István felesége és kislánya a vagyonelkobzás idején

Vissza a kitelepítés napjához. Reggel először is elmentem telefonálni a rokonoknak (nem volt telefonunk: tantusszal, fülkéből). Jött a nagybátyám az oldalkocsis motorjával. Elvitt két fotelt meg egy körasztalt. Én meg – mert a házban és a környéken elterjedt a híre – elkezdtem árusítani a bútorokat. Emlékszem, jöttek emberek, és a konyhabútort egyben adtam el. Hatalmas felfordulás, izgalom emléke az egész nap.

1946 tele volt, amikor a gépipari komplexumba kerültem néhány hónapra. Itt civilek is dolgoztak, tudtunk velük értekezni. Tapasztalhattuk az ő óriási nyomorukat, és hogy mi az a normarendszer, hogy hogyan kell vele visszaélni. És főként tapasztalhattuk azt, hogyan oszlik meg az új osztály. Akkor még nem volt ismert az Új osztály című tanulmány, amely egy neves kommunistának, Gyilasznak az irománya volt, azt hiszem, 57-ben jelent meg.

Amikor azon a bizonyos délután hazaérkeztem a Siemens-gyárból, és megmondták, hogy itt a kitelepítési végzés, beraktam a csomagba néhány könyvet is. A Bibliát, a Shakespeare-összest egy kötetben angolul, és vittem Sík Sándor Esztétikáját is, azt kezdtem olvasgatni.

Felvidéki magyarok kitelepítése
Igazolás Gúth Zoltán részére a Sátoraljaújhelyi Járásbíróság ítéletéről
Andorka Rudolf a kitelepítés idején a besenyszögi lakóhelyük előtt
Felvonulás a kitelepítés ellen tiltakozó szlovák gyűlésre Békéscsabán
Igazolás a Vörös Zászló Kolhoztól
Mezőgazdasági iskola bizonyítványa Gúth Zoltán nevére kiállítva
Gúth Zoltán

A nagyapámat vitézi címe és osztályidegensége miatt internálták, s vele együtt a legidősebb fiát is, de arról nem hallottam részleteket, hol és meddig voltak internálva. Nagyapám 53-ban meghalt, róla csak halvány emlékeim vannak. Győr egyik kerületében, Gyárvárosban laktak. Emlékszem a nyikorgó falépcsőre, nagy bajuszára, deres hajára meg katonás testtartására.

Csorvás Békéscsaba és Orosháza között fekszik, telepített falu (tót, német, magyar lakosság volt eredetileg), egyenes utcákkal, egy XVIII. században, a törökdúlás után kreált, szép nagy alföldi község. Óriási tanyavilág veszi körül, olyan tizenöt-húsz kilométeres körzetben, eléggé homokos talajjal. Az érkezés napján egy teherautóra rakták a dolgainkat, és elszállítottak bennünket egy a falutól elég messze eső tanyára, egy Kovács (Rohoska) György nevű hatgyerekes kulákcsalád tanyájára.

Gúth Zoltán Szibériában
Kitelepítés ellen tiltakozó szlovák gyűlés Békéscsabán
Felvidéki magyarok kitelepítése