Jelenlegi hely

Október 23-án a Csepel Autógyár könyvtárában dolgoztam. Ott úgy ismertek engem, mint „reakciós elemet”. Az autógyárból jártak fiatalok esti egyetemre, a műszaki egyetemre, és szerettek eljönni hozzám. Egyrészt fordítottam nekik, meg beszélgettek is velem. Tőlük tudtam meg, hogy október 23-án tüntetést fognak rendezni. Úgyhogy délelőtt bejöttem az autógyárból Pestre, és fél kettő–kettő között a Vigadó téren csatlakoztam a fölvonulókhoz.

A Dunántúli Nemzeti Tanács alakuló ülése, Győr, 1956. október 30.

Október 23-án a kollégákkal elmentünk ebédelni a Rózsadomb étterembe. Visszafelé menet föltűnt egy csomó kokárdás fiatalember a Keleti Károly utcában. Megkérdeztem a kollégáktól, milyen nemzeti ünnep van. Tüntetés lesz a Bem téren, válaszolták. A kapunál találkoztunk egy idős kollégával, aki azt mondta, lefújták a tüntetést. Aztán valahonnan hallottuk, hogy mégis engedélyezték. Mondtam az osztályvezetőnek, hogy szeretnénk elmenni.

A mentőszolgálat vezetése azzal is járt, hogy ültem a telefon mellett, és ha valamilyen sérülésről befutott egy hívás, szóltam a közelemben lévő mentősöknek, ki tudnak-e menni. Nem utasítottam, nem parancsoltam, nem is volt rá szükség, rendszerint többen is jelentkeztek. Egy cédulára felírtam a pontos címet, már mentek is, és a legtöbb esetben meg is hozták a sérültet. Nagyon sokszor késő éjjel is ott ültem a telefon mellett.

November 3-án mondtam a sógoromnak: „Értsed meg, hogy 4-én szarrá lövik Budapestet!” Persze nem helyeseltem, helyeselte a fene! Hát miért helyeseltem volna? Minden harcnak ellene voltam, nemhogy helyeseltem volna, csak tudtam, hogy milyenek az erőviszonyok, hogy Amerika le fogja szarni Magyarországot.

Szerintem az ENSZ-nek óriási szerepe lett volna a támogatásunkban. Nagyon elszomorítónak tartom, hogy Hammarskjöld nem jött el Magyarországra, ugyanakkor a dán Povl Bang-Jensent messzemenően becsülöm, hősnek tartom. Amerikában el is mentem a Central Parkba, ahol meggyilkolták. Fölháborító volt, amikor értesültünk, hogy folynak a magyar ügy tárgyalásával kapcsolatos itthoni tiltakozások. Ez is aláírta meg az is aláírta – visszatetsző volt.

Állítom, hogy 56 a pártból indult ki, mert hol mertek volna ujjat húzni a párt vezéreivel azok, akik nem a pártban voltak? Egyszer bementem az öreghez, referáltam, hogy miket olvasok, és azt mondtam: tudja, Nógrádi elvtárs, én nem tudom elképzelni, hogy tiszta lappal el lehet indulni akár Gerő Ernővel, akár Rákosi Mátyással. Nem tudom, nem emiatt küldtek-e megint pártiskolára. A hároméves pártiskola a Dózsa György úton volt, 56 szeptemberében kezdtem el.

Október 30-án délután értünk Győrbe. A győri városházával szemközti szállodában letettük a csomagot, és mire átértünk a gyűlésre, az már elkezdődött. Elég zűrzavaros értekezlet volt, rengeteg ember tolongott benn a teremben. A megérkezésünk után nem sokkal kezdett szónokolni egy férfi – utóbb tudtam meg, hogy Somogyvári Lajosnak hívták –, hogy be kell hívni az ENSZ-csapatokat és meg kell dönteni a kormányt. A lázító beszéd mellbe vágott, mert a régi időszakot akarta visszahozni.

Nagy Attila színész a miskolci Petőfi-szobornál szaval, 1956. október 25.
Menetlevél, 1956. november 2.

Hétfőn délelőtt ismét összeült a munkástanácsok küldöttértekezlete, amelyen mintegy száz-százötvenen vettek részt. Jelen volt Birkás Imre kormányösszekötő, Klaukó Mátyás, az MSZMP megyei intéző bizottságának elnöke és Kávási Ferenc, a megyei tanács elnöke is. Birkás közölte a kormány szempontjait, amit a Budapestről visszatért Gál Pál tanár is megerősített. Erre lehurrogták, mondván, hogy megvesztegették.

A következő napokban is kijártam az egyetemre, vagy a tanszéken voltam, vagy a dékáni hivatalban. Az egyetemen akkor alakult ki a forradalmi központ, amikor a rendőrséget felszámolták. A tömeg ugyanis ki akarta szabadítani azokat a fiatalokat, akiket a megyei főkapitányság pincéjébe zártak, mire az épületből a tömegbe lőttek, erre a felbőszült emberek elkaptak néhány ávóst. Az egyetem diákparlamentjéből küldtek oda hallgatókat, hogy tegyék rendbe a dolgot.

Részt vettem egy pici dologban, a Konzervgyárban fölolvastam egy proklamációt az egyik raktár tetejéről, hogy mindenki sztrájkoljon, mert ez így nem jó. De ezen felül nem volt alkalmunk, hogy belekeveredjünk a forradalomba, azon kívül, hogy vörös csillagokat húzogattunk le a házakról, meg bementünk a rendőrségre. A legfontosabb oka az volt, hogy Kecskeméten nem voltak harcok az utcán, hogy Kecskemét volt Kelet-Magyarország szovjet főhadiszállása.

A Győrben látottakról elsősorban Fekete Simonnak és Mihala Ferinek számoltam be. Ha jól emlékszem, több diákparlamenti vezető részvételével egy kis értekezlet is volt, ott született meg az elhatározás, alakítsuk meg az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanácsot, és a Dunántúli Nemzeti Tanáccsal együtt a tömegek nevében támogassuk Nagy Imre kormányát. Úgy véltük, a tömegeket a munkástanácsok képviselik, és ha a kormány nem rájuk támaszkodik, el van veszve.

Másnap az iskolában a tanárok és a diákok is élénk érdeklődést tanúsítottak a pesti események iránt. 24-én és 25-én túlnyomórészt ezzel kapcsolatos kérdésekre kellett válaszolnunk az órákon. De hát én sem tudtam többet, mint a diákok, eléggé el voltunk zárva a hírektől. Még arról se nagyon értesülhettünk, mi van Győrben. Október 26-án meglepetésszerűen ért bennünket, hogy amikor fél kilenc körül mentünk be az osztályokba az osztálykönyvvel, üresek voltak a termek.

56-ról annyi emlékem maradt, hogy mentek a tankok a mellettünk lévő utcában, és hogy nagyon-nagyon hideg volt. És emlékszem, amikor a kapunk előtt megállt egy teherautó, ahonnan leszállt az apám. És utána fönt, a szobában a kályha mellett anyám mondta neki, hogy „de jó, hogy megjöttél, már épp be akartam menni a rendőrségre, hogy mi van veled”.

Nagygyűlés az Egyetemvárosban, 1956. október 25.

A november 4-i, hajnali orvtámadás az egyetemen – két halálesettel és vagy három súlyos sebesülttel – igen rossz hatással volt mindenkire. Még sötétben támadtak az oroszok, a hallgatók tűzharcba keveredtek velük.

A légópincében egy csomó anyag volt felhalmozva háború esetére: meleg ruha, pufajka, pokróc, kötszer, gyógyszer meg egyebek. Ezeket a raktáros adta ki az osztályokra, a szükségleteknek megfelelően. A felkelők a honvéd egészségügyi szolgálat raktáraiból is felnyitottak néhányat, onnan is hihetetlen mennyiségű kötszert és gyógyászati eszközt kapott a kórház. Mindig volt elegendő kötszerünk és gyógyszerünk. A vöröskeresztes szállítmányok is sok mindent tartalmaztak.

Végigmentünk a múzeumig, az egész közel van a rendőrséghez, ott a gimnazisták összetorlódtak, és az egyik fiú elszavalta a Talpra magyart. Úgy emlékszem, hogy elénekeltük a Himnuszt és a Szózatot is, de az egyiket biztos. Utána mentünk tovább, Mosonba. Félúton lehettünk, amikor a gyártelep felől fegyverropogás hallatszott. Nem is értettem, mi az, nem tudtam, hogy ott ávós laktanya van. A diákok jöttek rá, hogy arrafelé van az ÁVH.

Édesapa november 2-án ment ki Bécsbe, és 17-én jött vissza. Édesanyának mesélték, hogy egy pártbizottsági funkcionárius olyan kijelentést tett a fodrásznál: csak jöjjön meg az a nagypofájú Tihanyi, majd kitekerjük a nyakát! Nagy a valószínűsége, hogy ő jelentette, Tihanyi már itthon van. Hogy miért ment ki Bécsbe?

Akkor már nagyon nagy harcok voltak Pesten, hatodikán volt ez, hatodikán este. Közben, ahogy mentünk, a Piros iskola előtt katonák meg minden, katonák, civilek, mindenféle népség. Ahogy megyünk, ott van egy közepes ágyú...

25-én reggel kimentünk az Astoria elé, ahol három vagy négy szovjet tank állt. Mögöttük gyülekeztek az emberek, kezdetben kevesen. Amikor megjelent egy Gál István nevű jogászhallgató, akit kiscserkészként ismertem a piaristáknál, s a magyar zászlót kezdte lengetni, sokan odaszaladtak. A tankok előtt lengették a zászlót. A szovjet katonák láthatóan hatalmas zavarban voltak. Páran fölmásztak, ölelgetni kezdték őket, magyaráztak, néhányan tudtak velük beszélgetni.

Nagy Attila színész az Egyetemvárosban, 1956. október. 25.

Szerencsére egyre kevesebb volt a sebesült, november első napjaira megnyugodtunk. Harmadikán délután úgy mentem haza, hogy jön a nagy kibontakozás, az üzemek 5-én, hétfőn felveszik a munkát, és minden beindul. Valószínűleg komolyan vettem, hogy a kormány megállapodott az oroszokkal a kivonulásról. Akkorra már bizalmam volt Nagy Imrében, és az új kormány tagjai is elfogadhatók voltak számomra.

A határozatot végül gépbe diktáltuk. Mihala Feri, Korompay János és én vállaltuk az egészet. Korompayt korábban nem ismertük, az alakuló ülésen derült ki, hogy aktív és végtelenül értelmes jogászember. Ő szigorúan tartotta magát a jogszerűséghez. Mi nem fektettünk nagy súlyt a szóhasználatra, ő viszont mindig nagyon precizírozta a kifejezéseket. A tizenöt ponttal minden jelenlévő egyetértett.

Másnap reggel korán felébredtünk, csönd volt. Nemsokára felhívott telefonon a szomszéd bérházban lakó kollégám, Harmath Zoltán. Mondtam, jöjjön át, beszéljük meg, mit csináljunk. A szomszéd lakásban egy idősebb szájsebész főorvos lakott, ő is átjött. Megállapítottuk, hogy mivel éjszaka lövöldözés volt a városban, valószínű, hogy a kórházakban sebesültek is vannak, mi orvosok vagyunk, be kell mennünk a Péterfybe.

A Kilián laktanya romos épülete

Azt szoktam mondani, hogy én mint hívő katolikus, keresztény ember természetesen nagyon nagyra tartom Szent Pált és az ő damaszkuszi megtérése utáni viselkedését, de elsősorban Jézus Krisztus követőjének vallom magam. Ez nagyjából ehhez hasonlítható.

Miután többé-kevésbé fölépültem, visszamentem az autógyárba, és itt tapasztaltam az utolsó nagy ellenállást a Csepel Művekben. Ugyanis akkor még voltak munkástanácsok az üzemekben, de már kezdték fölszámolni őket. Úgyhogy a Csepel Művek vezetésére kormánybiztost jelöltek ki. És ezt a kormánybiztost a Csepel Művek munkástanácsa nem fogadta el. Ennek híre jött az autógyárba is, és én mint kíváncsi természetű, természetesen mindjárt odamentem.

1956 szeptemberében nagy változás kezdődött, érezni lehetett, hogy valami készül. Nyáron strandra jártunk, beszélgettünk, hogy változásra lenne szükség, de akkor mindez még nem vetődött fel olyan élességgel, mint a tanévkezdés után, amikor az ifjúság mozgolódni kezdett, az egyetemeken egymás után jöttek létre a különböző ifjúsági parlamentek, mindenütt a követelésekről tárgyaltak. A Petőfi Kör összejövetelei és az írók mozgalma felforrósította a levegőt.

Kenyérosztás a Visegrádi utcában
A Kossuth tér 1956. október 25-én

A rádióból hallottam, hogy Palit vezérőrnaggyá léptették elő. Aztán 1-jén hallottam, hogy a honvédelmi miniszter első helyettese lett. Ennél a második hírnél aggódva kérdeztem telefonon: te, Pali, mi leszel még? Ha egy kis szerencséd van, a műszaki kisegítő alakulatok parancsnoka – válaszolta. Hát nem volt szerencsém. Pénteken este tudtam, hogy honvédelmi miniszter lesz, és annak sem örültem. Szombaton reggel megint hazajött és átöltözött.

Október 23-án a görögóráról az évfolyamtársaimmal kimentünk a Petőfi-szoborhoz. Ott elhangzottak szónoklatok, majd elindultunk. Emlékszem, hogy a kiskörúton vonultunk, aztán átmentünk a Bem-szoborhoz, majd az Országházhoz. A Bem-szobornál láttam először lyukas zászlót. Amikor a Parlamentnél eloltották a lámpákat, és Nagy Imrét szerették volna hallani, akkor újságokból fáklyákat sodortunk, és meggyújtottuk.

Én nem lettem hűtlen ahhoz az eszméhez, amit vallottam. Én mindenképpen segíteni akartam. Az iskola pillanatok alatt szétszéledt, egyedül voltam itthon, a férjem Moszkvában. Bementem a II. kerületi pártbizottságra, fejetlenség volt, egy vezetőt sem találtam. Egy nagy kupac Szabad Népet láttam a sarokban, amit nem kézbesítettek ki. A hónom alá vettem két csomag Szabad Népet, s mentem a Mechwart tér sarkára, és elkezdtem árulni. A Hajnalodik című vezércikk volt benne. Talán már 29-e lehetett.

Tüntetés Budapesten, VIII. József körúton

Otthon érzem magam Hollandiában. Azt hiszem, hogy az i-re a pontot éppen 56 teszi rá. Írtam egy összefoglalót az ötvenhatos szerepemről és a kivándorlásomról, és azt elküldtem a Hollandiai Magyar Szövetségnek. Aztán Péter fiam kérésére lefordítottam hollandra a szöveget, majd leadtam az SOS telefonos segélyszolgálatnak, és októberben meg is jelent a negyedéves folyóiratukban. Most pedig a brabanti, tehát a megyei újságban is megjelent.

Érdekes, november 2-a ugyanolyan nap volt, mint a mai, elkezdett esni a hó. Előző nap, 1-jén gyönyörű, verőfényes időben tettük meg a körutat. Elkértük a rektori tárgyalótermet, ott fogadtuk a küldöttségeket. Jöttek Békéscsabáról, Balassagyarmatról, Egerből, tehát Borsod, Heves, Nógrád, Szolnok, Békés megyéből körülbelül húszan. Tizenegy óra körül kezdtük el az értekezletet. Mihala Feri meg én vezettük le, de időnként Fekete Simon és Dornbach Gyuszi is benézett.

Az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság röplapja
A szovjet megszállás Győrben

A győri 56 előzményeiről – itt a Petőfi Kör megalakulására, összejöveteleire gondolok – én akkor nem tudtam. Később utánanéztem, édesapám nem szerepelt benne. Olyannyira nem, hogy október 23-án Győrben még semmi látható nem történt, 24-én sem, csak 25-én érett meg a helyzet arra, hogy itt is tüntetést szervezzenek. Valamivel két óra után indultak el a felvonulók a pártbizottság felé, nagyjából egyszerre a Vagongyártól és a színháztól. A színháztól indulókat Földes Gábor vezette.

Az ÁVH elfoglalása Győrben, 1956. október 26.

Eléggé kiexponált szituációk voltak. Például a kórháznak vérre volt szüksége. Október 27-től kezdve egyre több külföldi segítséget kaptunk. Jöttek a Nemzetközi Vöröskereszt képviselői, jöttek újságírók, akiket mi irányítottunk Győrbe, számtalan ügyben intézkedtünk, és mindehhez összesen tizenhatan voltunk. A tanács tevékenysége elsősorban az elnöki szobában zajlott, kisebb csoportok beszélgetései révén. Én kétszer voltam Győrben, és nemigen vettem részt a tanácskozásokon.

A diktatúra, amelyet számunkra az Állami Egyházügyi Hivatal testesített meg, összeomlott, és mi úgy gondoltuk, hogy le kell foglalni a hivatal anyagát. Miután Mindszenty bíborost kiszabadították – ami nekünk óriási élmény volt –, az egyik jezsuita kispap osztálytársam, Marosfalvy Laci elment hozzá a Várba. Röviden elmondta, hogy mi is az ÁEH, és hogy le kellene foglalni az iratait.

Október 29-én, hétfőn munkahelyemen kilenctagú ideiglenes munkástanácsot választottak, amelynek én lettem az elnöke. Nekem tulajdonképpen az első, az alakuló ülésen volt szerepem, azután inkább a város felé orientálódtam. A vállalat küldöttjeként én jártam be a városhoz. Szerdán délután a városháza nagy tanácstermében a karzatáról hallgattam a Forradalmi Tanács ülését. Az volt a véleményem, hogy sok a szalmacséplés és nagyon szétfolynak a dolgok.

Ez volt az első napokban. Később tulajdonképpen az töltötte ki a napjaimat, hogy nekünk kellett megszervezni a budapesti forradalmároknak szánt segélyszállítmányokat. A dolog menete a következő volt. A Vagongyárban, amely a legnagyobb győri üzem volt, létrejött egy összevont szállítási diszpécser-ügyelet. Azért összevont, mert a több győri gyárból is tömbösítették a szabadon álló teherautókról rendelkezésre álló információkat.

November 4-én délután Péch Géza barátommal behoztuk a családomat is; ekkorra már a lakásunk közelében is sűrűsödtek a harcok. Jóformán csak reggel és este láttam őket. Gizi, a feleségem a Péterfy vérellátó szolgálatnál beállt a munkahelyére, itt volt belgyógyász kivizsgáló orvos. Egyre több civil menekült hozzánk, a kórházba. Nem tudok pontos számot, de legalább két-háromszázan lehettek.

1956. november 2–5. Részlet a Naplófilm. 12 voltam 56-ban című dokumentumfilmből