Jelenlegi hely

Október 25-én volt az egyetemi nagygyűlés. A nagyelőadó tetején állították fel a mikrofont. Én nem voltam aktív szervezője a programnak, de a fiatalok láthatóan szimpatikusnak találtak, nem érezték úgy, hogy valami elvakult DISZ-vezető vagyok. Fokozatosan bevontak, mindig adtak valamilyen feladatot. A városban tüntető tömeg a nagygyűlés hírére kiözönlött az egyetemhez, a megyei pártbizottságtól is jöttek ketten-hárman. Közülük az egyik, Grósz Károly beszélni akart a tömeghez.

Hallgatók az Egyetemvárosban, 1956. november

Otthon érzem magam Hollandiában. Azt hiszem, hogy az i-re a pontot éppen 56 teszi rá. Írtam egy összefoglalót az ötvenhatos szerepemről és a kivándorlásomról, és azt elküldtem a Hollandiai Magyar Szövetségnek. Aztán Péter fiam kérésére lefordítottam hollandra a szöveget, majd leadtam az SOS telefonos segélyszolgálatnak, és októberben meg is jelent a negyedéves folyóiratukban. Most pedig a brabanti, tehát a megyei újságban is megjelent.

Hallgatók az Egyetemvárosban
Élet a pincében a forradalom idején, Telefunken rádióval
Vonatjegy Szombathelyre
1956, forradalom
A szovjetek bevonulása Győrbe
Az ÁVH elfoglalása Győrben, 1956. október 26.

1956 őszén a Dorogi Szénlepárlóban volt tennivalóm. Esztergomban laktam volna, ott azonban nem kaptam helyet, és így Dorogon laktam. Halvány fogalmam se volt arról, mi történik az országban, mert október 23-án ebéd után mentem be Pestre vonattal a Nyugatiba. Ez volt a nagy szerencsém. Veszprémben nagyon jó ismerősöm volt, majdnem hogy baráti szálak fűztek dr. Brusznyai Árpádhoz. Ő történelem–magyar szakos tanár volt, a gimnáziumban tanított.

A következő napokban is kijártam az egyetemre, vagy a tanszéken voltam, vagy a dékáni hivatalban. Az egyetemen akkor alakult ki a forradalmi központ, amikor a rendőrséget felszámolták. A tömeg ugyanis ki akarta szabadítani azokat a fiatalokat, akiket a megyei főkapitányság pincéjébe zártak, mire az épületből a tömegbe lőttek, erre a felbőszült emberek elkaptak néhány ávóst. Az egyetem diákparlamentjéből küldtek oda hallgatókat, hogy tegyék rendbe a dolgot.

Nagy Attila színész az Egyetemvárosban, 1956. október. 25.

A győri 56 előzményeiről – itt a Petőfi Kör megalakulására, összejöveteleire gondolok – én akkor nem tudtam. Később utánanéztem, édesapám nem szerepelt benne. Olyannyira nem, hogy október 23-án Győrben még semmi látható nem történt, 24-én sem, csak 25-én érett meg a helyzet arra, hogy itt is tüntetést szervezzenek. Valamivel két óra után indultak el a felvonulók a pártbizottság felé, nagyjából egyszerre a Vagongyártól és a színháztól. A színháztól indulókat Földes Gábor vezette.

Magyar-szovjet csapatkivonási tárgyalások a Parlamentben - Maléter Pál és Erdei Ferenc tárgyal a Szovjet Haderők tököli főparancsnokával, 1956. XI. 3.

Néhány civil sebesült is bekerült, olyanok, akiknek belövés érte a lakását. Az oroszok, ha valami gyanúsat észleltek, mindjárt lőttek, vaktában, minden irányban. November 4-ig a halottas kamránk nagyjából kiürült, de utána hat-nyolc nap alatt nyolcvanöt halott halmozódott föl a kórház területén.

1956. október 23-ig nem vettem részt semmiben, mert a munkakörülményeim nem engedték, két műszakban dolgoztam. Szeptemberben visszavettek az egyetemre is, estire kezdtem el járni. Október 23-án reggeli műszakban voltam. Tudtam, hogy valami történt, gondoltam, elmegyek megnézni. Bementem a Petőfi térre, ahol már rengetegen összegyűltek. Veres Péter beszélt valamiről, de nem hallottam. Érdeklődésből ott maradtam. Majd elindult a tömeg a Bem-szoborhoz.

Győrben nem volt több áldozat, mert a katonaság és a rendőrség megadta magát. Másnap, 26-án édesapa elment tanítani, de a szokásosnál korábban végzett és a városházához ment. Ott hallotta, hogy Óváron a védtelen emberek közé lőttek, és látta a mentőket, ahogy hozták az óvári sebesülteket. Mindenkit megdöbbentett a hír, hogy Óváron nagyon sok a halott és a sebesült.

Az én sorsom 1956. október 27-én dőlt el. Akkor a vendégeinkkel elmentem az állomásra, hogy megy-e vonat Pozsony, Rajka felé. Ment. Ha nem ment volna, hazajövök. Így, miután kikísértem a vendégeket, a megyei tanácshoz mentem. Körülbelül nyolc órakor jön Gönczöl Gyula, a vb-titkár, és összehívja a nagyterembe a népet. Szigethy Attiláék akkor már működtek, mint Ideiglenes Nemzeti Tanács, és üzenték, hogy válasszunk munkástanácsot.

A Mindszenty-beszédet már a szemináriumban hallgattuk. Nehéz felidézni az akkori gondolataimat. Oly sok mindent olvastam erről utólag. De megpróbálok az akkori negyedéves kispap szemszögéből beszélni, aki nagyon lelkesedett az egyházért, Mindszentyért, akiből sugárzott bizonyos vezetői karakter. Azokban a napokban sokféle beszélgetésben elhangzott, hogy nincs igazi vezetője az országnak, Nagy Imre lassan halad, mindig csak a követelések hatására tesz egy-egy kis lépést.

Október 23-án délután öt körül végeztem a kórházban, és amikor kimentem a Rákóczi útra, láttam, nem jár sem a villamos, sem a busz, viszont időnként elrobogott mellettem egy-egy teherautó, tele fiatalokkal, akik nemzetiszínű zászlókat lengettek, röpcédulákat dobáltak és énekeltek. Így aztán gyalog mentem haza, a Liszt Ferenc térre. Otthon vendégeink voltak. Egyikük a feleségem kolozsvári nagynénje, aki pár nappal korábban érkezett.

Tüntetés a győri börtön előtt
Disszidálásra buzdító plakát a Széna téren

Ez volt az első napokban. Később tulajdonképpen az töltötte ki a napjaimat, hogy nekünk kellett megszervezni a budapesti forradalmároknak szánt segélyszállítmányokat. A dolog menete a következő volt. A Vagongyárban, amely a legnagyobb győri üzem volt, létrejött egy összevont szállítási diszpécser-ügyelet. Azért összevont, mert a több győri gyárból is tömbösítették a szabadon álló teherautókról rendelkezésre álló információkat.

Október 28-ig, vasárnapig, tulajdonképpen nem tudtunk semmit. Aztán megszűnt a lelkigyakorlati szilencium, jöttek a látogatók, és megindult a mozgás. Ez is hallott valamit, az is volt kint. És a fölszentelteket, tehát a hatodéves teológusokat (ötödévben volt a szentelés, a hatodik év a doktorálási év) – Kuklay Antalt, Varjú Imrét, Mézner Ferencet, Schimmer Jóskát, Zöldi Sándort, Marcheschi Károlyt – fűtötte a papi küldetés.

31-én, szerdán megint összekaptam magam, és lementem a Kiliánhoz avval a szent elhatározással, hogy ott maradok. Győzött a forradalom, most már ott akarok lenni Pali mellett. Az Üllői útnál romokat és nagyon sok halottat láttam. A Nagykörúton és az Üllői úton is voltak fölborult villamoskocsik, leszakadt vezetékek. A halottakat mésszel öntötték le, a megdermedt mész szoborszerűvé tette őket. Óriási tömeg gyűlt össze a Kilián körül. Amikor szembekerültem a laktanyával, kötélkordonba ütköztem.

Édesapa november 2-án ment ki Bécsbe, és 17-én jött vissza. Édesanyának mesélték, hogy egy pártbizottsági funkcionárius olyan kijelentést tett a fodrásznál: csak jöjjön meg az a nagypofájú Tihanyi, majd kitekerjük a nyakát! Nagy a valószínűsége, hogy ő jelentette, Tihanyi már itthon van. Hogy miért ment ki Bécsbe?

A Nagy Imre-per áldozatainak exhumálása és azonosítása az Új Köztemető 301-es parcellájában
Gyula, Törvényszéki Palota

Külön kitérek egy mozzanatra. Az esemény egy késő esti órán zajlik, hogy pontosan melyik napon, azt nem tudom. Hogy a dolog világos legyen, fontos a ház topográfiája. A városházának van egy nagy, központi erkélye, amely a nagy tanácsteremből nyílik. Magában a nagyteremben: színpad, mikrofonokkal. Az ettől jobbra eső szárnyban, de vele azonos emeleten dolgoztunk mi, az ifjúsági bizottság.

Menetlevél, 1956. november 2.

Az október 30-án megválasztott forradalmi tanács továbbra is működött a kórházban, de a mentőszolgálat a 16-i razzia után megszűnt. A sofőrök szétszéledtek, néhányat bevittek a főkapitányságra, a személyautókért pedig sorra jöttek a tulajdonosaik. A karhatalmisták az emeleti betegosztályokat ekkor még nem inzultálták, decemberben aztán erre is sor került. Az egyik szobában tömérdek írógépet, egy stencilgépet és egy rádió adó-vevő készüléket is találtak.

Szerdán, 31-én volt egy papi gyűlés a Központi Szeminárium dísztermében, amelyen szóba került, hogy mindenhol kiosztják a káderlapokat, és az Állami Egyházügyi Hivatalban rengeteg titkos dosszié van, amiket át kellene adni az egyháznak. Én nem voltam jelen, de az előbb felsorolt társasághoz – Kuklaytól Marcheschiig – tartozott Marosfalvy László is, szintén ötödéves, aki belső vezetőnk is volt, amikor mi másodévesek voltunk. Ő jezsuita volt, amit akkor én nem tudtam.

Talán az első vagy a második napon az Ideiglenes Nemzeti Tanács mellett megalakult a Győri Ifjúsági Bizottság. A városban egy felsőoktatási intézmény volt, méghozzá a Zeneakadémiához tartozó győri konzervatórium. Ebben a Győri Ifjúsági Bizottságban, amelybe engem is beválasztottak, voltunk négyen-öten középiskolás diákok, különböző iskolákból, volt ipari tanuló és voltak fiatal munkások, volt egy konzervatorista srác.

Aztán jött 56. Október 23-án is bent voltam az UVATERV-ben és dolgoztam. Az UVATERV a Vigadó mellett, a Vörösmarty tér és a rakpart közötti utcában volt. A rakpartról felhallatszott a tömeg morajlása. Lementünk. Mindenféle diákok és még nyilván mások is vonultak. Én is beálltam. Véletlenül találkoztam egy exkollégista építésztársammal, egy nagyon értelmes és hallatlanul kedves fiúval, egy makói kisparaszt fia volt.

A Győrben látottakról elsősorban Fekete Simonnak és Mihala Ferinek számoltam be. Ha jól emlékszem, több diákparlamenti vezető részvételével egy kis értekezlet is volt, ott született meg az elhatározás, alakítsuk meg az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanácsot, és a Dunántúli Nemzeti Tanáccsal együtt a tömegek nevében támogassuk Nagy Imre kormányát. Úgy véltük, a tömegeket a munkástanácsok képviselik, és ha a kormány nem rájuk támaszkodik, el van veszve.

56-ban már annyira benne voltam a szemináriumi életben, hogy a politika nem igazán érdekelt. Hallottam arról, hogy „készül valami”, de nem érdekelt. Október 23-án éjszaka dörögtek a fegyverek, másnap korán reggel lementem a sekrestyébe, és a sekrestyés mondta az aznapi feladatok kapcsán, hogy „lőnek a múzeumnál az orosz tankok!” Éppen lelkigyakorlat volt, ez azt jelenti, hogy csöndben vagy. Nem beszélsz senkivel, csak az előadókat, az elmélkedéseket hallgatod, és magad vagy.

Tüntetés Budapesten, VIII. József körúton

Én nem lettem hűtlen ahhoz az eszméhez, amit vallottam. Én mindenképpen segíteni akartam. Az iskola pillanatok alatt szétszéledt, egyedül voltam itthon, a férjem Moszkvában. Bementem a II. kerületi pártbizottságra, fejetlenség volt, egy vezetőt sem találtam. Egy nagy kupac Szabad Népet láttam a sarokban, amit nem kézbesítettek ki. A hónom alá vettem két csomag Szabad Népet, s mentem a Mechwart tér sarkára, és elkezdtem árulni. A Hajnalodik című vezércikk volt benne. Talán már 29-e lehetett.

Miután többé-kevésbé fölépültem, visszamentem az autógyárba, és itt tapasztaltam az utolsó nagy ellenállást a Csepel Művekben. Ugyanis akkor még voltak munkástanácsok az üzemekben, de már kezdték fölszámolni őket. Úgyhogy a Csepel Művek vezetésére kormánybiztost jelöltek ki. És ezt a kormánybiztost a Csepel Művek munkástanácsa nem fogadta el. Ennek híre jött az autógyárba is, és én mint kíváncsi természetű, természetesen mindjárt odamentem.

A diktatúra, amelyet számunkra az Állami Egyházügyi Hivatal testesített meg, összeomlott, és mi úgy gondoltuk, hogy le kell foglalni a hivatal anyagát. Miután Mindszenty bíborost kiszabadították – ami nekünk óriási élmény volt –, az egyik jezsuita kispap osztálytársam, Marosfalvy Laci elment hozzá a Várba. Röviden elmondta, hogy mi is az ÁEH, és hogy le kellene foglalni az iratait.

Kenyérosztás a forradalom idején a Központi Papi Szeminárium épületénél

Egyetlenegy olyan pillanatra emlékszem ezekből a napokból, amikor a szorongásom föloldódott és úgy éreztem, hogy csakugyan valamilyen mámoros esemény részese vagyok. A minisztériumból délután indultam hazafelé, és mögöttem egy zászlót lobogtató, éneklő fiatalokkal teli teherautó jött. Ugyanabba az irányba haladt, mint én. Az autó megállt, a fiatalok leszóltak, hogy merre mész? Mondom, hogy merre. Gyere közénk!

A Kilián laktanya romos épülete
A Dunántúli Nemzeti Tanács alakuló ülése, Győr, 1956. október 30.
A Sztálin szobor helye („Csizma tér”)

56-ról annyi emlékem maradt, hogy mentek a tankok a mellettünk lévő utcában, és hogy nagyon-nagyon hideg volt. És emlékszem, amikor a kapunk előtt megállt egy teherautó, ahonnan leszállt az apám. És utána fönt, a szobában a kályha mellett anyám mondta neki, hogy „de jó, hogy megjöttél, már épp be akartam menni a rendőrségre, hogy mi van veled”.

Hétfőn délelőtt ismét összeült a munkástanácsok küldöttértekezlete, amelyen mintegy száz-százötvenen vettek részt. Jelen volt Birkás Imre kormányösszekötő, Klaukó Mátyás, az MSZMP megyei intéző bizottságának elnöke és Kávási Ferenc, a megyei tanács elnöke is. Birkás közölte a kormány szempontjait, amit a Budapestről visszatért Gál Pál tanár is megerősített. Erre lehurrogták, mondván, hogy megvesztegették.

1956 októberében még javában szerveztem a megyei keskenyfilmtárakat, a minisztérium titkársága pedig azokat az értelmiségi összejöveteleket, amelyekre budapesti előadók mennek. A terv az volt, hogy október 24-én Debrecenben lesz egy nagy értelmiségi gyűlés, ahol Darvas József, a miniszter lesz az előadó. Ezért mi október 23-án reggel beültünk egy minisztériumi Pobedába, a titkárságról valaki, én, mint az ismeretterjesztő osztály képviselője, és egy harmadik kolléga, hogy megyünk Debrecenbe.

Fölemelő élmény volt egy óriási tömegben fölszabadultan menni, különösen nekem, mint diszkriminált kádernek. Akkor már vágták ki azt a visszatetsző, undorító címert a zászlókból, skandálták, hogy „ruszkik, haza”. Óriási élmény volt! Végig a Szent István körúton, aztán az Alkotmány utcán az Országház elé. Óriási tömeg volt, és követelések hangzottak el, Nagy Imrét is követelte a tömeg, úgyhogy aztán meg is jelent Nagy Imre.

November 10-én elterjedt a hír, hogy az éjszaka letartóztatták Fekete Pált és Rucz Lászlót, a városi Forradalmi Tanács tagjait. A szovjet katonai parancsnokság előtt egész héten harckocsik és páncélautók nyüzsögtek, éjszakánként végigdübörögtek a városon, a volt polgári iskolába szovjet katonákat szállásoltak be. A posta egész héten nem működött. A vonatok csak a hét vége felé kezdtek szórványosan közlekedni.