Jelenlegi hely

A hatvanas évek elején jó néhányszor megfordultam Lengyelországban. A wrocławi egyetemi pincegalériákban vagy Gdańskban olyan műveket lehetett látni, amilyeneket itthon nem. Még nem tudtam jól lengyelül, de tudtam kommunikálni a diákokkal – akkoriban a lengyel–magyar barátság nagy volt ezen az informális szinten. Autóstoppal, vonattal utaztunk, s az utakon sok volt a vodkázás, meg a dumálás. Volt ennek egy kvázi politikai színezete, ami valahogy 56-ra ment vissza.

Amikor Károlyi Mihály meghalt, a felesége a telkükön – a dél-franciaországi Vence-ben – létrehozott egy nemzetközi művésztelepet. A telep úgy fejlődött, hogy azok az államok, akiknek a művészeit Károlyiné meghívta, építettek ott egy műteremházat vagy egy lakóházat. Rajk történelmi okokból kifolyólag jó ismeretségben volt Károlyinéval, és egy találkozás alkalmával Károlyiné mondta neki, hogy szeretne egy műteremházat építtetni vele.

Természetesen Hollandiában mentem látogatóba. Arra emlékszem, hogy a családom milyen lelkesen fogadott az amszterdami repülőtéren. Különleges élmény volt először repülni, nagy repülőteret látni. Sokféle összejövetel volt aztán. A szabadságom hat hétig tartott, megmutatták nekem fél Hollandiát. Kézről kézre adtak egymásnak. Ekkortájt már az enyhülés szellemében többen mehettek külföldre tanulni. Szüleim utánjárása révén lehetőséget kaptam egy külföldi ösztöndíjra.

Az utazásaink 1970-ben kezdődtek, amikor már lehetett kapni útlevelet, a hetvendollárosat. Akkor az uram a bélyeggyűjteményéből egy részt eladott, és abból csináltunk egy kisebbfajta körutat. Elkezdtük Ausztriában, ahol rokonaink éltek – a férjem egyik unokaöccse, aki már ott született Ausztriában, és a húgomék–, és úgy mentünk aztán le Olaszországba, érintettük Velencét, aztán Pulába mentünk, ahol Kiss Józseffel, az uram bélyeg-cserepartnerével találkoztunk.

A vezetés részéről soha nem tapasztaltam határozott ellenintézkedéseket. Sőt, hat évvel ezelőtt, amikor még nem lehetett olyan könnyen külföldre menni, kimehettem Ausztriába. Ennek részben a nyelvtudás az oka, meg elektromos ügyben kellett valamit bonyolítani, és kétszer három-három napra kimehettem. Ez akkor óriási dolog volt.

Németi Irén (balról) Tolsztoj unokájával a Szovjetunióban
Kelet-Berlin, Unter den Linden, háttérben a Brandenburgi kapu
Vigh Szabolcs útlevélkérelmének elutasító határozata

Ekkoriban előttem is kitárult a világ, azelőtt soha nem utaztam külföldre. Bejártam a nyugati országokat, és rengeteget utaztam Kínától Kubáig, Franciaországtól Németországig. A Nőtanácsnak voltak kapcsolatai, és engem mindig beosztottak egy delegációba. Akkor én dupla munkát végeztem, mint újságíró is dolgoztam, írtam a riportsorozataimat és mint delegált is felszólaltam. 1961-ben volt az első úgynevezett nyugati utam, egy afroázsiai nőkonferencián vettem részt.

Útlevelet legalább az ötödik nekirugaszkodásra kaptam. Először elengedtek Csehszlovákiába. Ez nem számít nagy külföldi útnak, de ide is vagy ötször kíséreltem meg. A vállalattól mindig kaptam részletes véleményt, azt be kellett csatolni. Amikor már Berettyóújfaluban voltam, és hivatalból kellett mennem külföldre, az Elzett maga segített hozzá, hogy megkaphassam végre a nyugati útlevelet, és ne kelljen állandóan kilincselni.

Útlevelet nagyon későn kaptam. 1965-ben jelentkeztünk egy Ibusz szervezésű cseh–lengyel autóbusztúrára, a béketábor kellős közepére. Beadtuk a papírokat, és az indulás előtt három nappal közölték, hogy a Belügyminisztérium nem járult hozzá a kiutazásomhoz. A feleségem erre azt mondta, ő sem megy, bár őrá a korlátozás nem terjedt ki. Évekig meg sem kíséreltem újra. 1970-ben engedtek Erdélybe utazni, holott a politikai jogvesztésem még érvényben volt, azt csak 1973-ban szüntették meg.

Kovách Erzsébet unokahúgával, Szomraky Emőkével

Az eszperantóval kapcsolatos az is, hogy egy írásomat sikerült kijuttatni Párizsba, a Magyar Füzetekhez. Lőcsei Pál barátom és bajtársam ösztökélt – tudván, hogy naplót vezetek –, írjam ki magamból az átélt 56-os dolgokat. Valamikor 1985-ben állítottam össze a szöveget, úgy, hogy elővettem a naplómat, és ami közérdekű dolog volt benne, azt egy az egyben szépen legépeltem. Így állt össze a tizenegy oldalas, egyes sorközzel, vékony papírra írt anyag.

Fráter Ágota Algériában 1990-ben
Ivánfi Jenő a Magas-Tátrában
Sorban állók a Lenin mauzóleum előtt Moszkvában, a Vörös téren

1985-ben fél évet New Yorkban, a Columbia Egyetemen töltöttem. 81-82-től adódott az a lehetőség, hogy félig-meddig ellenzékinek számító értelmiségiek, művészek, kutatók egy szemeszterre kimenjenek az Államokba. Soros György finanszírozta. Tudtam róla, hisz több barátom is volt kint (Csalog, Kenedi). Jómagam egyszer a Kossuth Klubban akadtam össze Bence Gyurival, aki kérdezte, nem akarok-e Amerikába menni. Zavarban voltam, mondtam, eszembe se jutott. Szólt, hogy hívjam fel. Fölhívtam.

Vigh Szabolcs motortúrán 1966-ban
A Nők Lapja munkatársainak delegációja Moszkvában

A nemzeti múzeumbeli időben igazán egy érdemi és nagy külföldi utam volt, a kéthónapos római ösztöndíj 1990-ben. Szakmai záróeseménnyé is vált az életemben, mert akkor már tudtam, hogy hamarosan nyugdíjba megyek. A Magyar Intézetben, a Via Giulián, a virágpiac közelében laktam. A Tevere-parti gyönyörű palota régóta a magyaroké, és egy épületen belül van egyházi és világi rész. Sokan jártak ott, a hatvan körüli papgeneráció jelentős része kapott oda ösztöndíjat.

Nyugati útlevelem nem volt sose, bár tíz évvel korábban nyilván lehetett volna, de se pénzem, se ambícióm nem volt rá. És ebből a pénz volt a döntő. De Kelet-Európába utaztam. Romániából például előbb tiltottak ki, mint ahogy elvették volna az útlevelem. Ez még Beszélő előtt volt. Még kéziratos szamizdat volt, rendszeresen vittem őket. Nagyon sok barátom volt Erdélyben, 74-ben voltam először, és onnantól sűrűn jártam Erdélybe.

Fráter Ágota 1990-ben
Hegedűs Györgyi üzleti delegációval Ankarában

Megérkeztem. A jó Király Béla mindjárt elkövetett egy nemzetközileg büntetendő tényt ellenem, mert Midtown Tunnelen keresztül vitt be Manhattanbe. Ilyet nem szabad csinálni! Manhattanbe hídon keresztül kell menni, mert az egy pótolhatatlan élmény. Őrületes! Én mindig mindenkit úgy vittem be, három éven keresztül iszonyatos mennyiségű ember elé jártam a repülőtérre. Deák Pistánál, a történészprofesszornál laktam.

Hegedűs Györgyi a magyar-nigériai vegyesvállalat közgyűlésén

1958-ban, a Nagy Imre-per idején én már abban a szerencsében részesültem, hogy egyszer láttam Bécset, egy turistaút alkalmával, amibe valamilyen szakszervezeti jutalom formájában kerültem be, továbbá láttam a Magas-Tátrát.

A családi utazásokon kívül apám a harmincas években gyakran járt külföldre, és rendszerint valamelyik nővéremet elvitte magával. Ezek az utak mindig jól elő voltak készítve, és ő mindig sok szakmai tapasztalatot hozott haza, főleg Németországból. Sokat mesélt nekem a hallei tapasztalatairól. Meg nagyon kedves volt számára Rügen szigete, amely ősidők óta a szamóca, a földieper termesztésének egyik centruma. Oda többször is elment, a szamóca egyike volt az ő kedves növényeinek.

Zágon József, római prelátus levele
Vállalat alapítás Bangladeshben

63-ban elmentem Londonba egy évre, hogy megtanuljak angolul. Nagy divat volt, hogy Svájcból fiatal lányok Angliába mennek dolgozni részmunkaidőben, rendszerint gyerekekhez, vagy segíteni a háztartásban fél napot. A másik fél nap szabad volt, akkor az ember mehetett nyelviskolába. Én is így csináltam, az iskolában ültem naponta három-négy órát, a többi időben pedig egy családnál segítettem. Elég jól megtanultam angolul.

Svájcban nagyon sokáig kell várni az állampolgárságra, minimum tizenkét esztendőt. Nekem sokkal több lett, huszonkét év, mert többször tartózkodtam hosszabb ideig külföldön, nem volt meg folyamatosan a tizenkét évem. Svájcban úgy hívják ezt a státust, hogy schriftenlos, papír nélküli. Svájcon belül tulajdonképpen nem volt hátrányom belőle, ha nem számítjuk hátránynak, hogy valakinek nincs szavazati joga. Külföldön viszont igen, mert bizonyos országokba csak vízummal mehettem.

Úgy jött Amerika, hogy sokan elkezdtek kijárni Soros György jóvoltából. Úgy működött a Soros Ösztöndíj, hogy valamilyen egyetemhez telepítette a pénzt, és akkor azok az egyetemek meghívták az illetőt. De én nem így kerültem ki. Hárman voltunk, de csak két névre emlékszem, az enyémre és a Mészölyére. Rekreációs ösztöndíjnak hívtuk, és engem az Atlantic Research and Publications, Király Béla intézménye hívott meg. A Soros adta hozzá a pénzt, egy fél évre. 86 őszén mentem ki.

Hegedűs Györgyi üzleti úton Jamaicában
Németi Irén és Földes Anna egy Nőtanács által szervezett konferencián

Emlékszem, a szüleimnek lehetőségük volt külföldre utazni a hatvanas években kétszer is. Olaszországban, és azt hiszem, Franciaországban jártak. De arról szó sem lehetett, hogy én velük menjek. Akkoriban volt egy törvény, hogy ha kimegy egy házaspár, akkor a gyereknek itthon kell maradnia túsznak. Ha a család a gyerekkel együtt kimehetett, akkor az gyanús volt.

Hegedűs Györgyi üzleti úton Nepálban
Németi Irén a Nőtanács által szervezett konferencián Vietnamban
Németi Irén a Szovjetunióban
Magyar turisták Zakopanéban (Lengyelország), háttérben a Giewont csúcs

Találkozásunkkor tanácsoltam apámnak, hogy keresse meg a bécsi érseket, König bíborost, neki biztos van kapcsolata Magyarországgal. Végül 68 januárjában tudott vele beszélni. Kérte a közbenjárását, hogy az útlevelemet megkaphassam. König fölvette a kapcsolatot a magyar püspöki kar titkárával, Cserháti püspökkel. Ismertem őt mint dogmatikatanárt, az újmisémen a kézvezetőm volt. Realista és jól taktikázó egyházpolitikusnak tartottam.

Németi Irén a Nőtanács küldötteként Vietnamban
Kuklay Antal egy olaszországi társasutazáson

Az utolsó, a 81-es olaszországi út sok szempontból szomorúan alakult. A szervezést még Júlia kezdte, de beteg lett, és közvetlenül az út előtt meghalt. Ekkor jött velünk Kuklay Tóni és még két másik pap, akik Orvietóban gyászmisét tartottak, amikor Júliát temették Budapesten. Én ekkor voltam utoljára ilyen úton. Akkorra Károllyal eléggé összezilálódtak a szálak, és nyilvánvaló vált, hogy együtt nem nagyon megy tovább.

Június elején adtam be a kérelmet, és csak decemberben kaptam meg a mentesítő határozatot. Alaposan utánajártak. Kértek jellemzést a kórházból, itt a házban is érdeklődtek utánam, és kikérték a Legfelsőbb Ügyészség véleményét is.

Németi Irén (bal szélen) a Szovjetunióban
Németi Irén Moszkvában

Mint már volt róla szó, fiatal koromban sokat jártam részben stoppal, részben vonattal Lengyelországba, tanultam lengyelül, és konyhanyelvi szinten kommunikálni is tudtam. A képzőművészetük, a színházuk igen vonzó volt. A fiatalság mentalitása szabadabbnak tűnt, bizonyos szempontból a katolicizmussal elegyítve, az itteninél sokkal autonómabb szellemi és kultúrélet is mutatkozott.

Nagy élményem volt ezekben az időkben, hogy 1961 tavaszán egy hónapot, életemben először a nyugatnémet rokonoknál töltöttem, akiknek egy része Stuttgart mellett, egy Geradstetten nevű falucskában élt, más részük Heidelberg mellett. Azért is volt nagy élmény, mert apámmal mentem, és abban bíztam, hogy ő még nem felejtett el svábul.

Én ’64-ben voltam először külföldön. Legelőször a Lipcsei Vásárra küldtek ki. Ez egy kis játék-dolog volt, kvázi jutalomból, elvoltam. Igazán akkor kezdtem utazni, mikor kineveztek pénzügyi osztályvezetőnek ’67-ben.

A szocialista országokhoz a betétlapot már 64-ben megkaptam. Akkor voltam először motortúrán Szlovákiában és Lengyelországban egy kollégámmal. 65 nyarán itt volt édesanyám. 66-ban egy jó baráttal, Pauka Lászlóval voltam egy nagy lengyelországi motortúrán. Fölmentünk egész Gdańskig. Akkor született meg az a gondolat, hogy a szüleimmel ott találkozzunk, hiszen oda én is el tudok menni, és a szüleim sem féltek már Lengyelországba menni.