Jelenlegi hely

A vezetés részéről soha nem tapasztaltam határozott ellenintézkedéseket. Sőt, hat évvel ezelőtt, amikor még nem lehetett olyan könnyen külföldre menni, kimehettem Ausztriába. Ennek részben a nyelvtudás az oka, meg elektromos ügyben kellett valamit bonyolítani, és kétszer három-három napra kimehettem. Ez akkor óriási dolog volt.

Útlevelet legalább az ötödik nekirugaszkodásra kaptam. Először elengedtek Csehszlovákiába. Ez nem számít nagy külföldi útnak, de ide is vagy ötször kíséreltem meg. A vállalattól mindig kaptam részletes véleményt, azt be kellett csatolni. Amikor már Berettyóújfaluban voltam, és hivatalból kellett mennem külföldre, az Elzett maga segített hozzá, hogy megkaphassam végre a nyugati útlevelet, és ne kelljen állandóan kilincselni.

Németi Irén (balról) Tolsztoj unokájával a Szovjetunióban
Németi Irén a Nőtanács küldötteként Vietnamban
Vállalat alapítás Bangladeshben
Németi Irén (bal szélen) a Szovjetunióban
Vigh Szabolcs útlevélkérelmének elutasító határozata

Emlékszem, a szüleimnek lehetőségük volt külföldre utazni a hatvanas években kétszer is. Olaszországban, és azt hiszem, Franciaországban jártak. De arról szó sem lehetett, hogy én velük menjek. Akkoriban volt egy törvény, hogy ha kimegy egy házaspár, akkor a gyereknek itthon kell maradnia túsznak. Ha a család a gyerekkel együtt kimehetett, akkor az gyanús volt.

A Nők Lapja munkatársainak delegációja Moszkvában

A hatvanas évek elején jó néhányszor megfordultam Lengyelországban. A wrocławi egyetemi pincegalériákban vagy Gdańskban olyan műveket lehetett látni, amilyeneket itthon nem. Még nem tudtam jól lengyelül, de tudtam kommunikálni a diákokkal – akkoriban a lengyel–magyar barátság nagy volt ezen az informális szinten. Autóstoppal, vonattal utaztunk, s az utakon sok volt a vodkázás, meg a dumálás. Volt ennek egy kvázi politikai színezete, ami valahogy 56-ra ment vissza.

Zágon József, római prelátus levele

Ekkoriban előttem is kitárult a világ, azelőtt soha nem utaztam külföldre. Bejártam a nyugati országokat, és rengeteget utaztam Kínától Kubáig, Franciaországtól Németországig. A Nőtanácsnak voltak kapcsolatai, és engem mindig beosztottak egy delegációba. Akkor én dupla munkát végeztem, mint újságíró is dolgoztam, írtam a riportsorozataimat és mint delegált is felszólaltam. 1961-ben volt az első úgynevezett nyugati utam, egy afroázsiai nőkonferencián vettem részt.

Németi Irén a Szovjetunióban
Kuklay Antal egy olaszországi társasutazáson
Hegedűs Györgyi üzleti úton Jamaicában
Németi Irén Moszkvában

Június elején adtam be a kérelmet, és csak decemberben kaptam meg a mentesítő határozatot. Alaposan utánajártak. Kértek jellemzést a kórházból, itt a házban is érdeklődtek utánam, és kikérték a Legfelsőbb Ügyészség véleményét is.

1985-ben fél évet New Yorkban, a Columbia Egyetemen töltöttem. 81-82-től adódott az a lehetőség, hogy félig-meddig ellenzékinek számító értelmiségiek, művészek, kutatók egy szemeszterre kimenjenek az Államokba. Soros György finanszírozta. Tudtam róla, hisz több barátom is volt kint (Csalog, Kenedi). Jómagam egyszer a Kossuth Klubban akadtam össze Bence Gyurival, aki kérdezte, nem akarok-e Amerikába menni. Zavarban voltam, mondtam, eszembe se jutott. Szólt, hogy hívjam fel. Fölhívtam.

Hegedűs Györgyi a magyar-nigériai vegyesvállalat közgyűlésén
Magyar turisták Zakopanéban (Lengyelország), háttérben a Giewont csúcs

Nyugati útlevelem nem volt sose, bár tíz évvel korábban nyilván lehetett volna, de se pénzem, se ambícióm nem volt rá. És ebből a pénz volt a döntő. De Kelet-Európába utaztam. Romániából például előbb tiltottak ki, mint ahogy elvették volna az útlevelem. Ez még Beszélő előtt volt. Még kéziratos szamizdat volt, rendszeresen vittem őket. Nagyon sok barátom volt Erdélyben, 74-ben voltam először, és onnantól sűrűn jártam Erdélybe.

Németország akkor már éppen benn volt a wirtschafts wuncherben, a gazdasági csodában. Hatalmas gazdagságot érzékeltünk a mi szegénységünkhöz képest, amelyet itthon nem is érzékeltünk akkora szegénységnek, mint ebben az összehasonlításban. Volt egy turista-izgatottság mindnyájunkban, akik Nyugatra látogattunk, hogy a kirakatokat nézzük, hogy az esti fényeket nézzük, hogy az árakat nézzük. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a láz engem nem kapott el.

Sorban állók a Lenin mauzóleum előtt Moszkvában, a Vörös téren
Collegium Hungaricum, Róma
Németi Irén Rómában, egy újságíróknak szervezett konferencián

1963-ban a szüleim nógatására, hogy látogassam meg Romániában élő nagynénémet, beadtam az útlevélkérelmet – illetve akkor csak egy kis betétlapot adtak. Mondtam, hogy engem úgysem engednek ki, teljesen felesleges próbálkozni, de édesapám forszírozta. A kérőlapon volt egy rovat, hogy voltam-e büntetve, beírtam, hogy igen. Egy hónap múlva megkaptam az engedélyt.

Kelet-Berlin, Unter den Linden, háttérben a Brandenburgi kapu

Természetesen Hollandiában mentem látogatóba. Arra emlékszem, hogy a családom milyen lelkesen fogadott az amszterdami repülőtéren. Különleges élmény volt először repülni, nagy repülőteret látni. Sokféle összejövetel volt aztán. A szabadságom hat hétig tartott, megmutatták nekem fél Hollandiát. Kézről kézre adtak egymásnak. Ekkortájt már az enyhülés szellemében többen mehettek külföldre tanulni. Szüleim utánjárása révén lehetőséget kaptam egy külföldi ösztöndíjra.

Az utolsó, a 81-es olaszországi út sok szempontból szomorúan alakult. A szervezést még Júlia kezdte, de beteg lett, és közvetlenül az út előtt meghalt. Ekkor jött velünk Kuklay Tóni és még két másik pap, akik Orvietóban gyászmisét tartottak, amikor Júliát temették Budapesten. Én ekkor voltam utoljára ilyen úton. Akkorra Károllyal eléggé összezilálódtak a szálak, és nyilvánvaló vált, hogy együtt nem nagyon megy tovább.

1969 márciusában amnesztia volt Magyarországon. Azt mindenki megvárta és akkor,’69 késő őszén jöttem én is először haza, de akkor csak az anyámat jöttem meglátogatni, és már mentem vissza. Borzasztó érzés volt hazajönni. Nem tudom elképzelni, hogy van olyan magyar, aki 1956-ban elmenekült innen, és nem volt görcs a gyomrában, amikor először visszajött. Vonattal jöttem Bécsből, nem akartam kocsit hajtani.

Az eszperantóval kapcsolatos az is, hogy egy írásomat sikerült kijuttatni Párizsba, a Magyar Füzetekhez. Lőcsei Pál barátom és bajtársam ösztökélt – tudván, hogy naplót vezetek –, írjam ki magamból az átélt 56-os dolgokat. Valamikor 1985-ben állítottam össze a szöveget, úgy, hogy elővettem a naplómat, és ami közérdekű dolog volt benne, azt egy az egyben szépen legépeltem. Így állt össze a tizenegy oldalas, egyes sorközzel, vékony papírra írt anyag.

Amikor végül Brüsszelbe nem engedtek ki, azt mondtam, hogy eljövök, otthagyom most már, ezt nem csinálom tovább! Egy nemzetközi kongresszusra lettem volna hivatalos, de nem adtak kiutazási engedélyt. Van egy világkongresszusa a festékiparnak, amit úgy rövidítenek, hogy FATIPEC. Ezt a kongresszust akkor Brüsszelben tartották. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy egy névre szóló levelet kaptam, egy meghívót, hogy számoljak be a kutatási eredményeimről!

Az utazásaink 1970-ben kezdődtek, amikor már lehetett kapni útlevelet, a hetvendollárosat. Akkor az uram a bélyeggyűjteményéből egy részt eladott, és abból csináltunk egy kisebbfajta körutat. Elkezdtük Ausztriában, ahol rokonaink éltek – a férjem egyik unokaöccse, aki már ott született Ausztriában, és a húgomék–, és úgy mentünk aztán le Olaszországba, érintettük Velencét, aztán Pulába mentünk, ahol Kiss Józseffel, az uram bélyeg-cserepartnerével találkoztunk.

Fráter Ágota 1990-ben

Találkozásunkkor tanácsoltam apámnak, hogy keresse meg a bécsi érseket, König bíborost, neki biztos van kapcsolata Magyarországgal. Végül 68 januárjában tudott vele beszélni. Kérte a közbenjárását, hogy az útlevelemet megkaphassam. König fölvette a kapcsolatot a magyar püspöki kar titkárával, Cserháti püspökkel. Ismertem őt mint dogmatikatanárt, az újmisémen a kézvezetőm volt. Realista és jól taktikázó egyházpolitikusnak tartottam.

1958-ban, a Nagy Imre-per idején én már abban a szerencsében részesültem, hogy egyszer láttam Bécset, egy turistaút alkalmával, amibe valamilyen szakszervezeti jutalom formájában kerültem be, továbbá láttam a Magas-Tátrát.

Nagy élményem volt ezekben az időkben, hogy 1961 tavaszán egy hónapot, életemben először a nyugatnémet rokonoknál töltöttem, akiknek egy része Stuttgart mellett, egy Geradstetten nevű falucskában élt, más részük Heidelberg mellett. Azért is volt nagy élmény, mert apámmal mentem, és abban bíztam, hogy ő még nem felejtett el svábul.

A nemzeti múzeumbeli időben igazán egy érdemi és nagy külföldi utam volt, a kéthónapos római ösztöndíj 1990-ben. Szakmai záróeseménnyé is vált az életemben, mert akkor már tudtam, hogy hamarosan nyugdíjba megyek. A Magyar Intézetben, a Via Giulián, a virágpiac közelében laktam. A Tevere-parti gyönyörű palota régóta a magyaroké, és egy épületen belül van egyházi és világi rész. Sokan jártak ott, a hatvan körüli papgeneráció jelentős része kapott oda ösztöndíjat.

Én ’64-ben voltam először külföldön. Legelőször a Lipcsei Vásárra küldtek ki. Ez egy kis játék-dolog volt, kvázi jutalomból, elvoltam. Igazán akkor kezdtem utazni, mikor kineveztek pénzügyi osztályvezetőnek ’67-ben.

Fráter Ágota Algériában 1990-ben
Hegedűs Györgyi üzleti delegációval Ankarában

Útlevelet nagyon későn kaptam. 1965-ben jelentkeztünk egy Ibusz szervezésű cseh–lengyel autóbusztúrára, a béketábor kellős közepére. Beadtuk a papírokat, és az indulás előtt három nappal közölték, hogy a Belügyminisztérium nem járult hozzá a kiutazásomhoz. A feleségem erre azt mondta, ő sem megy, bár őrá a korlátozás nem terjedt ki. Évekig meg sem kíséreltem újra. 1970-ben engedtek Erdélybe utazni, holott a politikai jogvesztésem még érvényben volt, azt csak 1973-ban szüntették meg.

Németi Irén a Nőtanács által szervezett konferencián Vietnamban

Mint már volt róla szó, fiatal koromban sokat jártam részben stoppal, részben vonattal Lengyelországba, tanultam lengyelül, és konyhanyelvi szinten kommunikálni is tudtam. A képzőművészetük, a színházuk igen vonzó volt. A fiatalság mentalitása szabadabbnak tűnt, bizonyos szempontból a katolicizmussal elegyítve, az itteninél sokkal autonómabb szellemi és kultúrélet is mutatkozott.

Ivánfi Jenő a Magas-Tátrában

Úgy jött Amerika, hogy sokan elkezdtek kijárni Soros György jóvoltából. Úgy működött a Soros Ösztöndíj, hogy valamilyen egyetemhez telepítette a pénzt, és akkor azok az egyetemek meghívták az illetőt. De én nem így kerültem ki. Hárman voltunk, de csak két névre emlékszem, az enyémre és a Mészölyére. Rekreációs ösztöndíjnak hívtuk, és engem az Atlantic Research and Publications, Király Béla intézménye hívott meg. A Soros adta hozzá a pénzt, egy fél évre. 86 őszén mentem ki.

Hegedűs Györgyi üzleti úton Nepálban
Németi Irén és Földes Anna egy Nőtanács által szervezett konferencián

A Júlia-tours egy becenév, amit mi találtunk ki. A lelke és szervezője Rajk Júlia, Rajkné Földi Júlia volt, aki az Országos Levéltárban dolgozott. Egy összeszokott társasággal, levéltárosokkal, műemlékesekkel szervezett külföldi utakat. 1969-ben Détshy Miska barátunk szólt, hogy csatlakozhatunk az egy hónapig tartó franciaországi útjukhoz. Júlia megszervezte az Országos Levéltár szakszervezete nevében, így nem jött velünk hivatalos IBUSZ-ember, aki esetleg kifigyelhetett volna minket.

A szocialista országokhoz a betétlapot már 64-ben megkaptam. Akkor voltam először motortúrán Szlovákiában és Lengyelországban egy kollégámmal. 65 nyarán itt volt édesanyám. 66-ban egy jó baráttal, Pauka Lászlóval voltam egy nagy lengyelországi motortúrán. Fölmentünk egész Gdańskig. Akkor született meg az a gondolat, hogy a szüleimmel ott találkozzunk, hiszen oda én is el tudok menni, és a szüleim sem féltek már Lengyelországba menni.