Útlevelet nagyon későn kaptam. 1965-ben jelentkeztünk egy Ibusz szervezésű cseh–lengyel autóbusztúrára, a béketábor kellős közepére. Beadtuk a papírokat, és az indulás előtt három nappal közölték, hogy a Belügyminisztérium nem járult hozzá a kiutazásomhoz. A feleségem erre azt mondta, ő sem megy, bár őrá a korlátozás nem terjedt ki. Évekig meg sem kíséreltem újra. 1970-ben engedtek Erdélybe utazni, holott a politikai jogvesztésem még érvényben volt, azt csak 1973-ban szüntették meg.

Mint már volt róla szó, fiatal koromban sokat jártam részben stoppal, részben vonattal Lengyelországba, tanultam lengyelül, és konyhanyelvi szinten kommunikálni is tudtam. A képzőművészetük, a színházuk igen vonzó volt. A fiatalság mentalitása szabadabbnak tűnt, bizonyos szempontból a katolicizmussal elegyítve, az itteninél sokkal autonómabb szellemi és kultúrélet is mutatkozott.

1969 márciusában amnesztia volt Magyarországon. Azt mindenki megvárta és akkor,’69 késő őszén jöttem én is először haza, de akkor csak az anyámat jöttem meglátogatni, és már mentem vissza. Borzasztó érzés volt hazajönni. Nem tudom elképzelni, hogy van olyan magyar, aki 1956-ban elmenekült innen, és nem volt görcs a gyomrában, amikor először visszajött. Vonattal jöttem Bécsből, nem akartam kocsit hajtani.

Úgy jött Amerika, hogy sokan elkezdtek kijárni Soros György jóvoltából. Úgy működött a Soros Ösztöndíj, hogy valamilyen egyetemhez telepítette a pénzt, és akkor azok az egyetemek meghívták az illetőt. De én nem így kerültem ki. Hárman voltunk, de csak két névre emlékszem, az enyémre és a Mészölyére. Rekreációs ösztöndíjnak hívtuk, és engem az Atlantic Research and Publications, Király Béla intézménye hívott meg. A Soros adta hozzá a pénzt, egy fél évre. 86 őszén mentem ki.

Az eszperantóval kapcsolatos az is, hogy egy írásomat sikerült kijuttatni Párizsba, a Magyar Füzetekhez. Lőcsei Pál barátom és bajtársam ösztökélt – tudván, hogy naplót vezetek –, írjam ki magamból az átélt 56-os dolgokat. Valamikor 1985-ben állítottam össze a szöveget, úgy, hogy elővettem a naplómat, és ami közérdekű dolog volt benne, azt egy az egyben szépen legépeltem. Így állt össze a tizenegy oldalas, egyes sorközzel, vékony papírra írt anyag.

A Júlia-tours egy becenév, amit mi találtunk ki. A lelke és szervezője Rajk Júlia, Rajkné Földi Júlia volt, aki az Országos Levéltárban dolgozott. Egy összeszokott társasággal, levéltárosokkal, műemlékesekkel szervezett külföldi utakat. 1969-ben Détshy Miska barátunk szólt, hogy csatlakozhatunk az egy hónapig tartó franciaországi útjukhoz. Júlia megszervezte az Országos Levéltár szakszervezete nevében, így nem jött velünk hivatalos IBUSZ-ember, aki esetleg kifigyelhetett volna minket.

Én ’64-ben voltam először külföldön. Legelőször a Lipcsei Vásárra küldtek ki. Ez egy kis játék-dolog volt, kvázi jutalomból, elvoltam. Igazán akkor kezdtem utazni, mikor kineveztek pénzügyi osztályvezetőnek ’67-ben.

Nyugati útlevelem nem volt sose, bár tíz évvel korábban nyilván lehetett volna, de se pénzem, se ambícióm nem volt rá. És ebből a pénz volt a döntő. De Kelet-Európába utaztam. Romániából például előbb tiltottak ki, mint ahogy elvették volna az útlevelem. Ez még Beszélő előtt volt. Még kéziratos szamizdat volt, rendszeresen vittem őket. Nagyon sok barátom volt Erdélyben, 74-ben voltam először, és onnantól sűrűn jártam Erdélybe.

1985-ben fél évet New Yorkban, a Columbia Egyetemen töltöttem. 81-82-től adódott az a lehetőség, hogy félig-meddig ellenzékinek számító értelmiségiek, művészek, kutatók egy szemeszterre kimenjenek az Államokba. Soros György finanszírozta. Tudtam róla, hisz több barátom is volt kint (Csalog, Kenedi). Jómagam egyszer a Kossuth Klubban akadtam össze Bence Gyurival, aki kérdezte, nem akarok-e Amerikába menni. Zavarban voltam, mondtam, eszembe se jutott. Szólt, hogy hívjam fel. Fölhívtam.

Az utolsó, a 81-es olaszországi út sok szempontból szomorúan alakult. A szervezést még Júlia kezdte, de beteg lett, és közvetlenül az út előtt meghalt. Ekkor jött velünk Kuklay Tóni és még két másik pap, akik Orvietóban gyászmisét tartottak, amikor Júliát temették Budapesten. Én ekkor voltam utoljára ilyen úton. Akkorra Károllyal eléggé összezilálódtak a szálak, és nyilvánvaló vált, hogy együtt nem nagyon megy tovább.

Németország akkor már éppen benn volt a wirtschafts wuncherben, a gazdasági csodában. Hatalmas gazdagságot érzékeltünk a mi szegénységünkhöz képest, amelyet itthon nem is érzékeltünk akkora szegénységnek, mint ebben az összehasonlításban. Volt egy turista-izgatottság mindnyájunkban, akik Nyugatra látogattunk, hogy a kirakatokat nézzük, hogy az esti fényeket nézzük, hogy az árakat nézzük. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a láz engem nem kapott el.

Útlevelet legalább az ötödik nekirugaszkodásra kaptam. Először elengedtek Csehszlovákiába. Ez nem számít nagy külföldi útnak, de ide is vagy ötször kíséreltem meg. A vállalattól mindig kaptam részletes véleményt, azt be kellett csatolni. Amikor már Berettyóújfaluban voltam, és hivatalból kellett mennem külföldre, az Elzett maga segített hozzá, hogy megkaphassam végre a nyugati útlevelet, és ne kelljen állandóan kilincselni.

1963-ban a szüleim nógatására, hogy látogassam meg Romániában élő nagynénémet, beadtam az útlevélkérelmet – illetve akkor csak egy kis betétlapot adtak. Mondtam, hogy engem úgysem engednek ki, teljesen felesleges próbálkozni, de édesapám forszírozta. A kérőlapon volt egy rovat, hogy voltam-e büntetve, beírtam, hogy igen. Egy hónap múlva megkaptam az engedélyt.

63-ban elmentem Londonba egy évre, hogy megtanuljak angolul. Nagy divat volt, hogy Svájcból fiatal lányok Angliába mennek dolgozni részmunkaidőben, rendszerint gyerekekhez, vagy segíteni a háztartásban fél napot. A másik fél nap szabad volt, akkor az ember mehetett nyelviskolába. Én is így csináltam, az iskolában ültem naponta három-négy órát, a többi időben pedig egy családnál segítettem. Elég jól megtanultam angolul.

Ekkoriban előttem is kitárult a világ, azelőtt soha nem utaztam külföldre. Bejártam a nyugati országokat, és rengeteget utaztam Kínától Kubáig, Franciaországtól Németországig. A Nőtanácsnak voltak kapcsolatai, és engem mindig beosztottak egy delegációba. Akkor én dupla munkát végeztem, mint újságíró is dolgoztam, írtam a riportsorozataimat és mint delegált is felszólaltam. 1961-ben volt az első úgynevezett nyugati utam, egy afroázsiai nőkonferencián vettem részt.

A nemzeti múzeumbeli időben igazán egy érdemi és nagy külföldi utam volt, a kéthónapos római ösztöndíj 1990-ben. Szakmai záróeseménnyé is vált az életemben, mert akkor már tudtam, hogy hamarosan nyugdíjba megyek. A Magyar Intézetben, a Via Giulián, a virágpiac közelében laktam. A Tevere-parti gyönyörű palota régóta a magyaroké, és egy épületen belül van egyházi és világi rész. Sokan jártak ott, a hatvan körüli papgeneráció jelentős része kapott oda ösztöndíjat.