Jelenlegi hely
|
1992-ben jelent meg a kárpótlási törvény. Az egyik az elkobzott, államosított vagyonokra vonatkozott, a másik pedig a politikai üldözöttek kárpótlási törvénye volt. Én mindenképpen rehabilitáltatni szerettem volna magam. A törvény kárpótolandónak rendeli el a szabadságvesztés büntetését, a moszkvai birodalom kényszermunkatáboraiban eltöltött időt és a pszichiátriai visszaélést is. Mind a három vonatkozott rám. A kényszermunkatáborban eltöltött időről volt igazolásom. |
Édesapa győri ítéletében szerepelt három rendbeli gyilkosságra való felbujtás, amit Pesten, másodfokon elvetettek, de mi azt nem tudtuk. Bár ha tudjuk, akkor sem számított volna, mert mint később kiderült, másodfokon az ítéletébe betették a hazaárulást, amire szintén nem vonatkozott a közkegyelem. 1988. november 23-án írtuk az első kérelmet az igazságügyi miniszternek édesapa ügyének kivizsgálására. Édesanyámmal szerkesztettük meg, ő is és a bátyám is aláírta. |
Szükségem volt rá, hogy megfogjam, hogy ott legyek, hogy valamilyen közelségbe kerüljek vele. Egyértelmű, hogy azok az emberek, akik százakat idejuttattak, gazemberek, gyilkosok. Mégsem tudom igazán gyűlölni őket, az nem tesz jót nekem. Indulataim persze vannak, azokkal megküzdök. Viszont azt sem éreztem normális dolognak, hogy akivel ilyen tragédia történik, ne keresse utolsó percéig a gyilkosokat. |
|
|
|
|
|
|
Két dolgot meg kell különböztetni: a jogi sérelmet és a gazdasági, szociális hátrányt, mint következményt. A jogi sérelem nagyon kényes dolog, mert megoldhatatlan jogfilozófiai problémákhoz vezet. Mi volt a jogos, mi a jogtalan? A személyes példámmal konkretizálom. Apám vidéki tanító volt, édesanyám háztartásbeli. Négy gyereküket taníttatni akarták, ezért minden pénzüket földbe fektették. A tíz hold kántori föld mellé vásároltak hetven holdat. |
|
89 kora tavaszán, február körül, értesítettek, hogy menjek le Nyíregyházára, mert talán meg tudjuk találni édesapám sírját. Hát az megint borzasztó időszak volt, míg kerestük, hogy hol lehet. Ugye a temetői nyilvántartásban ilyesmi nincs feltűntetve, csak körülbelül. Ugye akkor már beszédesebbek lettek az emberek, aki körülbelül tudta, tudott valamit hallomásból, mind mondott valamit. |
|
|
A tanítványaimmal, részben a saját osztályommal, részben a két évvel idősebbekkel ötévente találkozom. Az első érettségi találkozón beszámoltam róla, hogyan zajlott le az addig eltelt öt évem. Én voltam annak az érettségi találkozónak az egyik fénypontja. Az osztályfőnökük voltam, de amikor érettségiztek, addigra engem már letartóztattak. Rajtam kívül egy tanárt sem hívnak meg, engem viszont mindig megtisztelnek ezzel. |
|
Lehet, hogy ha azt mondanám, hogy büszke vagyok édesapámra, arra amit tett. De nem tudom azt mondani, mert nekem nem az volt a fontos, hogy én büszke legyek rá, az lett volna a fontos, hogy éljen velünk. Azt hiányolom. Ha velünk élt volna, akkor azt mondom, hogy igen, jól tette az édesapám, hogy részt vett ebben. Igaza volt. |
|
|
|
Sokkal később, egy ilyen utóérzésféleként – bát ez már 1990 körül volt – megalapítottuk a Nagyváthy János Gazdaképző Egyesületet, aminek az én életemben nagyon nagy jelentősége volt. A rendszerváltás hajnalán – vagy még a hajnala előtt – kezdett átalakulni a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, amelynek volt egy mezőgazdasági és szövetkezeti szakosztálya. |
|
A kárpótlásról kényelmetlen beszélni. De én kimondom, ez is felháborító. Nagyon jól tudjuk, mit jelenthetett akár egy napot is eltölteni ezeknek a börtönében. Csak egy kihallgatásra is elmenni. A börtönbe zártaknak viszont megvolt a lehetősége rá, hogy ki imádkozva, ki szentségelve, ki megtörve, ki dacosan mindennap úgy fekhetett le, ha tizenöt évet érzett is a vállán, hogy akkor is kibírjuk, akkor is vége lesz. Ezt egyedül azok nem mondhatták, akiket egy hajnalon bitóra húztak. |
|
|
|
|
|
Most jelent meg egy tanulmányom a sárospataki templom főoltáráról. A muzeális gyűjtemény igazgatása is művészettörténészi feladat. Arra nincs hivatásom, hogy hetente negyven órát töltsek levéltárban Budapesten, vagy éppen Bécsben. Nekem fontosabb, hogy azokat a feladatokat oldjam meg, amelyeket itt hoz a mindennapi élet, vagy olyat válasszak, amit itt is meg tudok csinálni. A Kráter peremén című könyvem három kiadást ért meg, most a negyediket készítem elő. |
|
|
|
Én mindig is tiltakoztam az ellen, hogy engem elmebetegnek nyilvánítottak. Amikor éhségsztrájkoltam, és voltak ezek a brutális beavatkozások, ennek híre ment, akkor jött el 82-ben egy svájci pszichiáter professzor, Charles Durand, és meglátogatott engem. 1983-ban volt a pszichiátriai világkongresszus Bécsben. |
|
Énnekem személy szerint tulajdonképpen semmit nem jelentett a kárpótlás. Pontosabban semmi személyes előnyt nem jelentett a kárpótlás. Egyrészt nem vettem igénybe azt a kárpótlási lehetőséget, amit igénybe vehettem volna még a szülői örökségből. Csak azt használtam ki, ami rám esett. Az egyetlen – akkor, abban az időben ilyen naiv és romantikus ember lévén –, az egyetlen vágyam az volt, hogy abból a földből kapjak vissza valamit, amit az apám művelt egész élete során. De ez nem sikerült. |
|
|
Énrólam a városban itt édeskeveset tudtak. Én nem dicsekedtem a múltammal, ’56-tal se, pedig lehetett volna, én az utolsó napig ott voltam ’56-ban is, de én erről nem írtam. Én ismerem a világot meg a népek gondolkodásmódját is, én ismerem annyira, hogy semmit nem vártam a rendszerváltástól. Semmit. Az nekem belülről elégtétel volt, de nem nagyon zavart, akkor már nem zavart. |
|
Mondtam, hogy alkotás-orientáltságú vagyok. A miskolci egyetemmel végig nagyon jó volt a kapcsolatom, és ennek révén 1987. november 7-én elnyertem a műszaki doktori címet is. Disszertációt kellett beadni, és ennek megfelelve megkaptam a műszaki egyetemi doktori címet. Később pedig, amikor kezdődött a változás – ez még a Németh-kormány korszaka alatt volt és Glatz Ferenc idejében –, az egyetemhez fordultam 56-os múltammal kapcsolatban. |
Nem kértem a rehabilitásomat, mert tudtam, hogy úgyis sor kerül rá, meg is történt. Nem kezdeményeztem egyéni kártalanítást sem, de amikor megszületett a törvény, beadtam én is a kérelmet, és most életjáradékot kapok. Szintén a rendszerváltással jött, Antall Józsefnek köszönhetően, hogy a papok számára állami nyugdíjat biztosítanak. Ez nagyon jelentős dolog. Alapvető, hogy ne nyomorogjanak a nyugdíjba kerülő papok. A nyugdíj és az életjáradék biztos alapja a megélhetésemnek. |
|
Aztán írtam egy levelet az Igazságügyi Minisztériumba, azt dr. Borics Gyula államtitkár kapta meg. Úgy indítottam, hogy a legutóbbi levelemre egyenes választ nem kaptam öntől. Nem mondhatom, hogy nem reagáltak a megkeresésre, de csak a TIB-en keresztül. Feltételezve, hogy ismerik az ominózus levelet, a lassan tengerikígyóhoz hasonlatos ügyintézést rövidítendő, közvetlenül önöknek válaszolok. |
|
|
|
|
|
|