Amikor alpolgármester lettem Kazincbarcikán, első kötelességeim egyike volt, hogy az egykori politikai fogolytábor rabjainak, akiket én is láttam dolgozni az ötvenes évek elején, emlékművet állíttassak. Megterveztettem, megcsináltattam, elhelyeztettem, és ünnepélyesen felavattuk. Meg meg is szentelték. Oda került az épület falára, ahol a bejárat volt. A még élő német hadifoglyokat is, akik itt voltak, azokat is meghívtam mind.

Most már meg tudok állni a sírja előtt. És a Történelmi Igazságtétel Bizottság pediglen szobrot emelt édesapámnak. Tehát van egy szobra Szilágyi Lászlónak is és édesapámnak is Nyíregyházán az északi temetőben, mindjárt a bejáratnál, ami egy díszsírhely. Édesapám halálos ítéletét a debreceni katonai bíróság 1990 februárjában semmissé nyilvánította. A rendszerváltás nekem azt jelentette, hogy végre megállhattam édesapám sírja előtt és megállhatok, amikor úgy gondolom, hogy mennem kell.

Én mindig is tiltakoztam az ellen, hogy engem elmebetegnek nyilvánítottak. Amikor éhségsztrájkoltam, és voltak ezek a brutális beavatkozások, ennek híre ment, akkor jött el 82-ben egy svájci pszichiáter professzor, Charles Durand, és meglátogatott engem. 1983-ban volt a pszichiátriai világkongresszus Bécsben.

89 kora tavaszán, február körül, értesítettek, hogy menjek le Nyíregyházára, mert talán meg tudjuk találni édesapám sírját. Hát az megint borzasztó időszak volt, míg kerestük, hogy hol lehet. Ugye a temetői nyilvántartásban ilyesmi nincs feltűntetve, csak körülbelül. Ugye akkor már beszédesebbek lettek az emberek, aki körülbelül tudta, tudott valamit hallomásból, mind mondott valamit.

 A tanítványaimmal, részben a saját osztályommal, részben a két évvel idősebbekkel ötévente találkozom. Az első érettségi találkozón beszámoltam róla, hogyan zajlott le az addig eltelt öt évem. Én voltam annak az érettségi találkozónak az egyik fénypontja. Az osztályfőnökük voltam, de amikor érettségiztek, addigra engem már letartóztattak. Rajtam kívül egy tanárt sem hívnak meg, engem viszont mindig megtisztelnek ezzel.

És a másik az, hogy visszakaptuk a földünk egy részét, aminek úgy örültünk, hogy úgy táncoltunk, úgy ugráltunk a földön, mikor kimentünk, hogy azt elmondani nem lehet, hogy milyen boldogok voltunk. A kárpótláskor a föld értékét kaptuk mi vissza, de azt az értéket be lehetett váltani vagy pénzbe, vagy földbe. És mi a földet akartuk. 190.000 forintot kaptunk vissza, és ezt aranykoronába be lehetett váltani, illetve hát lehetett igényelni a földet.

Énnekem személy szerint tulajdonképpen semmit nem jelentett a kárpótlás. Pontosabban semmi személyes előnyt nem jelentett a kárpótlás. Egyrészt nem vettem igénybe azt a kárpótlási lehetőséget, amit igénybe vehettem volna még a szülői örökségből. Csak azt használtam ki, ami rám esett. Az egyetlen – akkor, abban az időben ilyen naiv és romantikus ember lévén –, az egyetlen vágyam az volt, hogy abból a földből kapjak vissza valamit, amit az apám művelt egész élete során. De ez nem sikerült.

Úgy mondják, hogy a politikai rehabilitáció már megtörtént, de hivatalos nyilatkozat még nem hangzott el a hatalom képviselőitől. Az ember nem tudja, mit kívánjon. A jelenlegi hatalmi apparátustól fogadja el a rehabilitáció kinyilvánítását? Ismétlődjék meg a Rajk-história? Amikor 56-ban a Rajk-temetésen Apró Antal megesküdött rá, ilyesmi soha többé nem fordul elő – és két év múlva a soron következő kommunista miniszterelnököt is felakasztották.

Az 56-os forradalom nemzeti érték. Nemzeti érték amiatt, hogy ha a sallangoktól és szélsőségektől eltekintünk, egy nemzet mondta ki az egész világ előtt világosan és tapasztalhatóan, hogy a szovjet kommunista rendszer és annak a magyarországi formája milyen sikertelenül működik. A nép annak örült, hogy végre megmondhatta, hogy a sok megpróbáltatásnak vége van, és hogy szabadon megnyilatkozhat.