Jelenlegi hely

 

Vigh Szabolcs 1934. november 19-én Budapesten született. Középiskolai tanulmányait a Piarista Gimnáziumban kezdte, az államosítást követően a Fazekas-, majd az Eötvös-gimnáziumban tanult. A gimnáziumi évek alatt illegális katolikus ifjúsági bázisközösség tagja volt. 1953-ban a Budapesti Római Katolikus Hittudományi Akadémián folytatta tanulmányait. 1956. november 3-án részt vett az Állami Egyházügyi Hivatal iratainak lefoglalásában, hogy azok tartalmát kívülállók ne használhassák fel.

A forradalom leverése után családja Hollandiába disszidált, ő itthon maradt. 1957 júniusában letartóztatták, de nyugati közbenjárásra nem ítélték el. 1958-ban pappá szentelték. Tizenhét évig lelkipásztorként működött. Alkalmazkodott a törvényes keretekhez, de nem lett kollaboráns ´békepap´. Állandóan megfigyelték, de nem tartóztatatták le. A konszolidáció ellenére sem utazhatott Hollandiába menekült szüleihez. Többször próbálták ügynöknek beszervezni, de ezt mindig megtagadta.

1971-ben a Budapesti Római Katolikus Hittudományi Akadémián doktorált a születésszabályozás témájáról. A születésszabályozásra és a hitoktatásra vonatkozó egyházi gyakorlat megújításán dolgozott. Munkájában a Belügyminisztérium és az Állami Egyházügyi Hivatal nyomására egyházi elöljárói állandóan akadályozták, majd leállították.

1976-ban Hollandiába emigrált. Felmentést kért a cölibátus alól és megnősült, fia született. Hollandiában először a tilburgi egyetemen folytatott kutatást a családtervezés módszereinek erkölcsi megítéléséről a fejlődő országokban, majd a teológiai fakultás könyvtárában végzett dokumentációs munkát. Nyugdíjazása óta egy holland SOS-telefonszolgálat önkéntes munkatársa. 2006 óta főleg magyarországi napi- és hetilapokban, folyóiratokban, valamint tanulmánykötetekben jelentek meg visszaemlékezései, illetve a születésszabályozás erkölcsi megítéléséről szóló időszerű írásai.

 

Vigh Szabolcs
Ahogy mondani szokták, jó középpolgári családban születtem. A nagyapám fűrésztelep-tulajdonos volt Szolnokon. A Tiszán tutajozták le a fát, és Szolnokon volt egy iparközpont. Az első világháborúban tönkrement, mert – mint nagy hazafi – hadikölcsönt vett fel. Így aztán a háború végén fölköltöztek Pestre, és a Kisfaludy közben laktak. Apámék öten voltak, a negyedik és az ötödik fiú, apám a legfiatalabb. Érdekes apróság, hogy apám művész akart lenni színdarabokat írt a középiskolai önképzőkörben –, de az apja sokkal reálisabb volt, és azt mondta: „Fiam, a komédiásoknak nincs kenyérkeresetük. Neked tanulnod kell!” Szóval jogot tanult, és ügyvéd lett. A nagynénik jól férjhez mentek – abban az időben ez volt a szokás. A nagybátyámnak pedig jó hivatalnok-beosztása volt a Fiatnál. Kedves, szakállas, bajuszos férfi volt a nagyapám. Arra emlékszem, hogy nyálas puszikat kaptam tőle. Joviális, barátságos ember volt. És a nagyanyám is ilyen volt. De nekem inkább az maradt meg, hogy mindig jól kellett viselkedni. Szépen kellett köszönni, és utána kaptunk cukrot, és akkor a nagypapa, nagymama megcsókolt. Szóval inkább felszínes emlékeim vannak. Azt hiszem, a harmincas évek végén halt meg a nagyapám – akkor csak négy-öt éves voltam –, és 42 vagy 43-ban a nagyanyám.
Anyám egyedüli gyerek volt. Az édesapja hadbíró volt. Anyám 12-ben, Temesváron született. Az első világháború után nagyapám nyugdíjba ment a katonaságtól, följöttek Pestre, és egy érem-, jelvény- és kitüntetés-üzletet kezdtek. Morzsányi cégnek hívták. A Klotild-palotában volt, a Belvárosi templom mögött, a Váci utca elején. Sok emlékem fűződik ehhez az üzlethez. A nagyapám nem volt kézműves, de nagyon szívesen foglalkozott ezzel. Megmaradtak tőle díszes bőrkötések meg díszes faragványok is. Hogy a történet rövid legyen, azt hiszem, 27-ben meghalt, és akkor nagyanyám özvegy maradt. Miután a lánya férjhez ment 33-ban, ő újból férjhez ment – szintén egy katonatiszthez, aki akkor már nyugalmazott volt –, és ők ketten vitték tovább az üzletet. Oda mint iskolába járó kisgyerekek – mert a piaristákhoz meg az Irányi utcai iskolába jártunk – minden délben bementünk, és kaptunk ezt vagy azt. Szóval velük nagyon intenzív volt a kapcsolatunk. Róluk az az emlékem, hogy érzelmileg nagyon jóindulatúak voltak, nagyon kedvesek, dédelgetők, aranyosak, de ez nekem kicsit túlzó volt. És karácsonykor, születésnapkor sok ajándék volt. De nem is az ajándék volt a döntő, hanem hogy nagyon jelen voltak az életünkben.  Édesanyám Sebők Gabriella. Öt gyereke volt. Gimnáziumot végzett, de tovább nem tanult, és az ő sorsa – de hát ez akkor természetes volt –, hogy otthon maradt.
A Gellérthegy oldalában, a Kelenhegyi úton laktunk. Jártunk a gellérthegyi játékparkba, homokoztunk, a galambokat etettük. Apám többször levitt minket a Duna-partra sétálni, a jégzajlást nézni, sirályokat etetni a Ferenc József hídról. Gyakran jártunk a Szikla-kápolnába vasárnapi misére. Emlékszem a Szent István-napi búcsúkra, fönt a Citadellán, igazi, régi fajta búcsú volt, hajóhintával, habcukorral és pereccel. És a szánkázás. A hegy oldalában volt egy szabad telek, és apám mindig odavitt minket szánkózni. Emlékszem a lovas kocsikra, amelyekkel a jeget cipelték föl a Kelenhegyi úton, és ahogy a kocsisok ütötték-verték a lovat, hogy fölmenjen, és közben káromkodtak.  Ötszobás lakásban laktunk, emeletes házban, ahol a kertben is lehetett játszani. Volt egy kis, taposható, piros autóm. Még emlékszem, hogy húsvétra egyszer kaptam egy nyuszit. A kertben kerestük a húsvéti tojásokat. Apámnak nagyon jó beleérzése volt, nagyon szívesen és odaadással törődött velünk. Karácsonyra villanyvonatot kaptunk, és játszott velünk apám is. Este leült az ágyunk mellé, és mesélt… Anyámtól pedig inkább fegyelmet és rendet tanultuk. A legidősebb öcsém, Balázs 37 augusztusában, Gyula 39 decemberében, Ildikó 43 februárjában, András meg 45 januárjában született, de ő már Balatonfüreden. Nagyon sokat játszottunk egymással. Sokszor éreztem azt, hogy én vagyok a legidősebb. Azt hiszem, hogy a szüleimnek voltak ilyen irányú elvárásaik, amelyeket ki is mondtak. Egy kicsit az irányító, a szervező, a legidősebb szerepében éltem. Talán kicsit komollyá is tett. De nem esett rosszul.
Érdekes apróság, hogy apám filmezett, 8 mm-es filmmel. Megmaradt jó néhány film a kisgyerekkorunkról is. Ma is megnézhetők, és ma is nagyon élvezem. Fényképeztek is, de aztán az nem is volt annyira érdekes, mint a filmezés.
Apám református volt, liberális mentalitású. Tehát ő nem szigorú vallási kötöttségekkel élő ember volt. Anyám katolikus volt, és ő is vegyes házasságból születetett. Abban az időben a katolikus egyházban előírás volt a reverzális. Anyám nagyon – szerintem aggályosan – lelkiismeretes volt, komolyan vette a reverzálist, és igyekezett is megvalósítani. Minden vasárnap mentünk templomba, rendesen fölöltözve, és az apácákhoz jártunk óvodába. Tehát nálunk a gyerekeket katolikus elvek szerint nevelték. Minden evés előtt, evés után imádkoztunk. Minden reggel és este imádkoztam az ágyban. Elsőáldozó voltam, még az apácáknál. A középiskolában kötelező volt a vasárnapi diákmise, nekem el kellett mennem. És ahogy nőttek a testvéreim, úgy lett egyik a másik után elsőáldozó. Ez mindig nagy családi ünnep volt. 
Jó középosztályi szinten éltünk. A szüleim szokás szerint időnként meghívtak néhány jó barátot, és akkor volt egy kisebb parti. Úgy emlékszem, nem voltak nagy házi ünnepségek a háború előtt sem. Pár ismerős családdal jártak össze. Az volt a szokás, hogy ha volt egy gyerekzsúr, akkor meghívtak néhány gyereket, és játszottunk a villanyvonattal. És ez a meghívás aztán viszonozva lett…. Emlékszem a karácsonyi ebédekre az ebédlőszobában a nagy asztalnál, vagy a nagy születésnapi uzsonnákra habos kakaóval… Apácákhoz jártam óvodába. Ez egy úgynevezett német óvoda volt, és ott elég jól megtanultam németül. Azt hiszem, hogy abban a miliőben ez többlet volt, és a szüleim ezt is akarták nekünk nyújtani. Volt nevelőnőm is. Ők is német nyelvűek voltak. Akkor ez tudatos választás volt, hogy ezáltal a nyelvet is segítsék, és abban az időben a második nyelv a német volt Magyarországon.
A Bartók Béla útra jártam elemi iskolába. Községi iskola volt. Két éve még el is látogattam oda a fiammal és a feleségemmel. Lényegében ugyanaz az épület. Emlékszem a tanító nénire, Zaháry Eszterre, és a hitoktató nénire, Weinek Dalmára. És Asztalos Gyuszira, akinek a papája festő volt, és ott lakott a művészházban, srégen szemben velünk. Ő jó barátom volt. Ami mélyen megmaradt, hogy nagyon pontosan föl voltunk készítve arra, hogy ha jön a légiriadó, akkor a hátsó kapun kell távozni, és hogy ki milyen útvonalon megy haza. 
Olyan apróságokra emlékszem, hogy Asztalos Gyuszi barátommal titokban vettünk egy képes újságot, egy Signalt, amelyben tengeralattjárók voltak. Ezt az apám tiltotta, nem volt szabad ilyet vennünk. A másik, amit vettünk, az a Magyar Futár volt, ahol emlékeim szerint az volt a címlapon, hogy „nézzétek, hogy bánnak az oroszok a hadifoglyokkal. Föl van tűzve fogpiszkálóval a szemük”. Hát ezért nem engedte apám, hogy ilyen újságokat vegyünk! Nem akarta, hogy ilyen háborús dolgokat nézzünk – ugye, kisgyerekek voltunk, nyolcévesek… Gyerekkori, apró élmény volt, amikor a németek mentek Jugoszláviába, átvonultak Budapesten, és ott mentek el a Gellért téren. A papámmal voltam ott, álltunk a sarkon és néztük a tankot meg a páncélos hernyótalpast – nagyon élveztem. A játékaim egy része is ágyú meg tank volt, meg ólomkatonák voltak – úgyhogy erre is nagyon emlékszem. Később észrevettem, hogy apám az angol rádiót, a BBC-t hallgatja. Tulajdonképpen nekem azt nem volt szabad tudnom, hogy ő a BBC magyar nyelvű adását hallgatja. Talán egyszer „rajtakaptam” őt, és akkor azt mondta, hogy menjek el, és erről ne beszéljek mások előtt. Azt tudom, hogy amikor az utolsó évben, körülbelül 44 tavaszától 45-ig Balatonfüreden voltunk, volt elemes rádiónk – mert már az összes rádiót begyűjtötték –, és akkor már nekem szabad volt tudnom, hogy ő hallgatja. Apámnak tulajdonképpen elég nagy gondja volt az, hogy átlavírozza négy gyerekkel a háborút. Hogy ő hogy úszta meg, hogy nem vonult be, arról soha nem mesélt. De ennek az eleje az volt, hogy levitt minket Balatonfüredre, mert volt egy ügyfele, aki régi épületekből szállodát, éttermet és strandot épített ott. És ezt az ügyet apám kezelte mint jogtanácsos. Ott volt egy gondnoki lakás, ami még nem volt teljesen befejezve. Az is az életnek a szerencséje, hogy az iskolák bezártak március 31-én, mi pedig április 3-án reggel, amikor elkezdődött az igazi pesti bombázás, 44-ben, az utolsó vonattal még lementünk Balatonfüredre. Apám azzal a tudattal tette ezt, hogy a felesége és a négy gyerek legyenek védettebb helyen. Ő visszajött Budapestre, mert dolgozott. Karácsony előtt már fenyegetett Pestnek a bekerítése, és úgy mesélte, hogy az utolsó autóval tudott kijutni, mielőtt a gyűrű bezárult. És akkor aztán ott volt velünk, amíg március 25-én be nem jöttek az oroszok. Amint mondtam, gondnoki lakásban laktunk, ami a Szívkórház közelében volt. Az épületbe ideiglenesen beköltözött a Földtani Intézet is. Volt egy udvar, és odajöttek a német rádiósok. Apám velük beszélgetve egyszer csak jön be a lakásba, és mondja, hogy most már tényleg vége mindennek, mert a rádiósok megtudták, hogy a balatoni csata is összeomlott, a németek mindent összecsomagoltak, és mennek, mert jönnek az oroszok. Akkor én már eléggé figyeltem az eseményeket. Tudtam például a Horthy-féle proklamációról, és nemcsak utólag tudtam, átéltem mint tízéves gyerek, „hogy na most – hogy úgy mondjam – megszabadulunk mindentől”. Aztán mégse sikerült. Csak mint hírek jutottak el hozzám ezek, és én – idézőjelben – úgy „politizáltam” a felnőttekkel, hogy itt-ott beleszóltam a beszélgetésükbe. Sok mindent fölszedtem, sok mindenhez hozzászóltam, de ezek nem nagyon voltak véleménynyilvánító megjegyzések. Úgy értem, hogy a tárgyra vonatkozólag. De mit tudom én, ha jöttem, hogy „ezt hallottam Pali bácsitól, hogy így vagy úgy…”, akkor kaptam azért egy kiigazító megjegyzést, hogy „Pali bácsi túloz”, vagy „Pali bácsi nagyon egyoldalú”. Szóval nagyon finoman és nagyon tapintatosan próbáltak eligazítani, nem a mai, holland módon, hogy „mindenről nyíltan kell beszélni”, mert tudták, hogy ezt nem lehet. A háború szörnyűségei nem nagyon jutottak el hozzám. Ugye, tudtam azt, hogy légiriadó, és légi veszély Ungváron, és néztük, amikor a Balaton fölött mentek a bombázók Pest felé. És tudtam a normandiai partraszállásról… És voltam annyira – hogy mondjam? – okos, hogy amikor bejöttek az oroszok, akkor az összes német repülőgépfényképet és folyóiratot eltéptem és eldobtam, hogy „ezt nem szabad az oroszoknak látni”. Ilyen szempontból én azt hiszem, nem annyira nyíltan és verbálisan, de nagyon jól követtem azt, hogy most itt valami nagy változás lesz.
A zsidóüldözésekről én nem tudtam. Arról, hogy zsidócsillagot hordanak emberek, arról tudtam, de nem volt nagyon téma. Még Pesten fölöttünk lakott egy nagyon kedves, idősebb házaspár, akikről csak utólag hallhattam, hogy őket is elvitték… Egyszerűen ez elhallgatott téma volt. Tehát nem tudatosan beszéltek ellene vagy hogy „erről nem szabad beszélni”, hanem egyszerűen nem beszéltek róla. Azt hiszem, hogy ugyanazért, amiért a háború után is nagyon sok témáról nem volt szabad beszélni: mert az veszélyes lehet. A gyerek könnyen elszólja magát, és az veszélyes lehet a családra is. Én azt hiszem, hogy a szüleim ebben nagyon is kifinomultak voltak. Az első időszakban, tehát a világháború alatt egyszerűen olyan légkör volt, hogy: „erről nem beszélünk. És mi elég nagy család vagyunk ahhoz, hogy minden, ami szóba kerül, az itt, közöttünk kibeszélésre kerül.” Úgy értem, hogy nincs nagy igény arra, hogy mi beszélgetni máshova menjünk. Tehát minden, ami téma volt, az otthon maradt, és ezáltal nem is jöttek másféle témák be. És ez elég sok volt ahhoz, hogy egy gyereknek a lelkivilágát kitöltse.   
De a háború utáni időszak, azt hiszem, külön fejezet. Ott aztán éreztem, hogy a szüleim hogyan építették be ezt a hallgatást egy már fiatal kamasznak és egy idősebb kamasznak a világába. De erről majd később.
Arra nagyon emlékszem, amikor bejöttek az oroszok. A háznak – ami most hotelépület – a pincéjébe mentük, ami tulajdonképpen a földszinten, egy sziklafalban volt, és így védettebb hely volt. Oda az első orosz bejött, szemüveggel, és barátságos volt, és utána jöttek a többiek zabrálni. Volt egy kertész, akinek a kofferjában egyszerű szövet volt. Azt is elvitték, pedig ő azt nagyon féltette. És mi meg az ajtóból láttuk a mi lakásunkat, ahol a zabráló oroszok vitték az iskolatáskámat, a télikabátomat, meg a testvéremét. Utána meg többször jöttek randalírozni. A nagyapám, tehát az anyai nagyanyámnak a második férje is nyugalmazott katonatiszt, alezredes volt, és ők is lejöttek ugyanabba a lakásba, még 44-ben, és ott együtt éltünk. Emlékszem, azt mondta apám a nagyapámnak, hogy „dugja el az uniformisát, ha jönnek az oroszok”. Ő meg elég ügyetlenül dugta el, mert az oroszok megtalálták, úgyhogy apám nagyon dühös volt. Aztán egyszer egy részeg orosz revolverrel fenyegette apámat, hogy lelövi, ha nem ad – mit tudom én – bort neki. Volt háztartási alkalmazottunk, aki tudott szerbül, és ő könyörgött, illetve ő tudott úgy beszélni az orosszal, hogy végül is aztán nem lőtte le apámat. Ezeket utólag hallottam, én nem voltam jelen. De előtte meg volt más. Ott álltak a magyar aknavetősök az ablakunk alatt, és lőttek. És azt élveztem. Igazi ágyú, amelyik lő! Meg volt katonai pékség. Ez egy földszinti lakás volt, alatta volt alagsor, ahova jöttek többször különböző katonai egységek. Német pékség, magyar pékség, aknavetősök – és mindegyiket ismertük. Szóval gyerekként úgy emlékszem vissza, hogy a német és a magyar katona ismert volt, tehát attól nem kellett félni. Az orosz volt az ellenség, attól kellett félni. És azt tapasztaltuk is, hogy ők zabrálnak és randalíroznak. Azt hiszem, épp mentünk a templomba március végén, húsvétkor, és akkor találtunk az utcán itt egy ezüstvillát, ott egy kanalat, amit tőlünk elvittek, és aztán elszórták. Ezek az emlékek maradtak meg róluk.
Apám, azt hiszem, már májusban visszajött Pestre, hogy munkát keressen és intézkedjen. És a nagyszülők is előbb-utóbb visszajöttek. Mi csak az iskolaév kezdetén, tehát a nyár végén jöttünk. De még addig sok minden volt. Mert ezt az egész komplexumot, ahol Balatonfüreden laktunk, lefoglalták az oroszok, és nekünk át kellett menni egy másik házba. Az egy villa volt, de a villának az egyik részében laktak az oroszok, és a másik részében a nagyanyám, nagyapám egy szobában, mi meg egy másik szobában. Anyámnak kellett főzni az oroszokra, és így megszoktam azt, hogy oroszok vannak körülöttünk, és az orosz leves, amiben tésztába csomagolt húsdarabok voltak, milyen finom.
A szexualitás is teljesen tabu volt otthon. És ez meglehetősen formális kizárás volt: ezt nem illik, erről nem illik beszélni. A szüleim velünk, felénk is ugyanolyan szemérmesek voltak, mint mások felé. Ez a polgári tartózkodás vagy talán általános társadalmi szokás erősen élt.
Egy érdekes apróság, most is visszajön, hogy amikor a húgom született, akkor én voltam a fő szervező a két másik öcsém felé, hogy „lány ide pedig nem kell”. Nem tudom már, hogy miért, de ez megmaradt bennem. Tudom, hogy valamilyen módon szerveztem azt, hogy Ildikó nem kell nekünk. És azt hiszem, hogy ez nem is volt annyira idegen abban az időben, amikor ugye külön lányiskola és külön fiúiskola volt, szóval a fiúk a lányok ellen voltak.
Amikor apám visszament Pestre, akkor én mint a legidősebb fiú erős támasza voltam anyámnak. Tehát bevásárlások és intézkedések… Aztán sikerült valami teherautót találni. Emlékszem, összeköttetés kellett ahhoz, hogy a cuccunkat a teherautóval felhozzák Pestre, és tudom, hogy utólag anyám mindig mondta, hogy én milyen nagy segítsége voltam. Szóval, nyár végén visszajöttünk Pestre. A lakásunk találatot kapott, úgyhogy azt már apám elintézte, hogy a hajózásnak az épületében, a Vigadó utcában kaptunk új lakást. Tehát ahol ő dolgozott, ott kapott lakást, és oda költöztünk be. De az is olyan állapotban volt, hogy a központi fűtéses lakásban nem volt központi fűtés, hanem papírral voltak beragasztva az ablakok, és csak egy kályha volt, a gyerekszobában. Oda kellett menni mindegyikünknek.
Apám szerencsés élete úgy alakult, hogy neki a Magyar Hajózási Rt. volt az egyik ügyfele a háború előtt is, és ő ott megmaradt mint jogtanácsos. Apámnak nagyon jó diplomáciai érzéke volt. Nem volt soha párttag. És a vezetőkkel is jól ki tudott jönni, de a dolgozóknak az érdekeit is tudta képviselni. Sokszor mesélt arról, hogy ennek a hajósnak, annak a hajósnak az ügyét hogyan segítette. Úgy érzem, hogy ő széles látókörű, szociálisan is gondolkodó ember volt. A Magyar Hajózási Rt.-nek voltak olyan hajói, amelyeket mint német hadizsákmányt lefoglaltak Hollandiában, és ezeket föl kellett jogilag szabadítani. Tehát elkezdődött egy tárgyalássorozat. És ennek érdekében apámnak többször ki kellett utaznia. Ő mint jogtanácsos egy másik vezető tisztviselővel járt ki ezekre a tárgyalásokra. Így volt ő az ötvenes években többször Hollandiába, ami akkor ritkaság volt. Ott se volt abban az időben rózsás világ, de egyre jobban érezte, hogy itt mennyire lehetetlen helyzet van. Később mesélte, hogy akkor tett egy fogadalmat a Stephansdomban, hogyha sikerül a családját kivinni, akkor áttér a katolikus vallásra. Ezt aztán Hollandiában később, az ötvenes évek végén vagy a hatvanas évek elején meg is tette.
Magyarországon abban az időben még nem volt semmi, és amikor jött haza Hollandiából, hozott nekünk dzsekit, golyóstollat vagy valami mást. És csokoládét! Megjött, kinyitotta a kofferját, és az olyan volt, mint egy karácsony! Mindenki kapott valami ajándékot. Emlékem nincsen arról – vagy legalábbis most nem ugrik be –, hogy ő miket mesélt. Tudtam azt, hogy ott egy másik világ van, de az nem volt olyanná varázsolva, hogy ott paradicsom van, és itt pedig pokol. Nem csinált belőle olyan romantikát, hogy minket nagyon feltüzelt volna. De arra emlékszem, hogy 56 közelében párszor elsóhajtotta, hogy „de jó lenne, ha én titeket ki tudnálak juttatni Nyugatra!” Ez volt az ő álomvilága. Akkor már téma volt otthon, hogy most már egyetemre kéne menni, de mi osztályidegenek vagyunk, illetve értelmiségi származásúak, fölvesznek-e az egyetemre?
Nagyanyám – ő volt a katolikus ág – lelkesen gondoskodott arról, hogy mi a közelben lévő piarista iskolába be legyünk íratva. Úgyhogy én ott kezdtem a középiskolát a piaristáknál, a Duna-parton. Ez az iskola nagyon szigorú volt. Emlékszem, hogy a latin nekem nem ment olyan könnyen, és volt egy latintanárunk, akinek az volt a módszere – de nem rítt ki az átlagképből –, hogy „te ősállat, te ősbarom. Te még mindig nem tanultad meg? Megint nem készültél?” De ez nem volt igazán komoly fenyegetés. Aztán volt egy joviális magyartanár, akit nem vettünk komolyan, és volt egy nagyon szigorú számtantanár, Péntek József, aki nagyon jól tanította a számtant, és tartottunk tőle. A vallási nevelés nagyon deszkás volt. (Ez még ötven évvel ezelőtti szleng.) Volt két – most mai kifejezést használok – száraz kóró hittantanár az iskolában. Az egyik elrettentőbb volt, mint a másik. De tulajdonképpen nem ez volt a lényeg, hanem hogy az egész iskolában rend és fegyelem volt, és kötelező volt hétköznap reggel a kápolnába misére menni. De mindez csak része volt az egésznek, szóval nem volt túlzásban a vallási tartalom. Rend, fegyelem, lecke és szigorúság. Ugyanakkor volt néhány tanár például Szemenyei László és Kovács Mihály, aki nagyon aktív volt, sportolt, és a diáksághoz közel állt. Ők a cserkészetben voltak vezető személyiségek, és értük én is nagyon lelkesedtem. Eleinte diáktáborok voltak a Balatonnál. Volt az iskolának egy nyaralója, és odamentünk nyáron egy vagy két hétre. Amit sose felejtek el, hogy onnan írtam panaszkodó leveleket a szüleimnek, hogy itt a gyerekek – oda az ország minden részéből jöttek, nemcsak úri gyerekek – nagyon csúnyán beszélnek, és ronda vicceket mondanak. Ez volt a „második ablak”, ami kinyílott előttem a világ felé. Az első volt az elemi iskola Füreden a parasztgyerekekkel és az oroszokkal, és utána meg jött ez az iskolatábor. Nagyon szigorú volt ez a szerzetes iskola, és minden, ami a szexualitással kapcsolatban volt, bűn volt, még arra gondolni, róla fantáziálni is tilos volt. Nemcsak csinálni, gondolni is. És ezek a deszkás hittantanárok ezeket belénk sulykolták. Aztán az iskolatáborban pedig jött a másik oldal. Hogy ezek a gyerekek arról beszélnek és úgy beszélnek, amit nem szabad, ami tilos. És ami bűn! Mert a tilos még kevésbé veszélyes, de ha az emberbe belesulykolják azt, hogy „emiatt, ha nem vigyáz, a pokolba kerül” – akkor az eléggé ijesztő lesz. Jobban, mint az orosz tankok. És én ezt komolyan vettem. 
 Csak harmadikos (hetedik általános) koromban lettem cserkész. Az én cserkészavatásom 48 tavaszán volt, és 48 júniusában államosították az iskolákat. A cserkészcsapatunk átalakult „Szívgárdává”, de tulajdonképpen ugyanaz volt, csak más névvel. Tanulóként ugyanabban az épületben maradtunk, de államosítva lettünk. Az összes paptanár elment, és civil tanárok jöttek. Az iskola egy boltívvel volt összekötve a rendházzal, ahol megmaradhattak a szerzetesek. Mi meg általános iskolások voltunk, és fölöttünk volt az Ady Endre Gimnázium. Kaptunk egy új hittantanárt a szerzetesek közül, Ördögh Jánost, aki fiatalember volt. Aztán jött a fordulat, minden megváltozott. 1948 őszén, amikor elkezdődött az államosított iskola, egész elemi ellenállás tört ki belőlem, belőlünk. Kiabáltunk, kifütyültük az igazgatót, megdobáltuk a számtantanárnőt az óra alatt. Csúzliztunk. És a szünetben összetörtük a ruhásszekrényeket, föltéptük a linóleumot, és a nyitott ablakon kidobáltuk az udvarra. Vagy mint a lövészárokban, egymással csatáztunk. Szóval anarchia volt. Meg is szüntették az iskolát az év végére. 

Tiltakozás a nyugati rágalomhadjárat ellen Mindszenty perbe fogása miatt
UMFI Magyar Filmhíradó 50. 1949. február
Filmhíradók Online
 
A Mindszenty-per és a papok letartóztatása volt a folytatás – 48 őszéről beszélek már, 48 karácsonyán fogták el Mindszentyt. Én már tizennégy éves voltam. Voltak ifjúsági összejövetelek és előadások, hogy „mit csinálunk, hogyha a kommunizmus teljesen úrrá lesz, és mindent betiltanak?” "Akkor földalatti mozgalommá alakulunk át, és titokban fogjuk csinálni, amit eddig csináltunk." A hittantanárunk Ördögh János volt, aki később Örkényi Jánosra ’magyarosított’. Három lelkes piarista, Juhász Miklós, Török Jenő és Bulányi György nagyobb összejöveteleken – ezt ifjúsági lelkigyakorlatnak nevezték – arról tartott előadást, hogy nézzük a francia munkáspapságot, Emmanuel Suhard bíborost és a francia katolikus ifjúsági mozgalmakat, mint a JOC, JEC, JAC, azaz munkás-, értelmiségi, és parasztifjúság, hogy nekünk is ilyesmivé kell átalakulnunk, a cserkészet égisze alatt, de titokban. És ez várható, mert a kommunizmus egyre jobban terjed, az iskolákat államosítja, nem lehet tudni, hogy mi lesz utána. Erre pontosan emlékszem. És ebben az időben alakult ki többek között bennem is az igény, hogy kéne valamit csinálni, szervezni valamit, ahol komoly tartalom is van. Ez összetett dolog volt. Mindent, amit ezek a kommunisták elvesznek tőlünk, szeretnénk titokban tovább csinálni. Akkor már egyre világosabb volt számunkra, hogy a történelem meg van hamisítva. És a természetrajz is hazug. Mert minden föltaláló orosz, és minden hős orosz. Ez nem igaz! És csak úgy kapsz egy jó Verne-regényt, hogyha a barátod kölcsönzi, mert a könyvtárban nincsen. Tehát végeredményben, ami számunkra érték volt, azt mind elvették. És ebbe tartozott bele a vallás is. Tehát azt akartuk, hogy hozzunk létre egy olyan csoportot, amelyik világnézeti alapon, titokban, lakásokban összejőve próbálja azt adni, amit az iskolában nem lehet. A számtant, a fizikát meg a kémiát nem kell kicserélni, de a történelmet, a filozófiát, az irodalomról való nézetünket próbáljuk helyre tenni. Csoportunk alapítását 48 karácsonyára tesszük, amikor Mindszentyt letartóztatták. Akkor kerestem meg egy társammal együtt Ördögh Jánost ezzel a kéréssel. És ő vállalkozott erre. Tehát létrejött ez a csoport. Ördögh a maga módján modern akart lenni, és bekapcsolt minket a plébániájába, a kőbányai lengyel templom liturgiájába 1949 tavaszán. Ami azt jelentette, hogy a nagyhéten nemcsak a papok, nemcsak a kórus, hanem civilek is bekapcsolódhattak az asszisztenciába. Tehát segédkezhettünk a templomi szertartásban. Nagyon jól emlékszem rá, hogy ez valami különleges, új dolog volt abban az időben. Haladó volt az egyházon belül is. Ahhoz hasonló, mint amikor Szunyogh Xavér bencés szerzetesnek kiadták a mise szövegének a fordítását, hogy azt mi ne csak latinul, hanem magyarul is olvashassuk. Aztán volt nyári biciklitáborunk, ahol nemcsak sátoroztunk, hanem beszélgettünk is.  
Ez egy összefonódása volt a cserkésztábornak, a tábortűz romantikájának és a tartalomnak. Beszéltünk magunkról, ugyanakkor hoztak elő témákat is, és ebből lassacskán kialakult Ördögh vezetésével a Pilis cserkészcsapat. Olvastunk Prohászka Ottokárt és más ismert könyveket, például Schütz Antaltól az Isten a történelembent, ezekről és hasonló világnézeti könyvekről számoltunk be egymásnak. És vitatkoztunk az új Európáról, hogy annak kereszténynek kell lennie. Például ilyen elgondolások jöttek be, hogy „új középkor”. És hogy mi leszünk az új értelmisége ennek az új világnak. Ezzel a lelkesedéssel kezdtük el ezt a csoportmunkát. Egyre jobban működött, úgyhogy rendszeresen összejöttünk otthon, vagyis lakásokon. Például a szüleim lakásán. A szülők hallgatólagosan eltűrték, többé vagy kevésbé. Talán nálunk volt inkább hallgatólagos, úgyhogy apám hallgatólagosan, félve eltűrte, anyám meg hallgatólagosan lelkesedett érte. Más szülőknél pedig vagy lelkesedtek, vagy hasonlóképpen voltak, mint nálunk. Minden szülő érezte azt, hogy ami az iskolában van, az nagyon-nagyon semmi, és ez a kiscsoport, igaz, hogy kicsit rázós, de nem baj, ha van. És volt aztán egy-két szülő, aki nagyon lelkesedett. Emlékszem, apámat időnként nyugtatgattam, hogy „nem lesz ebből semmi”, és ügyeltem arra, hogy a ház előtt mindig körülnézzek, hogy nem követnek-e, és hogy hallgassam a vezetőnek a figyelmeztetését, hogy ne együtt tóduljunk ki a kapun, hanem egyesével. Minden héten egy este összejöttünk, és akkor volt egy előadás. Vagy egy idősebb vezető, Loskay Rudi vagy maga Ördögh, és később lassacskán mi is úgy kinevelődtünk, hogy mi magunk is tartottunk előadásokat vagy önmagunknak, vagy fiatalabbaknak. Szóval ez a csoportszervezet pár év alatt alakult ki. És a nyári táborok és a vezetői táborok is. Kialakult egy egész szép, romantikus ideológia, hogy mi vagyunk a Pilis Cserkészcsapat, és mi építjük föl a jövő keresztény Magyarországát. És erre készülünk föl, vagy legalábbis a kádereit képezzük ki. Nem volt piros-fehér-zöld soviniszta romantika, mint amit most látunk az utcán, hanem inkább az, hogy el kell mélyülni, az alapokat jól meg kell tanulni, tehát hogy a tudás milyen fontos. És hogy a keresztény szociológiát jól meg kell tanulnunk, illetve, hogy annak a gondolatait magunkévá kell tennünk. A történelmet úgy kell ismernünk, amint az van. Emlékszem, Alföldy Géza volt egy lelkes tagunk, aki a történelemanyagot feldolgozta. Én is szerettem a modern kor történelmét, úgyhogy én is tartottam előadásokat arról. Mindenkinek voltak könyvei otthon, és azokat egymás között cserélgettük, mert a könyvtárakban mindez zárolva volt, a könyvesboltokban szintén. A családi, baráti körünkben, a Pilis-tagok szülei között ebben az időben sokféle aktuálpolitika is szóba került. Ha jól emlékszem, a 46–47-es választások idején leginkább arról beszéltünk, hogy ki kire szavaz, ki van előnyben, ki van hátrányban, a kisgazdapárt, a kommunista párt állandó téma volt. Aztán amikor egyértelmű lett, hogy a kommunisták, az oroszok átveszik a hatalmat, akkor visszatérő téma lett, hogy mikor jönnek az amerikaiak. Tehát hogy ez így sokáig nem tartható, majd csak csinálnak valamit, majd csak felszabadítanak. Csak ki kell bírni addig, át kell vészelni ezt az időszakot. Voltak a legkülönbözőbb jól értesült források, hogy innen és innen ezt hallotta, és hamarosan lesz változás, és onnan is hallotta, hogy lesz változás. Jól emlékszem, maga Ördögh János is tett időnként megjegyzéseket arról, hogy jó forrásból tudja azt, hogy ez már nem tart így sokáig. Ez állandó szalmaszál volt, amibe legalább a beszélgetés kapcsán időnként mindenki belekapaszkodott. Miután nyitott szemmel jártam, tudtam azt tizenkét éves koromban, hogy a választásokon a kisgazdapárt győzött, de mégiscsak a kommunisták vezetnek mindent. És utána jött az egységpárt. Ezeket azért követtem, de olyan szerencsés voltam, hogy ez engem a mindennapi élet menetében tulajdonképpen nem zavart. Tehát nekem azért nem kellett kimennem az utcára, hogy „én mást akarok”, mert az életem tele volt minden olyannal, ami vagy jó volt, vagy kötelező volt. Én a 2-es villamoson olvastam a Thibault családot, mert csak ott volt rá időm. És azáltal, hogy ennyi elfoglaltságom volt, hozzászoktam egy nagyon jól beosztott és jól rendezett élethez, amit szívesen is csináltam. Egyébként annyira le voltam terhelve a mindennapi dolgokkal: angolóra, franciaóra, aztán jött a németóra – mind az iskolán kívül –, plusz az illegális csoportmunka, az arra való fölkészülés, hogy nekem nem sok időm volt másra.
Az egész Pilis-csoport arra volt fölépítve, hogy minket jól kiképezzenek a katolikus világnézettel, hogy amikor ez a rendszer már megváltozik, akkor olyan felnőttek legyünk, akik ezen az alapon állnak, és ezen az alapon tudnak továbbmenni. Ehhez kapcsolódott egy romantikus elképzelés is, hogy egy kastély a Pilis tövében lesz majd a székházunk. Emlékszem, volt egy ebédlőbútor, amit Ördögh János valakitől átvett, hogy majd az lesz az első berendezése a székháznak. Ezek voltak azok, amiken én akkor nevettem és nevetségesnek tartottam. Aaz tényleg olyan romantika volt, amin mi is nevettünk. De mégis szimbólum volt, hogy valami felé készülődünk. A céllal viszont egyetértettünk: hogy készülünk arra, hogy más legyen. Nem fordítottuk le konkrétan, hogy milyen hírek alapján, és hogy mikor lesz a változás, de a változásban mint olyanban, bíztunk. Papkoromban már úgy éltünk, hogy az elnyomás örökké tart. De ekkor még bíztunk abban, hogy lesz valami változás.
Az elnyomás 49 tavaszától egyre fokozódott. De az élet haladt tovább, mi jártunk iskolába meg a földalatti csoportba. 51-ben elvitték a szerzeteseket. Akkor Ördögh János magánlakásba költözött, és onnan szervezte tovább a csoportmunkát. Később visszakerült a rendbe, először Pesten volt, majd Kecskemétre helyezték. Ekkor mi, fiatalok vettük át a vezetést. Úgyhogy egy piramisszerű szervezet jött létre: volt a három felső tagozat egy-egy csoporttal, és aztán voltak alattunk csoportok, akiket mi vezettünk. Én egy nyáron elmentem kétszer két hétig hátizsákos táborba, egyszer mentem a saját csoportommal, egyszer meg vittem fiatalabbakat, tizennégy éveseket. Sas őrsnek neveztük a mi csoportunkat. Alföldy Géza volt az egyik legjobb barátom. Úgy emlékszem magunkra, hogy rendszeresen együtt mentünk hazafelé, és mint kamaszgyerekek, panaszkodtunk. Arra már nem is emlékszem, hogy mivel nem voltunk megelégedve. Csak azt tudom, hogy rám szóltak, amikor hazaérkeztem, hogy „hol voltál ilyen sokáig?” Hát Gézával csavarogtam a Váci utcában, és dumáltam. Később aztán egy őrsben voltunk, és a táborokban is nagyon jól megértettük egymást. Aztán később már történelmi kérdésekről, politikáról vitáztunk.  
Amikor a volt piarista iskolát 49-ben megszüntették, mi széjjelmentük. A legtöbben elmentek az Eötvösbe, az volt a kézenfekvő. Azt hiszem, az volt a tanácsi javaslat is, az volt a belvárosi iskola. Azonban apám szolnoki iskolaigazgatójának a fia igazgató volt az államosított bencés iskolában, a Baross utcában, ami Fazekas-gimnázium lett. Apámnak az volt a gondolata, hogy én menjek oda. Úgyhogy ott folytattam a tanulást. De a Pilis-közösségben mozogva kezdett megerősödni bennem az a gondolat, hogy én pap akarok lenni, és nem akarom a latint elfelejteni. És két osztály után azt mondtam, hogy én át akarok menni az Eötvösbe, hogy latinból is legyen érettségim. Úgyhogy így váltakozott az életem. Tehát három év piarista, egyéves államosítás, kétéves Fazekas után végül is az utolsó két évben az Eötvösbe jártam. És akkor egy osztályba kerültem Alföldyvel, Báldi Tamással és Ginter Károllyal. És majdnem minden vasárnap mentünk kirándulni. Korán reggel misére, és utána ki Hévvel a Pilisbe túrázni.  
A nyári táborok mindig nagyon izgalmasak voltak. Sátorral mentünk, mi vittünk mindent. Tehát vittünk gúlasátrat, ami olyan, mint egy piramis. Abban az időben még nem volt duplasátor, és alja sem volt. Vittünk viharkabátot, és mondjuk, gyékényt, de ha nem akartál túl sokat cipelni, akkor a viharkabáton feküdtél, és pokróccal takaróztál. Mindig elosztva vittük az élelmiszert, a lábost, a főznivalót. Szabad tűzön főztünk. Emlékszem, nem lehetett csak úgy kenyeret kapni, tehát úgy kellett elindulni, hogy két-három napra annak a nyolc-tíz embernek legyen elég kenyere. Annyit kellett vinni, hogy majd talán a harmadik faluban egyszer megint lesz kenyér. De ezt mi marhára élveztük. Sokat lelkiztünk, vagyis beszélgettünk mindenről, ami szóba jött. Izzadás, cipelés, sátorverés, főzés, rőzsegyűjtés – mindez kitöltötte az időt.
Én, azt hiszem, nagyon céltudatosan készültem az érettségire. Ki volt minden tétel dolgozva, kivonatolva, és nagyon sokat tanultam. Elég jól sikerült. Én majdnem mindig kitűnő tanuló voltam. Volt egyszer egy fizikatanárom a volt bencéseknél, aki „jól átszúrta a kártyát” – ez holland kifejezés –, vagyis keresztüllátott a szitán, és ha jól emlékszem, hármast adott. Akkor apám nagyon meglepődött, hogy „hát te nem vagy kitűnő?” Szóval nagy volt az elvárás, hogy nekem jó tanulónak kell lenni. „Mert ha nem vagy jó tanuló, akkor aztán ilyen hátránnyal, mint értelmiségi, egyáltalán nem vesznek fel az egyetemre.” Azt hiszem, hogy nekem sokat kellett tanulni. Ha összehasonlítom magam Alföldyvel vagy Báldival, Ginterrel, ők könnyebben tanultak. Nekem sokat kellett gürcölnöm, legalábbis az volt az érzésem, hogy nekem nem megy olyan könnyen. De jó jegyeim voltak, és kitűnőre érettségiztem.
Eszembe jutott valami. Apai nagyapám, amikor Szolnok városában volt, még az első világháború előtt, a közéletben és a gazdasági ügyekben folytatott tevékenysége elismeréséül Ferenc Józseftől nemességet és nemesi előnevet kapott. Újvárosit. Így lett ő újvárosi Vigh Gyula. És apám ezt nagyon nagyra értékelte, és nagyon fontosnak tartotta. Még Hollandiában is kérte ennek – ami ott nem annyira kézenfekvő – az elfogadtatását. És én se akkor, se később nem nagyon értékeltem ezt, amit ő kicsit zokon vett. Én a 45 utáni korban nőttem föl, és úgy éreztem, hogy én mindenkihez tartozom, én nem akarok különleges lenni… Egy vagyok a többi közül. És ami különbség, az a fejemben vagy a cselekedetemben van, de nem kellenek a nemesi előnevek. Persze ebbe bele is nőttem. 45 után mindenki egyforma volt. A háború miatt nem volt nagy különbség. Nem lehetett nagyon ugrálni, hogy „én ki vagyok, mi vagyok”. Utána meg jött a kommunizmus. Akkor meg pláne nem lehetett. Inkább csak olyan megjegyzéseket hallottam otthon, hogy „sajnálom, hogy nektek ez a nevelés vagy ezek a szokások hiányoznak, és nem tudom átadni stb.” Én meg azt mondtam, hogy „ez nekem nem hiányzik”. Persze az úgynevezett proletáregyenlőséget nem tartottuk jónak. Egyrészt nagyon sok mindent elvettek– akár anyagilag, akár társadalmilag –, ugyanakkor ennek még örülni is kellett. Azt hiszem, a szüleim igen rámenősek voltak: ki kell tartani, tovább kell menni, meg kell találni itt is az utat. És csinálták is. Lehetetlen lett volna öt gyerekkel, külön nyelvórákkal, illegális csoportokkal másként túlélni. Ha elkeseredettek vagy letörtek lettek volna, akkor én tizenöt éves koromban ezt nem csinálhattam volna. Ha nincs egy legalább hallgatólagos védőgyűrű, aki ezt támogatja.
Volt egy nálam három évvel idősebb vezetőnk, akivel nagyon jó barátságba kerültem. Ő volt tulajdonképpen az én igazi eszményképem. Loskay Rudolfnak hívták. Papnak készült. Ő talpraesett, hozzám közelebb álló és gyakorlati valaki volt. Például összeállított egy brosúrát a keresztény világnézetről, az elméletéről és a keresztény világnézet helyzetéről, és ez engem sokkal jobban érdekelt, mint a megújított liturgia és az igazi papi dolgok. Úgy mondanám, hogy engem igazán a világnézeti kérdések lelkesítettek, mert a teológia már egy leszűkített valami. És abban az időben alakult ki bennem, hogy az ifjúsági munkának a világnézeti célja a legfontosabb az ember számára. Ez olyan cél, amit én szívesen átadnék másoknak. Azért is akartam az utolsó két évben latint tanulni, hogy a teológiára mehessek, és pap lehessek. Ezt anyám hallgatólagosan pozitívan tűrte. Apám egyrészt nagyon megértő volt, ilyeneket mondott, hogy „én is író akartam lenni”, sőt volt olyan megjegyzése, hogy „én is lelkész akartam lenni”. Viszont tett olyan megjegyzéseket, hogy „veled nem voltam elég határozott. Majd a többi gyerekekkel inkább az leszek, hogy nehogy ők is hasonló, értelmetlen választásokat csináljanak.” „Nemcsak a vallásosságod gyakorlása által vagy diszkriminálva, hanem azon felül még ezt a foglalkozást is választod. Nem gondolod, hogy ezzel az egész családra veszélyt hozol?” Ugye, anyám minket mindig beíratott hittanra, és sokszor szóba került otthon, hogy ez is rossz pont, és hogy apámnak ez ellen is kellett lavíroznia. Tehát az én választásom még mindennek a tetejébe jött, illetve jönne.
Úgyhogy ebben a tépelődésben végül is arra az elhatározásra jutottam, hogy akkor nyelveket akarok tanulni. Tehát beadtam a német–angolra szakra a jelentkezésemet, és a sorsra bíztam, hogy mi lesz ebből. De oda nem vettek föl, azt javasolták, hogy menjek jogra. Akkor én a következő, ügyes taktikát alkalmaztam. Loskaytól láttam, hogy ő is két szakon tanult. Tehát beiratkozom a jogra – ezzel megnyugtattam apámat –, és titokban beiratkoztam a teológiára mint bejáró hallgató, tehát nem mint papnövendék, hanem mint civil egyetemi hallgató. De ez nem tartott sokáig, mert én már az első hetekben az állandó marxizmus–leninizmustól úgy megcsömörlöttem, hogy azt mondtam, hogy leállok. Hamar beadtam az unalmast. A bökkenő ott jött, hogy apám ismert valakit az egyetemről, akivel összefutottak, és megkérdezte apámtól, hogy „miért hagyta abba a fiad a tanulmányait?” Összeomlott a világ. Apám rettenetesen dühös volt. Azt mondta, hogy szóba se áll velem, mert én félrevezettem őt. Én meg azt mondtam, hogy nem akarok ilyen marxista szabályokkal foglalkozni egész életemben. „Ehhez nekem semmi kedvem. Engem jobban lelkesít, hogy pap leszek, és vezető leszek, és az ifjúsággal foglalkozom, és világnézetet hirdetek…” Hát aztán tudomásul vette, mert nagyon liberális gondolkozású volt. Ha nem is lelkesedett, de elfogadta. És nem tagadott ki….
   Így aztán egy évig civil hallgató voltam. Ez azt jelenti, hogy nem voltam tagja egyetlenegy papi szervezetnek sem, tehát nem voltam sem egyházmegyei, sem szerzetesi növendék. Viszont egy év után jelentkeztem az esztergomi egyházmegyénél, hogy most már teljesen be akarok vonulni. Erre pedig apám azt mondta, hogy „oda viszont nem megyek be téged meglátogatni”. Ott az volt a szabály, hogy mi nem mehettünk haza, viszont egy héten egyszer jöhetett látogató a családból. Azt hiszem, apám így akarta kifejezni, hogy eddig, és ne tovább. Vegyem tudomásul, hogy neki is vannak határai. Édesanyám támogatott ebben is. Bár azt hiszem, jobb szerette volna, ha én mérnök leszek. Az a szíve mélyén nagyon imponált neki. Nekem volt érdeklődésem a technika felé, de ott se éreztem magam igazán otthon.
Miért akartam pap lenni? Jó barátommal, Loskay Rudolffal, aki szintén pap lett, nagyon sokszor átbeszéltem ezt a vívódást, hogy akarok-e pap lenni. Ő elmondott nekem sok minden negatívumot is az egyházról, a papokról. Nem kendőzte el, hogy van fekete vagy sötét, vagy nem annyira arany oldala az egyháznak, a keresztény világnak. Kimondta, hogy vannak olyan papok, akik nőznek. Tehát hogy a hivatalos egyház sem hibátlan. És pontosan ebben érlelődött meg az én kamaszkori idealizmusom: ha van Isten, és a kereszténység egy igaz valami, akkor jó az egész társadalmat eszerint fölépíteni. És a Loskay Rudolf barátomtól hallottak erősítettek meg abban, hogy ha ezt mások felemás, nyárspolgári módon csinálják, én majd megmutatom, hogy kell ezt csinálni. Illetve majd mi megmutatjuk, majd mi másképp csináljuk, hiszen nemcsak én voltam, hanem ebben támogattuk egymást. Ez lelkesített. Ha én azt választom, amiről azt gondolom, hogy a legfontosabb, és azt akarom az embereknek adni, akkor ez a legjobb foglalkozás, amit el lehet képzelni.
Az az érdekes, hogy erről az időszakról nincs túl sok emlékem. Sokkal jobban visszaemlékszem a Magyar Futárra, mint hogy hogyan is volt az első évem a szemináriumban. Ne haragudjon, de nekem eredetibb, hogyha itt most vicces kifejezéseket használok. Mi egymás között úgy neveztük: a „hurkatöltő”. Oda bepréselnek, ott megvannak a szabályok, hogy hogyan kell viselkedni, és a végén kijön az eredmény. Szóval nagyon katonás intézmény volt a pesti Központi Szeminárium. Ébresztővel, napi programmal, a folyosói szilenciummal, az ebédlői, a tanulótermi és a hálószobai szabályokkal. Például a hálószobába csak azok mehetnek be, akik ott laknak, mások nem. Vagy a városba egyedül nem mehetsz ki, csak a sétaidő alatt, kettesével vagy hármasával; egy héten egyszer van nagyséta, akkor kimehetsz a hegyekbe, de akkor se egyedül. Még kamasz koromban volt egy romantikus álmom, hogy én jezsuita szeretnék lenni. Az pedig ismert, hogy a jezsuiták nagyon katonás rend. Nekem volt erre adottságom. Elfogadtam a rendet és a szigorú életet, és ezt próbáltam a lehető legjobban csinálni. Nagyon jól tudtuk önmagunkat gúnyolni, és talán ezáltal relativizálni azokat az ellentmondásokat, amelyekről mi is láttuk, hogy nem egészen jók. Úgy éltünk, hogy a cél érdekében ezt mi vállaljuk. Engem annyira lelkesített az, hogy pap akarok lenni, hogy elfogadtam, hogy ennek ez az ára. De ha az ember már benne van, akkor ott is van humor, ott is van érdekesség. Voltak, akik futballoztak és biliárdoztak. Számomra inkább az volt a fontos, hogy jól tudjak vitatkozni, ezért olyanokat kerestem, akikkel jól lehetett vitázni valamilyen témáról. Most kisarkítom: „van-e Isten vagy nincs?”, vagy hogy „mi a természettudomány és a teremtéstörténet összefüggése?” És szívesen kerestem olyan társat, mondjuk, sétára, akivel ilyen témákról tudtunk beszélni. A mi kiképzésünkben az volt nagyon jó, hogy a tanárok minden tételt megkérdőjeleztek. Ez volt a módszer. Például: „Mi az ember lelke?” És akkor Kant erről ezt mondta, Nietzsche erről azt mondta, Szókratész erről azt mondta. Kisarkítva: „Miért van igaza Kantnak?” Vagy: „Miért nincs igaza Kantnak?” Tehát így megtanítottak bennünket kritikusan gondolkozni és mérlegelni. Így került szóba az is, hogy van-e Isten. Isten léte a bibliai kinyilatkoztatás nélkül is föltételezhető. Tehát akkor is, ha nem vagy katolikus vagy hindu, vagy református, gondolati következtetések alapján eljuthatsz oda, hogy Isten léte lehetséges. Ezért volt az alapképzésben a filozófia az első, és csak utána jött a teológia. Például nagyon jó alapozó tanár volt Kecskés Pál, úgy a filozófiában, mint a társadalomelméletben. Írt is egy könyvet, ami már a harmincas években megjelent. Minden, ami az ötvenes években számunkra jó volt, az a harmincas években született. Minden úgynevezett ’régi’ volt az, amit még sikerült megtartani. Kecskés úttörő volt a keresztény társadalomelméletben. Ő nagyon jó benyomást tett rám. A világos fogalmazása, a logikus fölépítése, az érthető előadásmódja és a kritikus gondolkodásra való tanítása. Meg Szörényi Andor, aki az újszövetségi szentírásnak volt az oktatója. Ő is kritikusan tudta a témákat fölvetni. És nem félt az ellenvéleményeket elmondani. Sokszor nagyon harcosan védte vagy támadta az ellenvéleményeket. De szerintem abból is nagyon sokat tanult az ember. Én olyan világban nőttem fel, ahol már a középiskolában az volt a fő téma, hogy van-e Isten? „Butaság hinni vagy nem hinni?” Végeredményben erről szóltak az említett diákönképzések is. Az iskolában azt mondták, hogy „nincs”, és hogy „ez hülyeség”, és hogy „ez reakció”, a másik oldalon meg, hogy „ez elhivatottság”. Például volt egy tanár, Takács József. A dogmatikában volt ő nagyon éles eszű kritikus, és szintén provokatív, gondolkozásra serkentő valaki. Nagyon-nagyon elvárta, hogy kérdezzünk, és szinte agresszívan provokált bennünket. Ezáltal nagyon jó dialógusok, viták, kritikus mérlegelések kerültek szóba. A társaim a szemináriumban többnyire vidékről jöttek. Érdekes társaság volt. Jó néhány parasztszülő gyereke járt velem. Ez úgy működött, hogy minden egyházmegyében nézték azt, hogy kinek van olyan veleszületett adottsága, hogy érdemes elküldeni őt a pesti Hittudományi Akadémiára – tehát volt pozitív szelekció. Jó néhányan viszont iparos- vagy kereskedőcsaládból származtak. És voltunk páran, akik hasonló értelmiségi körökből jöttünk. De én kicsit kilógtam. A régi csoportmunkás társakkal jobban összeillettünk, jobban otthon éreztem magamat közöttük. Itt pedig éreztem azt, hogy akármennyire is megvan a jóindulat és a közös cél, valahogy még sincs az a láthatatlan összehangoltság. Ebben benne volt az, hogy mi a Gellérthegy oldalában laktunk, és hogy 45 után fontos volt, hogy én három nyelvet tanuljak. Ők pedig egészen más, számomra ugyancsak különösen érdekes értékeket tudtak nyújtani. De mégse voltunk azonos hullámhosszon… Nyáron meg dolgoztam a Kőbányai Sörgyárban a hordótisztítóban. Nagy öntudattal töltött el, hogy én ilyen munkát is tudok végezni. És keresek zsebpénzt. Vagy dolgoztam az Erzsébet híd roncskiemelésénél, a búvárok mellett mint segédfullajtár. Túráztam a régi Pilisbeli barátaimmal, és közben persze tudtam sok mindent a politikáról, de úgy éreztem, hogy ezek közt a keretek között kell megtanulni jól, ügyesen lavírozni. Akkor már annyira rá voltam állva arra, hogy nekem itt a helyem. „A világ forog, de én itt biztos ponton állok. Nekem most tanulnom kell, és ez untig elég. A többi pedig nem érdekel.” Ha hallottam is Rajk temetéséről, hidegen hagyott. 
Mindszenty és Grősz József a börtönből házi őrizetbe kerültek, majd Grősz kiszabadult. Ezek voltak számunkra az enyhülés jelei. Tudomásul vettük, hogy ez egy enyhébb szakasz, és majd lesz valami… Nem voltak túl nagy elvárások vagy túl nagy remények. Legalábbis egyáltalán nem emlékszem arra, amit már később olvastam, hogy ez mint egy hólabda növekedett. Nem volt nagyobb jelentősége, mint hogy Rákosit leváltották. Annyira szürke, egyforma, katonás, különösebb események nélküli életet éltünk, hogy nem emlékszem semmire. Vizsgára készültem – sikerült, vagy nem egészen sikerült. Mondjuk, az volt földrengés, hogy Takács professzort, akiért nagyon lelkesedtünk, leváltották az év közepén, mert azt hiszem, hogy nem volt hajlandó a békemozgalom irányába olyan nyilatkozatokat vagy olyan lépéseket tenni, amit az állam és a püspöki kar is követelt. Ez sokkal jobban foglalkoztatott bennünket. Ki lesz az utóda, miért viszik el, miért nem tiltakoztak ellene?
56-ban már annyira benne voltam a szemináriumi életben, hogy a politika nem igazán érdekelt. Hallottam arról, hogy „készül valami”, de nem érdekelt. Október 23-án éjszaka dörögtek a fegyverek, másnap korán reggel lementem a sekrestyébe, és a sekrestyés mondta az aznapi feladatok kapcsán, hogy „lőnek a múzeumnál az orosz tankok!” Éppen lelkigyakorlat volt, ez azt jelenti, hogy csöndben vagy. Nem beszélsz senkivel, csak az előadókat, az elmélkedéseket hallgatod, és magad vagy. Ez egy hétig tart, minden évben egyszer van, és akkor pont azon a héten volt. Tehát nem lehetett beszélni erről, semmi különöset nem lehetett csinálni. Hogy aztán ezt száz százalékig betartottam-e vagy sem, azt nem tudom, de gyakorlatilag az első hét kiesett. Október 28-ig, vasárnapig, tulajdonképpen nem tudtunk semmit. Aztán megszűnt a lelkigyakorlati szilencium, jöttek a látogatók, és megindult a mozgás. Ez is hallott valamit, az is volt kint. És a fölszentelteket, tehát a hatodéves teológusokat (ötödévben volt a szentelés, a hatodik év a doktorálási év) – Kuklay Antalt, Varjú Imrét, Mézner Ferencet, Schimmer Jóskát, Zöldi Sándort, Marcheschi Károlyt – fűtötte a papi küldetés. Azért vagyunk papok, hogy menjünk a sebesülteket szentségekkel ellátni – és mentek is. Jártak kórházakban, kaptak feladatokat a sebesültek összeírására, a hozzátartozók értesítésére. Én másban vettem részt. Hoztak küldeményeket a Magyar Vöröskereszttől vagy külföldi katolikus akcióktól, vagy vidékről, és ezeket a szemináriumban raktározták – azzal az elképzeléssel, hogy az megbízható hely. Ebből jött a következő feladat, hogy ezt el kell osztani. De hogyan, kiknek? Így kerültünk tehát hétfőtől az utcára. És akkor láttuk, hogy mi van az Üllői úton, és mi van a Baross utcában, és mi van a körúton. Micsoda romok, halottak, kilőtt tankok…. Olyan érzés volt, hogy „hála Istennek, most már nem vagyunk bezárva imádkozni, hanem csinálhatunk is valamit”. Persze tele voltunk örömmel, hogy megszűnt ez a rohadt kommunizmus, és itt a szabad világ. Akkor már az utcán voltak a különböző röpcédulák, a hírek, és a vitatkozás, hogy mi lesz, hogyan lesz. És ideiglenes kormány, és Nagy Imre az Nagy Imrov – ilyen plakátok voltak, amelyek szuggerálták, hogy ő is az oroszok megbízottja. Meg a hírek a véres csütörtökről. Ezekről aztán már rengeteget beszéltünk, és ebben már benne éltünk. A szolgálati szabályzat előírta, hogy egyedül nem mehettünk az utcára, „sétapárnak” nevezték ezt a rendszert. Mindig be kellett jelenteni, hogy kimegyek ezért vagy azért, és mindig kettesével kellett menni. Ebben a zűrös időben is meg kellett tartani ezt a formát. Kuklay nagyon sokszor engem vitt magával. Volt, hogy megmondta, hogy „a nyomdát keresem”, vagy „most ide akarok menni, most oda akarok menni”, de volt, hogy nem is mondta, csak úgy ment. Én aztán mentem vele, örültem, hogy végre mehetek valahova, és csinálhatok valamit. Nagy általánosságban emlékszem csak vissza: Ferencváros, Józsefváros, Népszínház utca, szoba-konyhás lakások, egyszerű emberek… Az volt a benyomásom, fontos, hogy mindenkit összeírjunk, de sok helyen úgy éreztem, hogy nincs igazán szükségük segélyre. Persze nem volt jólét. Igaz, nem az én szektorom volt a Tompa utca vagy a Tűzoltó utca, tehát én nem jutottam el azokba a nagyon szétlőtt részekbe. Szerdán, 31-én volt egy papi gyűlés a Központi Szeminárium dísztermében, amelyen szóba került, hogy mindenhol kiosztják a káderlapokat, és az Állami Egyházügyi Hivatalban rengeteg titkos dosszié van, amiket át kellene adni az egyháznak. Én nem voltam jelen, de az előbb felsorolt társasághoz – Kuklaytól Marcheschiig – tartozott Marosfalvy László is, szintén ötödéves, aki belső vezetőnk is volt, amikor mi másodévesek voltunk. Ő jezsuita volt, amit akkor én nem tudtam. Laci odajött közénk, és azt mondta, hogy csináljunk valamit, mert így nem fog történni semmi. Erre összejöttünk páran, Marosfalvy Laci, Kuklay Tóni, Tabódy István – én is ott voltam –, és azt hiszem, még voltak vagy ketten. Elkezdtünk tárgyalni, hogy ki kéne menni az ÁEH-ba, és hogy hogyan kellene ehhez hozzáfogni. Laci azt mondta, hogy vannak jezsuiták, akik egyetemeken tanulnak, és tagjai a Nemzetőrségnek, és van fegyverhasználati joguk is. Ezeknek a fedezete alatt kéne kimenni. Én viszont a következőt vetettem fel: „Nem tartom jónak, hogy mi, kispapok vagy papok azt a rizikót vállaljuk, hogy fegyveres összetűzésbe kerüljünk, ha esetleg azt az épületet fegyveres ávósok őrzik. Másrészt mi a jogalapunk, hogy odamenjünk?” – „Igen, igen, mondasz valamit” – mondták ők. – „Mit csináljunk?” És akkor valaki felvetette – hogy ki volt az, nem tudom, lehet, hogy éppen én –, kérdezzük meg egyházjogász professzorunkat, Bánk Józsefet. Marosfalvy és Kuklay elmentek Bánk Józsefhez konzultálni. Mit is kellene csinálni? Hogyan lehetne ezt jogilag járhatóvá tenni? Bánk azt mondta, hogy már az új, törvényes kormány bevonásával lenne okos cselekedni. Azt javasolta, hogy kérjük a prímás hozzájárulását. Akkor lett köztudott, hogy Mindszenty kiszabadult. Marosfalvy mint jezsuita fölvette a kapcsolatot titkos rendfőnökével, Pálos Antallal, és vele konzultált mind a két variációról. Hogy „elmegyünk a prímáshoz”, illetve hogy „a nemzetőr jezsuitákkal kimegyünk”. És Pálos Antal is a Mindszenty-vonalat javasolta. Ez a huzavona viszont nem tetszett Tabódynak. „Ti annyit vacakoltok. Ebből nem lesz semmi. Húzzátok az időt, ahelyett, hogy csinálnátok valamit!” – és otthagyott minket. Sok helyen már kiszórták az iratokat, vagy épp hogy sikerült megmenteni őket, mielőtt még elégethették volna, és Tabódy, mint nálunk jóval idősebb, tapasztaltabb ember, ezt tudta. Gondolom, ez vezethette arra, hogy azonnal cselekedni kell. Másnap Marosfalvy, Kovács Gyurka – szintén osztálytársam volt, és jezsuita – és én mentünk föl a Várba. Az Úri utcai palotájában tartózkodott a prímás. Marosfalvy volt az idősebb, a vezető, a szóvivő, és mi a ketten pedig a fiatalabbak közül a kísérők. Marosfalvy ment be a prímáshoz, mi pedig kint vártunk. Marosfalvy azzal tudott bejutni a prímáshoz, hogy azt mondta, P. Csávossy Elemértől – aki nagy név a jezsuiták között – hozott üzenetet. Én az előszobában ültem, Gyurkával együtt. Laci volt bent, és elmondta, hogy mi az elgondolás. Miután kijött, azt mondta, hogy majd jön utasítás a prímástól. Annál én sokkal kisebb fiú voltam, hogy mindent elmondtak volna nekem. Várjuk meg, amíg jön intézkedés a prímástól. November 2-án szintén a városban csatangoltam, azt hiszem, Kuklayval. Sokfelé voltam, és nem sokat csináltam. De az egész forradalomnak az eufóriáját, hogy mindenki lelkes volt, azt éreztem mindenhol. Egy napig igazi szabadságot tapasztaltam az utcán. Harmadikán reggel Marosfalvy vagy Kuklay szaladt a lépcsőházban, hogy „telefonáltak a prímási palotából, hogy menjünk a Bazilikához”. Erre azt mondtam, hogy „én is akarok menni, vigyetek el engem is”. Így kerültem bele. Elmentünk hárman a Bazilikához, és onnan katonai dzsippel tovább. Az autón volt Turchányi Egon, Mindszenty titkára, Lieszkovszky Pál, Turchányi ismerőse, a háború alatt alezredes volt, ha jól emlékszem. Aztán Mindszenty három testőre a rétsági alakulatból. Ott szállt fel Németh János, a Bazilika káplánja és mi hárman, Kuklay, Marosfalvy és én. Hogy ment az út? Azt a vádiratból tudom, hogy útközben az autó elromlott, és várakozni kellett. Én erre már nem emlékszem. De arra viszont nagyon jól, hogy amikor megérkeztünk a Pasaréti útra, ott álltak a kertben a géppisztolyos jezsuita nemzetőrök: Weissmahr Béla, Nagy Ferenc, akiket a teológiáról ismertem, és társaik, akiket nem ismertem. Én nyugodt voltam, mert azt éreztem, hogy az alaphelyzet a következő: mi kimegyünk az érvényes, hatalmon lévő kormánynak a megbízásából egy épületet átvenni. Akkor már nem féltem attól, hogy ott fegyveres harc lehet. Tudtam, hogy Marosfalvynak van egy másik akciója is, hogy a jezsuita nemzetőröket megkérte, hogy jöjjenek az ÁEH épületéhez. Mosolyogtam azon, hogy most mindkettő összefutott. Úgy látszik, ők úgy intézkedtek hátulról, hogy ha az egyik nem sikerül, akkor sikerüljön a másik. Turchányi mint vezető lépett fel, hogy átveszi az épületet. Olyan volt az egész, mintha beleestünk volna egy elvarázsolt kastélyba. Mindenki: „Hehe, itt vagyunk.” Engem rendkívül zavart, hogy tulajdonképpen senki sem tudta, hogy mit akarunk, Turchányi pedig nagyképűen mondott dolgokat, de ő sem tudta igazából, hogy mit akar. Szóval nem volt logikus cselekvési terv. Lementünk az irattárba, ahol zsákok voltak teletömve papírokkal, itt úgy éreztem, hogy én csak fullajtár vagyok. Nekem végre kell hajtanom azt, amit ők akarnak. De éreztem, hogy senki sem tudja, hogy mit akar. Mennek ide, mennek oda, nézik ezt, nézik azt… Ki kellene nyitni a vasszekrényt. Nincsen kulcs. És akkor odasúgta nekem az egyik takarítónő, hogy az egyik ember magasabb beosztású káder. A másik oldalról szintén odasúgta valaki, hogy „ezzel az emberrel legyenek óvatosak”. Erre föl elhatároztam, hogy én akkor ezt az embert nem vesztem szem elöl. Állandóan mellette voltam. Ez egy magasabb beosztású ÁEH-tisztviselő volt, Telepó Sándor. Folyton mentem utána. Eközben a pincében az irattárat kinyitották, és az iratokat zsákokba tették. Akkor derült ki, hogy Turchányi nem marad ott. Mi legyen akkor a zsákokkal, mi legyen a személyzettel? A személyzet holnap is akar dolgozni, kik jöhetnek be? Tehát ezeknek az embereknek belépőt kellene kiállítani. Én vállaltam, hogy kiállítom a belépőket. A magam józan esze szerint kérdéseket tettem föl, és Telepónak is tettem föl kérdéseket, úgy, mint másoknak. Olyanokat, amelyek alapján ki tudtam mondani, hogy neki adok vagy nem adok belépőt. Már akkor is az volt a szokásom, hogy nem előítélet alapján, hanem tények, kérdések alapján teszek különbséget. A konkrét kérdésekre nem emlékszem. Persze, Telepóról tudtam ezt a hátsó információt, de én ezt úgy akartam objektiválni, hogy ő is lássa azt, hogy nemcsak azért nem kap belépőt, mert nekem ő nem tetszik, hanem nem is érdemli meg. Erre dühösen elment. Miután az irattárat felnyitották, néhány zsák iratot felraktak arra a katonai dzsipre, amivel kiérkeztünk. Ezzel a viszonylag kevés irattal Turchányi és a katonatisztek visszamentek a prímási palotába. De az iratok nagy része ott maradt. Ennek kapcsán vetettem föl a kérdést, hogy van-e értelme innen az iratokat elvinni, mivel az egész épületet átadták a prímásnak. Tehát sokkal egyszerűbb az iratokat itt megtartani, és itt biztosítani az őrzésüket. Ezt a gondolatot Marosfalvy el is fogadta, és ebben mind a hárman, Kuklay, Marosfalvy és én megegyeztünk. Marosfalvy akkor fölvette a prímási palotával a kapcsolatot. Miután telefonon valószínűleg nem sikerült elintéznie, személyesen ment oda. Hogyan? Úgy, hogy Vénusz Gyula a szemináriumból kora délután megérkezett hozzánk teherautóval, hozott élelmet. Miután megebédeltünk, Marosfalvy és Vénusz elmentek a prímási palotába, és ott sikerült Marosfalvynak elintéznie egyrészt azt, hogy az iratok maradjanak az ÁEH-ban, másrészt hogy az épület őrzését az újpesti nemzetőrök vegyék át. Ezzel a jó hírrel érkezett vissza a délután végén. Aztán a teherautón Vénusszal, Kuklayval visszamehettünk a szemináriumba. De még vissza kell ugornom a legelső megbeszélésünkre, amikor azt a kérdést tettem fel, hogy közprédává akarjuk-e tenni az egyházi szennyest? És ennek kapcsán jött elő, hogy egy megbízható, tekintéllyel rendelkező egyházi vezetőnek a hozzájárulását kellene kérni ahhoz, hogy ezeket az iratokat biztonságba helyezzük. Nehogy illetéktelenek kezébe kerüljön, akik visszaélnének velük, ártanának az egyháznak – én akkor egyházhű voltam, még nem voltam annyira kritikus, mint ma –, mert azt tudtuk, hogy mi mindenre lehetne felhasználni ezeket az iratokat. Téma volt, hogy papokat megfigyeltek és titkos jelentéseket gyűjtöttek róluk, keresték a gyenge pontjaikat: iszákosság, nőzés, anyagiak vagy az ördög tudja, micsoda, hogy aztán ezzel zsarolhassák őket, hogy beálljanak békepapnak. És pontosan ebből az alapgondolatból kiindulva azt mondtam, hogy ez nem az én dolgom. Nagyon is gyerekes dolognak tartottam ebben szaglászni. Én ezért aztán nem turkáltam az iratok között. Ösztönösen nem érdekelt. Nem tartozik rám, és erre most nincs idő. Persze akkor nem kezdtem el így filozofálni erről, láttam, hogy fontosabb ügyek is vannak, fontosabb, hogy Telepó szemmel legyen tartva, hogy rend legyen, és oda vigyék az iratokat, ahova tartoznak. Mindeközben be volt kapcsolva a rádió, és mondták, hogy jönnek be az oroszok. November 3-án délután már nyíltan beszéltek arról, hogy Nyíregyházánál meg Záhonynál nagy létszámú csapatok vonulnak át a határon. Aggasztott, hogy mi lesz velünk, ha fegyveres harcok törnek ki. Persze akkor nem volt konkrét elképzelésem arról, hogy ha az oroszok Nyíregyházán vannak, akkor holnap itt is lesznek, de azt éreztem, hogy mégsem olyan rózsás a helyzet, mint ahogy tegnapelőtt vagy tegnap gondoltam. Féltem volna ott maradni éjszakára. A Mindszenty-beszédet már a szemináriumban hallgattuk. Nehéz felidézni az akkori gondolataimat. Oly sok mindent olvastam erről utólag. De megpróbálok az akkori negyedéves kispap szemszögéből beszélni, aki nagyon lelkesedett az egyházért, Mindszentyért, akiből sugárzott bizonyos vezetői karakter. Azokban a napokban sokféle beszélgetésben elhangzott, hogy nincs igazi vezetője az országnak, Nagy Imre lassan halad, mindig csak a követelések hatására tesz egy-egy kis lépést. Mindszenty pedig vezető egyéniség. Tudtuk, hogy Mindszentynek nincs politikai hatalma, de nagyon vártunk valakit, aki végre mond is valamit, ami aztán az egész ügyet továbbviszi. Hogy mennyire kerültem a beszéd hatása alá? Jól beszélt, és mindenről beszélt, de nem éreztem azt, hogy „ez az, amit vártam”. Persze én mint lelkes illegális csoportmunkás, majd mint lelkes, elkötelezett, idealista papnövendék lelkesedtem Mindszentyért mint mártírért, mint vezetőért. De nem lelkesedtem – már akkor sem, és még kevésbé a börtönben – a feudális főúrért, az anakronisztikus főpapért. November 4-én ágyúlövésekre ébredtem. Nagyon meg voltam ijedve, ezt nem vártam. Ugye, sokáig nem voltam benne az eseményekben, akkor végül is belekerültem, sőt belemásztam jó erősen, és a következő nap jönnek az oroszok. Aztán ez a félelem elmúlt, és átalakult egy másik lelkesedéssé. Ha fegyverrel nem lehet, akkor csináljunk mást! Aktívan részt vettem abban, hogy csomagokat vittünk a szétdúlt városrészekbe. Azt hiszem, élelmiszer volt bennük. A részletekre megint nem nagyon emlékszem. Tudom, hogy állandóan összejöttünk és beszélgettünk. Így határoztuk el, hogy a december 11-i országos munkástanács-sztrájkkal szolidárisak leszünk, és nem megyünk órákra, mi is tiltakozunk. És ebben én is benne voltam, de nem voltam hangadó vagy előkészítő, csak támogató. Szőrmentén hallottam még a Kuklay–Marosfalvy-féle brosúrakészítésről is. Azt hiszem, akkor ösztönösen leálltam, és ez nyilván érezhető volt rajtam, úgyhogy akkor engem már nem kapcsoltak bele, mert én már „félős gyerek” voltam. Nem voltam ellene vagy nem húztam ki magam semmiből, de nem is jelentkeztem. 
Ezek a napok nagyon összemosódnak. Abban az időszakban elég intenzív kapcsolatom volt a családommal. A szüleim azon gondolkodtak, hogy ők nem akarnak itt maradni. Apám egyike volt a Magyar Hajózási Rt. Forradalmi Bizottsága háromtagú vezetőségének. Akkor erről semmit sem tudtam. És utólag is elég szűkszavú volt. Évekkel később elmesélte, hogy valakitől kapott „drótot” – ahogy mondták annak idején –, hogy hármójuk közül kettőt már letartóztattak, és ez a valaki azt mondta neki: „ha nem húzod el a csíkot, akkor téged is letartóztatnak”. Ez volt apámnál a döntő. Tehát november elejétől a családban ez központi téma volt. Persze megkérdeztek, hogy akarok-e velük menni. Akkor már az én gondolatvilágomat az foglalta el, hogy mit csináljak, és nem a szeminárium, és nem az akciók. A szemináriumi fölépítésben van egy úgynevezett spirituális, lelki vezető, akivel az ember bizalmasan mindent meg tud beszélni, és aki nem a felügyeleti vonalba tartozik – tanácsadói szerepe van. Én ennek az embernek elmondtam a félelmeimet, hogy amiatt, hogy kint voltam az ÁEH-ban, el fognak kapni, le fognak tartóztatni, kínozni fognak… És a kimenetel körül jár a gondolatom. Ám tépelődésem végén arra jutottam, hogy talán a munkástanácsokkal és a sztrájkkal mégiscsak el lehet valamit érni. Jön a békés kibontakozás, és nem kell annyira félni. Mivel valamikor hithirdető akartál lenni, és a katolikus gondolatvilágnak az alapgondolata, hogy Jézus föláldozta magát értünk – tehát vértanúnak is kell lenni. Diákkoromban olvastam egy romantikus regényt a harmincas évek oroszországi földalatti egyházáról: Jezsuiták, nyárspolgárok, bolsevikok. Úgy éreztem, itt a lehetőség, most lehet föld alatt tevékenykedni. A küldetést itt lehet most teljesíteni. Miért menjek el egy nyugodt, kényelmes világba, hogyha ott vagyok, ahol lenni akartam? Bejött apám egyszer, kétszer, háromszor – akkor már meglátogatott –, és próbált rávenni, hogy menjek velük. Neki is elmondtam azt, hogy miért maradok. Aztán jött a menekülés előkészítése. Mi lesz a nagyszüleimmel? Apám bölcs és előrelátó volt. Mint jogász sok mindent előkészített, hogy mentse, ami menthető a számunkra. Eldöntöttük, hogy egy lakásban fogok lakni a nagyszüleimmel, és apám tudta, hogy lehet azt jogilag elrendezni, hogy védhető legyen akkor is, ha ők disszidáltaknak lesznek nyilvánítva. És elmondta, hogy kik lehetnek majd a tanácsadóim. Ezzel telt az idő körülbelül november közepétől december közepéig. Apám a maga józanságával segítette az itt maradásomat, ám ez sok gondot jelentett. Volt egy négyszobás, berendezett lakásunk. De ez már nem a Vigadónál volt, mert oda hajósiskolát szervezett a MAHART, de a Pozsonyi úton volt egy irodájuk, amire elcserélték. Így 51-ben odaköltöztünk a Dunára néző gyönyörű lakásba. Az akkori rendelkezések értelmében mi hárman nem maradhattunk egy négyszobás lakásban. Úgy kellett intézni, hogy a jogfolytonosság rendezve legyen; átírni kettőnk nevére a bérleti jogot. Először odaköltöztek az anyai nagyszüleim; másrészt a lakás kiürített felére megfelelő partnert kellett találni leválasztás céljából. Mindebben nagy segítségemre volt apám testvére. A szemináriumban nem igazán lelkesen, de mindig megadták ezekre a kimenőt. Tulajdonképpen 57 ezzel telt el. Amellett hogy ment a rendes szemináriumi élet, én tanultam, vizsgákat tettem, és ezeket a lakásügyeket intéztem, másra nem is volt időm. Azt hiszem, hogy a sors-, bajtárs- és kurzustársaim ezt mind látták és tudták, és ezért nem is avattak be más dolgokba, amikkel ők tele voltak. Hallgatólagosan nagyon értékelték azt, hogy én itthon maradtam.  Volt egy önképzőkör, úgynevezett Magyar Iskola. Ez még a XIX. századból eredő elnevezés. Az előadásokat, a programot maguk a növendékek tervezték és hozták létre. Tartottunk például egy emlékező estet, ahol az ötvenhatos cselekményekről beszéltünk, és ahol Varjú Imre részletes előadást tartott kórházi élményeiről. Ez 56–57 fordulóján lehetett. Aztán volt egy emlékezetes március 15-i ünnepségünk a MUK-periódusban. Ebben az időben csinálták ők a brosúrát, amit én is olvastam, és lelkesedtem érte, de ebbe nem voltam beavatva.
Így jutottunk el 57 májusához, a májusi litániákhoz, amikor egyszer csak megjelentek a nyomozók, és egyenként vittek el bennünket. Minden héten egy pár embert. Jöttek a házkutatási paranccsal, formálisan igényeltek két tanút, és nem érdekelte őket, hogy szeminárium vagy nem szeminárium. Abban az időben senki sem mert okoskodni. Birtokomban van egy jelentés, hogy „Május 4-én Hívő jelenti, hogy Vigh Szabolcs részt vett különböző tevékenységekben”. Most már nem titok, elárulhatom, hogy a vicerektor fedőneve „Hívő” volt. Semptey rektor helyettes nagyon merev és nagyon szigorú ember volt. Például bezárta az udvarra vezető ajtót, és eltette a kulcsot, hogy ne tudjunk a jogi karon lévő ellenállókkal kapcsolatot tartani. Ő mindenhol a maximális óvatosságot tartotta szem előtt. Éljük ezt túl anélkül, hogy bármilyen baj érjen bennünket. A közelgő nyári szünet miatt a holmim egy részét már hazavittem, és a második fordulóra vártam, amikor 1957. június 17-én jöttek a nyomozók, hogy én is a listán vagyok. Akkor szintén jött két tanú, és az egyiknek még gyorsan a kezébe tudtam nyomni a noteszomat. Mert az ismert volt, hogy nevek és címek segítenek a további felgöngyölítésben. Nem találtak nálam semmit. Én már fölkészültem erre a letartóztatásra, mindent eltéptem és elégettem, és a régi fényképalbumból kiszelektáltam még az illegális csoportéletet is. A börtönviselt társakkal beszéltem arról, hogy mi lesz, ha elvisznek, hogyan bánnak velünk, hogy kell vagy lehet ezeket a kínzásokat elviselni… Mint idealista, az volt az elképzelésem, hogy én nem árulok be senkit. De mit csinálok, ha kínoznak? Konkrétan emlékszem arra, hogy mondtam Vénusz Gyulának, aki szintén kint volt az ÁEH-ban, hogy „Gyuszi, én nem láttalak ott. Akármi is történik – te nem voltál ott. Én nem tudok rólad.”
  Aztán elvittek egy Pobedával a Fő utcába, a Gyorskocsi utcába. A többi már ismert. Kuklay nagyon szemléletesen írt erről. Ennél én se tudok többet elmondani. A nadrágszíjat ki kellett venni, a cipőfűzőt ki kellett venni a cipőből, és a fal mellé kellett állni, a fal felé kellett fordulni. Aztán fölvezettek egy cellába, ahol egész éjjel égett a villany. Úgy kell aludni, hogy az embernek a takaró fölött legyen a keze. Ha viszik valahova, akkor minden sarkon kigyullad egy jelzőlámpa, hogy ha jön valaki szembe, ne láthassuk egymást. Mindjárt az első éjszaka írattak velem egy önvallomást. Ezt most megkaptam. Az önvallomásban igyekeztem semlegesen és szárazon leírni a dolgokat. Leírtam, hogy az ÁEH-ban voltam, szóval ott nem okoskodtam. Az volt az én adum, hogy Marosfalvyról meg Kovács Gyurkáról tudtam, hogy disszidáltak, tehát mindent igyekeztem Marosfalvyra kenni. A hierarchikus struktúrára hivatkoztam: én mindent parancsra tettem. És mint kisfiú, mindenhol csak szolgalelkűen kiviteleztem azt, amit a nagyok és hatalmasak parancsoltak. Így próbáltam menteni magam. Hogy az egész megtervezésében nagyon is aktívan részt vettem, és kezdeményező voltam – ezt sikerült elhallgatnom. Lényegében elfogadhatóan bántak velem. Volt szóbeli erőszak, megpróbáltak ijesztgetni, fenyegetni. Én nem panaszkodhatom túl vad kezelésről, amikor éjszaka elvittek kihallgatni. Hál’ Istennek, megúsztam mindazt, amit az ember az ötvenes évekről tudott. Volt egy nagyon érdekes élményem. Együtt ültem egy újságíróval, a nevét nem tudom. Ketten voltunk a vizsgálati cellában, és ugye engem nagyon foglalkoztatott – mint igazi és öntudatos kispapot –, hogy most szabad-e hazudni, vagy nem szabad hazudni. „Vajon szabad-e hazudni olyan helyzetben, amikor arról van szó, hogy másokat mentsek?” Az erkölcstanban azt tanultuk, hogy mellébeszélni lehet, de hazudni nem szabad. Nem tudtam, hogyan másszak ki ebből a dilemmából. Ezen töprengve időnként valamit kimondtam ennek az újságírónak is. És ő – aki az ötvenes években már ült egyszer – azt mondta: „Ne valljál be semmit, mert akármit is bevallasz, azt úgyis ellened használják! Próbálj mindent letagadni!” Ez nekem sokat segített. Úgy látszik, Vénusz Gyuszit is csűrték-csavarták. Az volt a taktikájuk, hogy: „Ugye, maga is ott volt? Mert a másik mondta.” És akkor az ember beugrott, hogy „na, ha már tudják, akkor minek tagadjam?” De én akkor is tagadtam. És ez volt a szerencsém. Mindig azt mondtam, hogy „akkor valószínű, hogy rosszul emlékszik”. Akkor behozták, szembesítettek vele. Ő mondta, hogy „igen”, én mondtam, hogy „nem” – a szembesítés eredménytelen maradt, állapította meg a nyomozó. Tehát Vénusz bevallotta, hogy ott volt az ÁEH-nál, hiába állapodtunk meg az ellenkezőjében. Mondtam magamban: „Hülye vagy, hogy bevallottad. De én akkor is kitartok amellett, hogy nem voltál ott.” Júliusban átvittek minket, a Turchányi-per tagjait a Markóba. Tizennégyen vagy tizenhatan voltunk egy cellában. Úgy aludtunk, mint a heringek. Ott az ember már felszabadultabb volt, a pszichikai nyomás sokkal kisebb volt, mint a Gyorskocsi utcában. Mindenki mesélte a saját történetét. Aztán voltak különféle szórakozások, viccek, játékok, élettörténetek. Én úgy fogtam föl, hogy a „rácsos akadémián” lenni legalább olyan hasznos, mint a teológia. Én ott annyi mindent tanultam az életből! Abból a háttérből, amit már elmondtam – zárt családi, polgári kör, és lelkes illegális csoport, keresztény világnézeten felépített középiskolás kor és zárt szemináriumi diákság –, én nagyon sok mindent nem láttam, nem hallottam és nem tapasztaltam az életből. Kezdve a szexualitástól a mindennapi emberi dolgokig. A Markó nekem nagyon szép emlékeket hagyott. Ott azt éreztem, hogy ha valahol a világon nyíltan és őszintén mernek az emberek beszélni – az a börtön. Ez sokkal nyíltabb világ, mint az összes, előtte átélt – akár egyházi, akár otthoni, akár iskolai. Ott nem voltak taktikázások, mindenki mindenről sokkal nyíltabban beszélt. Illetve olyan témákról beszéltek, amiket már egyszer bevallottak, és így már nem kellett titkolni. Nyilván én se beszéltem arról, amit nem vallottam be. De amit bevallottam, arról mertem beszélni. A különböző történetek a csepeli munkástanácsról és a Keresztény Magyar Pártról, a Corvin közről vagy a Nemzetőrségről olyan kaleidoszkópot adtak a forradalomról, amiről nekem halvány fogalmam se volt. Mint kispap, az esti imádságot vagy istentiszteletet valahogy megszerveztem. Nem sokra emlékszem ezzel kapcsolatban. Az emberi kapcsolatok sokkal jobban felvillanyoztak és érdekeltek, mint mondjuk ezek a szertartások. Még arra az egyre emlékszem nagyon világosan, hogy megpróbáltuk a tárgyalás előtt eljátszani a pert, hogy gyakoroljunk. Nemcsak vádlott volt, hanem volt ügyész, ügyvéd és bíró is. Tudtuk, hogy ekkor és ekkor lesz a per, akkor előtte csináltunk egy gyakorlóestet. Nem azt mondom, hogy mindenkinél, de többeknél. A per előtt lehívattak egy szobába, és jött hozzám két nyomozó, hogy „mi fog magával történni?” Mondom: „fel fognak menteni”. „Hogy képzeli ezt?” „Én a törvényes kormány ideje alatt csináltam, amit csináltam. Parancsra. Én nem követtem el bűncselekményt.” „Na, hát maga nagyon naiv. Magát be fogjuk vágni a szegedi Csillagba négy évre. És ott majd elgondolkozhat az ártatlanságáról. De mi tudunk magának segíteni.” Kérdem: „Miben?” „Ha maga is ad valamit nekünk.” „Mire gondolnak?” „Hát nem hajas babát kérünk magától.” „Nem tudom, hogy mire gondolnak.” Elkezdték hülye gyerek módjára, hogy hűséges tagja vagyok-e a népi demokráciának? És ha megtudom, hogy ez vagy az a társam demokráciaellenes cselekedetet csinál, akkor én azt jelentem-e? Már nem tudom, hogy pontosan hogyan bújtam ki ez alól. Talán valami olyasmit mondtam, hogy: „maguknak van elég jó szervezetük, amely magától is rátalál az ilyenekre”. Mindenesetre dolgavégezetlenül elengedtek. És akkor decemberben jött a per. Én elég konok, fafejű, lelkiismeretes valaki voltam. A pernek az egyik kulcskérdése, amit a cellában is gyakoroltunk, hogy bűnösnek ismerem-e el magam vagy sem? Én persze mindig nemet mondtam. Az ügyvéd úgy próbált segíteni, hogy ex tunc ex nunc – tehát hogy akkor nem ismertem fel, hogy bűn, de most igen. És erre is adtam valamilyen dodonai választ. Mindig úgy csűrtem-csavartam, hogy a kecskének is jó legyen, meg nekem is. Az ügyvédem annak az ismert színésznek, Major Tamásnak a testvére: Major Ákos. A bíró B. Tóth Matild volt. A perben sokan voltunk, tizenheten. Ha nagyon erőltetem, akkor talán mindenki eszembe jut: Turchányi, Lieszkovszky, Kuklay – én voltam a negyedrendű vádlott –, Fábián Pista, Nagy Jenő, Vénusz Gyuszi, Iván Laci, Schimmer Jóska, Varjú Imre, Marcheschi Károly, Mézner Feri, Pavlics Pista, Nagy Árpi… Hát itt van a vádiratban Tabódy is. Aztán Brunner Tibor és Zöldi Sanyi. Most már mindenkit elmondtam. A perből szavakra már nem emlékszem, csak arra, hogy a központi kérdés számomra az volt, hogy mennyire vagyok hajlandó másokat bemártani. Számomra lelkiismereti kérdés volt, hogy én nem fogom azt mondani, hogy „Turchányi bűnös”. És ekörül is voltak különböző kérdések. Rákérdezésekkel nyaggattak, hogy ítéljem el, de én kibújtam. Az ügyvéd szeretett volna olyasmit elérni, hogy mondjak valamit, ami nekik is tetszik. „Most már ne legyél annyira fafejű. Mondjál valamit, csak ne olyat, amiben kitérsz.” Aztán végül is elfogadták, úgy értem, hogy abbahagyták. Az ügyész szólt az ügyvédemnek, hogy kérje a szabadlábra helyezésemet. Szóval addig előzetes letartóztatásban voltunk. December 11-én szabadultam. Megtaláltam apám hagyatékában két levelet, amelyekből kiderül, hogy összeköttetést tudott szerezni egy nemzetközi jogászprofesszorhoz, páter Beauforthoz, aki a Nijmegeni Egyetemen volt professzor, és a felsőháznak is a tagja és a hollandiai ENSZ-küldöttségnek hosszú időn át állandó képviselője volt. Ebből a két levélből kiderült, hogy ő megköszöni a páter segítségét, és a páter ezt visszaigazolja, tehát világos, hogy ő tett valamit. De az nincs leírva, hogy mit tett, és hogy hogyan. Ahogy engem először beállítottak negyedrendű vádlottnak, aztán megszüntették az eljárást – holott még később is az orrom alá dörgölték, hogy „maga nem volt ártatlan”. Egy kirakatperbe nagyon jól belevágott volna az, hogy mint értelmiségi származásút, akinek a szülei disszidáltak, bezárnak négy évre a szegedi Csillagba. Nyilván volt valami ilyen, hogy engem hagyjanak békében. Ezek jól megalapozott, logikus következtetések, a tények és a levelek alapján. Minket szétválasztottak, megtévesztettekre és vezetőkre. Abban az időben nemigen történt olyan, hogy az ügyész szólította fel az ügyvédeket, hogy kérjék a vádlott szabadlábra helyezését. Persze nem voltunk olyan nagy halak. És azt hiszem, hogy a püspöki kar is próbált valamit tenni az érdekünkben, de erről nagyon keveset tudok. Volt egy osztálytársam, aki az ügyvédek felé a kapcsolatot tartotta, és a püspöki kar részéről összekötő volt. De ő se beszélt sokat róla, és azóta se beszéltem vele. Ezek a dolgok tabutémák voltak mindig is Magyarországon. De biztos vagyok benne, hogy valamilyen módon volt alkudozás a püspöki kar részéről is… Talán elképzelhető, hogy mennyire megkönnyebbültem a felmentéskor. Velem szemben végül is „a cselekmény csekély volta és társadalmi veszélyességének elenyésző volta miatt a BHÖ 56-os paragrafusa alapján megszüntették az eljárást”. A többiek pedig fél évtől tíz évig kaptak ítéletet. Kuklay kapott tíz évet. Az ítélet valamikor januárban volt. Tehát én akkor már szabadlábon voltam. Karácsonykor otthon voltam. Vagy lehet, hogy a szemináriumban, vagy egy ideig hazamehettem szabadságra? Erre már nem emlékszem pontosan.
 A pap egyik legfontosabb feladata, hogy pasztorális munkát végezzen. Amikor kijöttem a börtönből, elmentem négy-öt börtöntársam hozzátartozóihoz. Többek között beszéltem Bali Sándornéval is. Bali Sándor ugyan nem volt cellatársam, de valahogy megkerestem a családját a Podmaniczky utcában. Meglátogattam azokat a katonatiszteket, illetve a családjukat is, akik minket kísértek. Kettőnek a nevére emlékszem. Galajda Béla és Tóth József. Őket is lecsukták, és nekik külön perük volt a katonai bíróságon, de a címük rajta volt a vádiraton. Tóth József, azoknak a katonatiszteknek az egyike, akik Mindszentyt kiszabadították, Piliscsabán élt. Beszélgettünk, és emlékszem, azt kérdezte: „Hogy lehet az, hogy most a püspöki kar körlevélben a téeszcsékbe való belépésre szólít fel, ugyanakkor az egyház pedig elfogadja a magántulajdont? Ez a kettő ellentétben van. A püspöki kar kiszolgálója lett ennek a rendszernek, mi pedig az egyházért vállaltunk rizikót. Hát ez nem fér a fejembe.” Én ezzel a kritikával teljesen egyetértettem, és a jövőben sem akartam kétkulacsos magatartást tanúsítani, mint pap, hanem egyértelműen cselekedni, viselkedni, vagy legalábbis hallgatni. Ha már úgy éreztem, hogy ezzel a rendszerrel szemben nem lehet beszélni, akkor legalább nem vagyok hajlandó olyan dolgokat fölolvasni vagy kimondani, amelyek alapvető emberi érdekeket sértenek. 
Ebben az időben újabb krízisbe kerültem: akarok-e pap lenni vagy sem. Ez akkoriban nagyon foglalkoztatott. A börtönben kezdődött, és a szabadulás után erősödött. Ennek a krízisnek azt hiszem, ugyanaz volt a gyökere, mint az első tépelődésnél, hogy akarok-e cölibátusban élni vagy nem akarok? Az életben sok mindent láttam, és kezdett kérdőjellé válni, hogy alkalmas vagyok-e rá, vagy sem. Akkoriban ez volt számomra a központi kérdés, mint ahogy aztán ez a gyakorlatban is megmutatkozott. Minket hősökként fogadtak a szemináriumban: hurrá, ezek a nagyfiúk! Elmondtuk a többieknek a történteket. És hogy hogyan tudtunk ott mint papok pasztorációs munkát végezni. Ez a munkáspapság ideálja. Szóval, nem hierarchikus trónusról hirdetni az igét, hanem az emberek között lenni. Erről meséltünk, és ez mindenkinek nagyon tetszett. És ha az ember olyasmit mesél, amivel egyetért, és azt szívesen hallgatják, akkor az lelkesíti. Végeredményben ezzel telt az én első pár hónapom – december, január, február. Meg itt volt a papszentelés. A papszentelés három lépcsőben történik, az első a szubdiakonátus, amikor az ember fogadalmat tesz a cölibátusra. A többiek nagy lelkesen készültek erre, én meg tépelődtem, hogy akarom-e vállalni vagy sem. Ezért elhalasztottam, nem tudtam véglegesen eldönteni. Az avatások fix időponthoz vannak kötve, szentelés nincs akármikor. Azzal, hogy halasztást kértem, egy lépcsővel lemaradtam az osztálytársaimtól. A második fokozat a diakonátus. Azt én akkor kaptam, amikor a többieket már papokká szentelték. A harmadik fokozat a pappá szentelés, ami az én esetemben 1958. november 2-án volt. Elég körültekintően próbáltam a kételyeimet feloldani. Ez a tépelődés lelki vezetőkkel, orvossal való beszélgetéseket is jelentett. Az életet eléggé sokrétűen megláttam a börtönben, és akkor fölmerült a kérdés, hogy akarom-e mindazokat a következményeket, amelyek a cölibátussal járnak. Lényegében arról volt szó, hogy alkalmas vagyok-e rá? Végül is meg tudtam nyugtatni magam, hogy ha nehéz is, de nem lehetetlen, és ha már nem lehetetlen, akkor most miért a tépelődés? Akkor most miért vagyok itt? Akkor hülye vagyok, hogy itt maradtam, és mégsem leszek pap. Nem lettem volna fanatikusan pap, hogyha meggyőződtem volna arról, hogy én erre abszolút nem vagyok alkalmas. De miután megnyugtattak, hogy nem vagyok rá alkalmatlan, tehát amikor a tépelődésen már túl voltam, akkor teljes gőzzel a papszentelésre koncentráltam. 
Ebben az egész konszolidációs színházban 58-ban jött az egyház konszolidációja, hogy mi is kapcsolódjunk be a békemozgalomba. Az volt a menetrend, hogy májusra összehívtak egy békegyűlést, amire el kellett volna mennünk. Itt a növendékektől nemcsak passzív részvételt kívántak, hanem énekkari szereplést és versszavalást. Hárman ezt megtagadták, nem hajlandók többet tenni, csak passzívan részt venni. Erre azon nyomban eltávolították őket a szemináriumból. Amikor ezt közölték velünk az ebédlőben, fölálltam, és azt mondtam, hogy „én se érzem magamat kevésbé bűnösnek, mint ezek hárman. Ha őket eltávolítják, távolítsanak el engem is.” Ez volt a szikra a puskaporos hordóban. Abban a pillanatban elkezdték mondogatni, „Szabi, ne menjél el!” „Én is elmegyek, ha őket kiteszik!” Vacsora után összedugták a fejüket, és létrejött egy közös, szolidáris elhatározás, hogy akkor mindannyian elhagyjuk a szemináriumot. „Ez akkora szembeszegülés és engedetlenség volt, hogy megtorpanásra bírta az elöljáróságot, és megsemmisítették az elbocsátó és a visszahívást javasló határozatot.” Ez persze az egész társaságot még inkább öntudattal töltötte el. Amúgy is, idézőjelben, mi voltunk a „hősök”. És most már nemcsak a forradalom volt, a kórházak és az utcák, hanem volt a börtön, és aztán volt ez is. Mindezek nagyon erős közösséget alakítottak ki. Ezután volt valami átszervezés, az idősebbeket, az ötödéveseket, akik már kész papok voltak, kihelyezték. Így mentünk bele az őszbe… A parlamenti választások előtt volt egy nagygyűlés, amire szintén nem mentünk el. Csak szavazni mentünk. Az ÁEH, látva ezt az ellenállást, megpróbálta sorainkat lazítani, hogy „üljünk le, beszélgessünk egymással”. A lényeg az volt, hogy az ötvenes években kialakult a békepapi mozgalom, majd Mindszenty őket félretette, a konszolidáció alatt pedig visszakerültek. Mi nem akartunk ezekkel a békepapokkal együttműködni. Az egész vita abban csúcsosodott ki, amit az ÁEH képviselője így fogalmazott meg: „nézzék, akár a tojás megy a kőnek, akár a kő megy a tojásnak, mindig a tojás törik el”. Ne okoskodjunk, úgyis mi húzzuk a rövidebbet. Ez egyértelmű volt. Majd újra kitűztek egy békegyűlést január 23-ra. Megint tanácskoztunk, és megint arra jutottunk, hogy nem megyünk. Nekem az volt a szerencsém, hogy már a kezemben volt a kihelyezésem, hogy én január 15-től úgyis költözöm, tehát engem ez közelről nem érintett. Akkor folytatódott – ami már nem az én életem –, hogy a szemináriumot újra tizedelték. Tizennégy embert kitettek. A többiek tiltakoztak ellene, azt mondták, hogy mind elmennek. Próbálták őket egyenként meggyőzni, hogy írják alá a hűségnyilatkozatot. Azt szintén megtagadták. Ekkor hatvankettőt a hetvenből utcára tettek. Ők pedig folytatták a teológiatanulást az úgynevezett földalatti kiképzésben – Tabódy vezetésével –, és titkos utakon kaptak Rómától hozzájárulást, hogy – szintén titokban – fölszentelhessék őket. De ebben én már nem vettem részt, mert lent voltam Nógrád megyében, Endrefalván.
A papszentelés központilag történik. Ha valaki pap akar lenni, akkor vagy egyházmegyéhez, vagy szerzetesrendhez kell tartoznia. Én, mivel különleges utam volt, elmaradtam egy lépéssel. Tehát amikor engem diakónussá szenteltek, az osztálytársaimat Esztergomban akkor szentelték pappá. A papszentelést általában az egyházmegye székhelyén, központilag végzik, az én pappá szentelésem azonban 58. november 2-án történt az egyetemi templomban. A pappá szentelés ünnepélyes mise keretében történik, ahol az előírt szertartás alapján a püspök föladja a szentségeket. Ez egy hosszú és színes liturgia. Az újonnan szentelt aztán a saját falujában, plébániáján tartja első miséjét. Ez az újmise, ami hasonlít egy templomi esküvőhöz. És abba aztán neki is van beleszólása. Azt hiszem, az volt akkor a fő elképzelésem, hogy a résztvevők ne csak egy sematikus szertartáson vegyenek részt, ahol minden a helyén van, és mindenki tudja, hogy ezt így kell csinálni, hanem megértsék a szimbólumokat. A szertartás, a liturgia és a rítus verbálisan és mentálisan közelebb kerülhessen hozzájuk. Hogy ezt hogyan csináltam? Csak az adott előírások keretében tudtam. Kerestem egy olyan plébániát itt, Budapesten, ahol megítélésem szerint egy kevésbé békepap a plébános. Nem akartam a Lehel térre menni, ahova tartoztam volna, ahol egy nagy békepap volt a plébános… Végül is a XIII. kerületben, a Béke téri Szent László-templomot választottam. Volt egy professzorom a teológián, akivel jól megértettük egymást, Cserháti József, aki később püspök is lett. Őt kértem meg kézvezetőnek. És volt egy nagyon szimpatikus, jó tanácsadó régi barátom, Előd István piarista atya, ő volt a szónokom. Az osztálytársaim voltak az asszisztensek, meghívtam a régi, illegális Pilisből közvetlen csoporttársaimat, a Sas őrsöt, valamint ismerősöket, rokonokat. Volt egy sajátos meghívóm. Annak a rajzát tudatosan úgy választottam, hogy kifejezze, hogy én demokratikus pap vagyok – akkor abban éltem, hogy a különböző társadalmi osztályok egyenlők –, és hogy én mindenkihez küldve vagyok. Ezen a régi jelmondatom volt a fölirat.
A mise végén az ember kioszt egy emlékképet. Ezzel kapcsolatban is voltak elgondolásaim, hogy olyan kép legyen, ami akkoriban az én szememben inkább korabeli volt, tehát nem valami XIX. századbeli édeskés giccs. A beuroni kolostornak voltak modernebb szentképei, azokat tudtam beszerezni. A szüleim segítettek ebben. És készítettem pecsétet is, „Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit megmentsek” idézettel, Szent Pál leveléből. Ezzel a fölirattal osztottam ki az emlékképet.
Endrefalvára, egy Nógrád megyei faluba mentem mint fiatal és lelkes káplán dolgozni, de túl sok falrengető dolgot nem tudok mondani. Próbáltam a lehető legjobban csinálni, és komolyan venni. Abban az időben is voltak problémák. Például a szülőket megpróbálták távol tartani attól, hogy beírassák gyermeküket hittanra. Én úgy gondoltam, hogy nem csinálok semmi olyat, amit „nem szabad”, de mindig próbáltam kiskapukat keresni. Elmentem a családokat meglátogatni, egy-két beszélgetésre, hogy mégis írassák be a gyerekeiket hittanra. Egy ilyen faluban, ahol van egy elfogadott hagyomány és rend, a fiatal káplánnak sok dolga van. Biciklivel télen, hóban hittanórára menni, vasárnap három helyen misét tartani. A hitoktatást komolyan vettem, a vasárnapi istentiszteletekre jól fölkészültem, utánamentem a gyerekeknek, hogy járjanak a hittanórára. Volt cigány része a falunak – őket is meglátogattam, éppen úgy, mint a parasztcsaládokat. Nem tettem különbséget. Még akkor sem, ha sárpadlós volt a szoba belül. Ott is jó beszélgetéseket folytattam. Ha akadékoskodtak a hitoktatásban, akkor a magam diplomatikus módján szóltam emiatt. Ha az iskolaigazgató akadályozott, vagy az egyházügyi megbízott Salgótarjánból behívatott, akkor megmondtam, hogy „ehhez jogunk van, ez biztosítva van az állam és az egyház közötti megegyezésben”. Próbáltam olyan módon kiállni azért az ügyért, amiért úgy éreztem, hogy ott vagyok, hogy az ne váltson ki eleve ellenszenvet. Általában a falu fele járt hittanra. Elég jó volt az arány. Aztán a fölsőbb osztályokban csökkent. Próbáltunk úgy nyomást gyakorolni – főleg a cigányszármazású gyerekekre, mert ők az első áldozásért nagyon lelkesedtek –, hogy csak az jöhet első áldozónak, aki hittanra is jár. Ezt aztán az állam nem vette jó néven, úgyhogy az első áldozást biztosítani kellett a hittanóráktól függetlenül is. De abban az időben egy kis faluban még elment ez az árukapcsolás. Szorosabb kapcsolat nem alakult ki a falusiakkal. De voltak, akikkel jól el tudtam beszélgetni, és becsültek. Jó pár tanítóval tudtam beszélgetni. De mindig nehéz, rázós helyzet volt, ha a hittanóra került szóba, a tanító még akkor is, ha szimpatizált velünk, nem akarta mutatni, hogy közel áll hozzám. Inkább mi, a környező települések káplánjai tartottunk össze. A szexuális nevelés nem volt valami sikeres abban a formában, ahogy én kaptam, ahogy az akkori vallásos ifjúsági könyvekben le volt írva. Jöttek külföldről is, már modernebb könyvek, és azokat olvasva láttam, hogy ezen változtatni kell. Voltak elképzeléseink is, hogy a hittanórán hogyan lehetne, de éreztük azt is, hogy mindent nem lehet. Főleg azért, mert mi kényes helyzetben vagyunk, hogy erről beszéljünk. Aztán külföldről jött egy ismertető füzet, azt hiszem, felsős általános iskolásoknak. Nem biológiaórai füzet volt, hanem hittanórai füzet, hogy a szexuális erkölcsről és az azzal kapcsolatos ismeretekről hogyan világosítsák fel a szülők vagy a hitoktatók a gyerekeket. Ezt lefordítottuk, majd legépeltük, és odaadtuk a fiúknak és lányoknak a fölső tagozatban. Ez, úgy látszik, elég korai és naiv cselekedet volt, mert a szülők csodálkozva nézegették. Ennek híre eljutott a plébánosokhoz is, azok pedig rendreutasítottak minket, hogy hogy csinálhatunk ilyen hülyeséget. Az ötvenes évek konzervatív világa egyáltalán nem engedte azt, hogy egy pap bármit is mondjon egy gyereknek a szexről. Akármit mondott is, attól már fölháborodtak. Azt hiszem, nem értették, tehát fölháborodtak. Akkor már nem voltam tinédzser, és a teológián is volt lelkipásztori orvostan. Voltak könyveink is. Itthon is jelentek meg könyvek, például Hirschler Imrétől. Volt róla tudomásom, hogy mi ez, és volt elképzelésem, hogy gyerekeknek mit hogyan lehet magyarázni. De azt hiszem, hogy más egy kis, eldugott nógrádi faluban erről a kérdésről beszélni, mint Budapesten. Lelkesek voltunk, idealisták voltunk, azt mondtuk, hogy „itt valamit csinálni kell…” Volt még egy nagy kalandom itt 1961 tavaszán. Új plébániát építettek. A bontáskor találtak egy rozsdás davajgitárt. Mindjárt rendőrség és ÁEH, és óriási fölhajtás volt. Kihallgatás, rendőrnyomozók. Meg voltunk ijedve, hiszen ez párhuzamosan futott a nagy letartóztatási hullámmal: abban az időben göngyölték fel az összes illegális csoportot. Féltem, hogy ez a géppisztoly jó ürügy, hogy engem is elvigyenek. De aztán megúsztam.
Csak most tudtam meg, hogy Pomogáts Béla már 1959. május 6-án kihallgatása alkalmával elmondta hogy „1952-ben Ördögh három csoportja a következőképpen nézett ki. A második csoportot Vigh Szabolcs vezette. Tagjai: Ginter Károly, Alföldy Géza, Báldi Tamás, Füredi Péter stb. voltak. Ezek is az egyes tagok lakásán jöttek össze.” Ezek után Ördögh Jánost 1959-ben kihallgatták. Ezzel egy időben egy belügyi pótjelentés pesti lakásom megfigyeléséről 1959. júniusából ’Kapcsolatai’ címszó alatt a Sas őrs tagjait, úgy mint „Vigh Szabolcs, Ginter Károly, Báldi Tamás, Kádár Ágoston, Alföldi Géza, Loskai Rudolf” szintén felsorolja. A központisták kizárása után tehát újból keresték feltételezhető ’illegális’ tevékenységeim összefüggéseit. Pomogátstól aztán 1960-ban – nyilván a „Fekete Hollók” fedőnevű 60–61-es országos letartóztatási akció előkészítése céljából – egy hosszú, huszonegy oldalas önvallomást csikartak ki, amelyben ismertette az egész illegális Pilis-munkát. Részletesen leírta mind a szervezeti felépítést, mind az ideológiai célkitűzéseket. A rólam szóló személyi jellemzésében azt állítja, hogy nagy szerepem volt az Ördögh-féle csoportban. Majd elmondja, hogy tudomása szerint Alföldy Géza, Báldi Tamás, Ginter Károly és Vigh Szabolcs továbbra is kapcsolatban, illetve barátságban vannak egymással. Mindezek után 1961. július 14-én 13 órára a belügy betervezte „beszervezés és személyes megismerés céljából” a kihallgatásomat, de lefújták. Nevemet ugyanis Szeifert József rendőr-őrnagy a listáról utólag kihúzta. Feltehetőleg egyrészt azért, mert 59-ben Ördögh kihallgatása után az egész Pilis-munka leállt. Másrészt pedig egy kizárt központista Hrotkó Géza osztálytársam ugyan pesti lakásomban lakott és a titkos papképzés miatt le is tartóztatták, de én a Tabódy-féle „földalatti teológiában” már nem vettem részt. (Csak időnként vészjeleket továbbítottam feléjük.) Ezután áthelyeztek Tátra. Esztergomtól nyolc kilométerre, a Kis-Duna mellé. Én olyan vagyok, hogy ahol megszoktam, ott szeretek maradni. Endrefalván a három év alatt kialakult egy bizonyos menet. Akkor éreztem igazából, hogy nagyon szeretnek. Már tudtam, hogy kitől mit várhatok, és ők is látták azt, hogy tudok valamit adni – és ezért jól éreztem magam ott. De nem bántam azt se, hogy más helyre kerülök. Igaz, Endrefalván barátságos, jószívű főnököm volt, Táton pedig inkább olyan lagymatag valaki. Tát se volt sokkal nagyobb település, mondjuk, három-négy ezer ember lakta. Ott az volt az érdekes, hogy magyar, sváb és tót nemzetiség lakott együtt. A plébánián volt káplánszoba, én ott laktam. Volt házvezetőnő. Endrefalván a plébánosnak a nagynénje, Táton pedig egy feloszlatott szerzetesrendi apácanővér, aki nem rendházban lakott, hanem a plébánián kapott állást, és ugyanakkor orgonált, tehát kántor is volt. Ő főzött, takarított, mosott. Kaptam reggelit, ebédet, vacsorát. Teljesen ki voltunk szolgálva. Nekem annyi munkám volt, hogy örültem, ha azt el tudtam végezni. Endrefalván biciklivel jártam a másik két faluba hitoktatni, sárban, hóban, melegben. Táton is volt egy filiánk, és ott már volt kismotorom, amit a szüleim küldtek. Hogy mennyi volt a fizetésem, már nem tudom, de azt hiszem, arra nem volt elég, hogy az ember a fizetéséből egy motort tudjon venni. Végül is mindenre nekünk kellett költeni. Ha reverendát akartam venni, akkor is nekem kellett megfizetnem. De már nem jártunk olyan gyakran reverendában. Hittanórára meg misére igen, de egyébként civilben jártunk. Lakást, teljes ellátást és szerény fizetést kaptunk. Volt egy nagy, általános megegyezés az állam és az egyház között, hogy az államosított egyházi javak fejében a papok fizetést kapnak, illetve úgynevezett fizetés-kiegészítést. Az is kegy volt, hogy ki kap, ki nem kap. És kitől vonják meg mint büntetést, és kitől nem. Hogy én mikor kaptam és mikor nem kaptam, arra már egyáltalán nem emlékszem. Ezek piszlicsáré huzavonák voltak, abban az összefüggésben, hogy jó fiú vagy-e vagy sem, jársz-e békegyűlésre vagy nem.
 Táton ugyanazt csináltam. Káplán, hitoktató voltam. És ott is volt egy igen emlékezetes kalandom. Egyszer hajnalban kopogtattak. Egy régi típusú parasztház volt a plébánia, az udvarban hosszú félig nyitott veranda, ahonnan nyíltak a szobák, és az én szobám a ház vége felé volt. Kinéztem. Két férfi állt ott, elmondták, hogy megszöktek a börtönből, menekülnek, bújtassam el őket. Havas idő volt, valamikor az év elején, 63 januárjában vagy februárjában. Még egy pár éve jól emlékeztem, hogy mit is mondtam nekik, mára csak annyi maradt meg, hogy valami olyasmit, hogy menjenek ide vagy oda, de itt nem maradhatnak… Mentek tovább a faluban. Én, amint elmentek, kimentem, és a nyomokat eltakarítottam. Nagyon be voltam gazolva. Tudtam, hogy föl kellett volna jelenteni őket. Mindjárt elmentem Pestre, egy régi osztálytársamhoz, jó barátomhoz, és átbeszéltem vele az egész ügyet, és aztán késő éjszaka mentem csak haza, koromsötét volt, emlékszem, egész úton csúszott a motor. Jó orrom volt, mert másnap vagy harmadnap jöttek a nyomozók. És egy egész orosz zászlóalj vette körül a falut, tankokkal, fegyveresekkel. Végül tűzharcban megölték őket.
Rendszeresen hallgattam külföldi rádiókat. Szabad Európát, a Vatikánt, Amerika Hangját, BBC-t, persze nem a plébános rádióján, hanem a saját rádiómon. És kicsit halkabbra tettem, hogy ne lehessen hallani. Én úgy nőttem föl, hogy úgy kell rádiót hallgatni, hogy ne hallja más. Ezt már nagyon jól tudtam kisgyerek koromban is. Azt tudom, hogy nem járattam újságot. A plébániára a Magyar Nemzet járt. De 65-től Pesten mindig volt előfizetésem napilapra. Az Élet és Tudományt nagyon szerettem olvasni. Engem akkor is inkább az foglalkoztatott, hogy a dolgokat jó alaposan világítsuk meg. Ha hittanórát tartottam, akkor próbáltam a szentírásból nemcsak éppen a szöveget elmondani, hanem elővenni más könyveket, különböző megvilágításokat keresni. Mégis mit jelent az, hogy teremtés, a világ keletkezése stb. De ugyanezt tettem, ha szóba került egy szent. Milyen történelmi közegben zajlott le az élete? Tehát szerettem mindig alaposan utánanézni a háttérnek, és annak alapján beszélni. Mindez annyi időt vett igénybe az egyéb fizikai elfoglaltságokkal együtt, hogy én nem emlékszem arra, hogy túl sok egyébre időm lett volna.
Táton és környékén volt egy nagyon jól összetartó papi csoport, akik nem voltak békepapok. Mi rendszeresen összejártunk, mindig beszéltünk valamilyen témáról. Összetartottunk, egymást megkerestük, hogyha problémák voltak, és támogattuk egymást az egyházpolitikai útvesztőben. Ott is volt egy néhány vezető egyéniség, akik félreállítottak voltak. Erdős Mátyás volt spirituális és dogmatikatanár Esztergomból, nagyon lelkes, vezető egyéniség, aztán Nagy Miklós bácsi, ő is a Mindszenty-pernek volt valamilyen résztvevője, és egy eldugott faluban volt plébános. Rédey Jóska volt Sárisápon. Ő is nagyon lelkes kolléga volt. Volt egy közvetlen osztálytársam is Dorogon. Ő most a Béke téren plébános, Hajnal Robi. Leginkább velük jártam össze. Aztán két év után, 63-ban megint áthelyeztek. Akkor a szomszédos plébániára, Tokodra kerültem. De ott már a plébános azzal fogadott, hogy neki vigyáznia kell rám, és a jobb útra kell engem terelnie. Értettem, hogy ez mit jelent. „Hallgatni arany.” Az ember tudomásul veszi, hogy itt ez várható. A tokodi plébános hírhedten impulzív ember volt, valami összecsapása volt Pesten, és azért került vidékre egy kis plébániára. Ott is mentek a megszokott hittanórák és a vasárnapi istentisztelet meg a búcsújárás. Én nem voltam olyan nagy ifjúsági vezető, mint azok a kollégáim, akik nagyon jól meg tudták a fiatalságot kapni és lelkesíteni, de a következetes, rendszeres oktatásba az endrefalvai tapasztalat alapján aztán a szexuális nevelést is másképpen építettem be. Az volt a fő elképzelésem, hogy nem kell ebből olyan nagy ügyet csinálni. A többi, a társadalomban gyakorolt normák szintjére kell tenni a szexuális normákat is, nem kell annyira kinagyítani, ezt is természetesen kell elmondani. Így próbáltam korszerű lenni, de ugyanakkor megmaradni azok között a keretek között, hogy ne háborodjanak föl se a hívek, se a plébános. A katolikusok abban az időben azt mondták a szexualitásról, hogy három célja van: a gyermeknemzés, az egymás közötti szeretet és az érzéki vágy csillapítása. Ez a klasszikus tanítás. Mi még ebben nőttünk föl, ezt tanultuk, és erről sokat vitatkoztunk a teológián. De hogy mit jelent ez a gyakorlatban, akkor értettem meg, amikor egy jó barátunk beteg felesége, akinél fölmerült a születésszabályozás problémája, föltette a kérdést, hogy mit lehet itt csinálni. Ha valaki komolyan veszi az egyház tanítását, akkor nem akar bűnt elkövetni, a jó utat akarja folytatni. Ez volt számomra nagyon erős indíték arra, hogy jobban utána kéne nézni, hogy mit is lehet ilyenkor mondani. Próbáltam olyan brosúrát készíteni, amelyben igyekeztem mindent leírni, hogy mit lehet tenni a születésszabályozás érdekében figyelembe véve az egyház által egyedül elfogadott időszakos megtartóztatás módszerét. Az a cél vezetett, hogy aki tanácsot kér, tehát egy átlag hívő ember is megértse.65-ben végül is Pestre kerültem, a Szent Mihály-templomba, a Váci utcába, ahol Balogh páter – annak idején a kisgazdapártban is politizáló Balogh István – volt a templomigazgató. Kértem, hogy a nagyszüleim halála után a saját lakásomban lakhassak. Ezt is nagyon nehezen hagyták jóvá – egyházi és állami részről egyaránt. Ezzel ugyanis lehet zsarolni, hogy „a saját lakásában akar lakni, tehát csak akkor engedjük meg, ha Balogh páterhez kerül, ő megnevel. Ez volt a kompromisszum. De nem sikerült neki sem, így egy év után túladott rajtam.
 Pesten már sokkal kevesebb lett a munkám, hiszen olyan nagy volt a nyomás, hogy az iskolákban szinte sehol sem volt hitoktatás, és a templomi hitoktatás még igencsak gyerekcipőben járt. Cserháti, akivel a papok korszerű továbbképzése ügyében többször volt kapcsolatom, felvetette, hogy miért nem doktorálok, miért nem folytatom a tanulmányaimat. Akkor ez bennem termékeny talajra talált, mivel a születésszabályozás kérdése nagyon érdekelt, és így hozzáfogtam. Nem kaptam nagyon lelkes támogatást a plébánosoktól, így eleinte eléggé döcögött, de amikor jött a Humanae vitae – ez egy pápai körlevél volt a helyes születésszabályozásról – híre, fölgyorsultam. Biztatást kaptam Kecskés Pál filozófiatanártól, és az erkölcstan tanszék professzorától, Zemplén Györgytől is, nála doktoráltam. Én teológus voltam, tehát meg kellett maradnom a teológián belül. Kecskés professzor adta nekem azt a gondolatot, hogy a történetiség oldaláról közelítsek a témához, vagyis hogy hogyan változtak és alakultak át az egyházi előírások és törvények ebben a témakörben. A klasszikus fölépítése a teológia tudományának az, hogy mi van erről a szentírásban? Mi van az egyházatyák hagyományában? Mi van a teológiai múltban? A szentírást és az egyházatyákat, tehát a múltat vettem a szakdolgozat, a licenciátus témájának, ez lett a disszertáció bevezetése, és az abból a levonható konklúziók adták aztán magát a disszertációt. Ennek a vonalvezetése az volt, hogy erről a témáról a Bibliában olyan üzenet, kinyilatkoztatás nincs, hogy így vagy úgy kell a születésszabályozást jól vagy nem jól csinálni. Ha megnézzük a későbbi teológiai és egyházi iratokat, bizonyos változást látunk. Időről időre más módon reagálnak erre a kérdésre – többnyire az adott helyzet függvényében. Szent Ágoston szerint a szexualitás csak a gyereknemzésre való. Ez a teológiai nézet nagyon erősen meggyökerezett a katolikus tanításban. Míg aztán később, Nagy Szent Adalbert vagy Szent Alfonz teológiájában látni bizonyos nyitást a házastársi szerelem értékelése irányában az utódnemzéstől függetlenül is. Ezt a változást ki tudtam mutatni a legújabb teológiában is. Sőt, ennél az enciklikánál, amelyben a pápa hivatalosan a hagyományos nézetet erősítette meg, az előkészítés során a teológusok között volt egy többségi és egy kisebbségi csoport. Tehát magából abból a tényből, hogy a pápa tanácsot kért, világos, hogy nem egyértelműen biztos, hogy mi a jó és mi a rossz. Ebből vontam le azt a konklúziót, hogy itt még további fejlődés és változás lehetséges. Ez azok közé az erkölcsi előírások és útmutatások közé tartozik, amelyek változandók. Ennek tudatában lehet arra számítani, hogy tovább is változhat és módosítható. Ám Zemplén professzor menet közben barátságosan figyelmeztetett, hogy „ha te ezt így leírod, akkor az nem fér bele a katolikus teológiába”. Mert ez a pápai döntéstől olyan mértékben tér el, hogy ha ilyeneket hirdetsz, akkor már nem tarthatod magad a katolikus egyházhoz tartozónak. Na jó, kicsit élesen fogalmaztam, hogy érezhető legyen a különbség. „Ha szerinted minden változhat az erkölcsben, akkor eltérsz attól, hogy vannak olyan alapértékek, amelyek változatlanok.” Szóval itt átléptem a határt, és akkor Zemplén professzor visszaterelt engem, hogy meg ne bukjak. 1971-ben summa cum laude fokozattal avattak doktorrá. Gál Ferenc dékán külön kiemelte disszertációm magas színvonalát. Doktori értekezésemben erkölcsteológiai kiindulópontként Karl Ranher neves zsinati teológus alapgondolatát választottam, amit a következőképpen tudok összefoglalni: Az ember egy adott világban él, és az hat rá. De ez a világ változik. A változó világ miatt az ember maga is változik. Megváltozik tehát a megváltozott világ és a megváltozott ember közötti kapcsolat is. Az ember feladata, hogy ezt a fejlődést felismerje, és a fejlődés és a változás következményeit beépítse az életébe, más szóval erkölcsi eszméit, normáit eszerint fejlessze tovább. 72-ben Nyíri Tamás, aki szintén haladó gondolkozású filozófiatanár volt, megkeresett, hogy írjak a Vigíliának. Így született meg A családtervezés lelkiismereti válsága című cikkem. Ebben írom, hogy a szeretet a Biblia szerint is a legnagyobb érték, és az erkölcsi értékek rangsorolásánál a házasságon belül ennek mindig elsőbbséget kell adni.
  Ez volt a disszertációm közérthető, gyakorlati alkalmazása. Az volt a célom, hogy az ebből levonható konklúziókat úgy próbáljam közkinccsé tenni, hogy azt az emberek el is tudják olvasni, meg is értsék. Szóval én azt a klasszikus erkölcstani „mantrát” alkalmaztam, hogy: „Mi történik akkor, ha különböző értékek egymással ellentétbe kerülnek?” Erről írom a Vigíliában megjelent cikkemben, hogy „a megoldás útja tehát csak az lehet, hogy olyan esetekben, amikor különböző értékek egy időben ütköznek, a fontosabbak védelme miatt a kevésbé fontosakat kell mellőzni”. És itt jön a kulcsmondatom: „Nem vitás, hogy az értékek egyidejű ütközése esetében a fogamzásgátlás tilalmának biztosítása bír a legkisebb jelentőséggel. Sőt az lenne a hiba, felelőtlenség, ha házasságuk fontosabb értékeit a védekezés elmulasztása által veszélynek tennék ki.”  Én azt mondtam, hogy ezáltal az embereket neurotikussá tesszük. Érett, felnőtt emberek nem akarnak a szakadék szélén egyensúlyozni, attól reszketve, hogy mikor esnek megint bűnbe, hanem világos útmutatást igényelnek arra, hogy hogyan lehet „bűn elkövetése nélkül”, egészségesen katolikus keresztényként élni. De a fogamzásgátlás engedélyezését az egyházon belül kimondani akkor nem lehetett. És ha én azt mondom, hogy „engedem”, akkor nem vagyok katolikus. Mindazok, akik még ma is hivatásból foglalkoznak ezzel a kérdéssel, ha szó kerül erről, akkor tinglitangliznak. Nem akarják a pápát elítélni, aki mind a mai napig nem engedélyezte a fogamzásgátlást, viszont érzik azt, hogy amit mond, az lehetetlen. Aztán a Teológia főszerkesztője, Szennay András – akit szintén a Hittudományi Akadémiáról ismerek – keresett meg. Így a Teológiában is írtam egy tanulmányt 1972-ben: A születésszabályozás az egyházi tanítás fejlődésében, és egy másikat 1974-ben A családtervezés a gyóntatási gyakorlatban címmel. Ez utóbbiban nyíltan kimondtam, hogy a gyóntató adott esetben a házassági szeretet és szerelem érdekében a fogamzásgátló eszköz alkalmazását is elfogathatónak nyilváníthatja, holmi téves bűntudat elkerülése érdekében. Amikor ezek megjelentek, akkor úgy éreztem, hogy van értelme, hogy itt vagyok, tudok olyan dolgokat előhozni, amiket elképzeltem, hogy szeretnék csinálni.
63-ban, amikor amnesztiát adtak, és mindenki azt mondta, hogy most már enyhülés jön, akkor azt mondtam, hogy én is megpróbálok útlevelet kérni. Beadtam, elutasították, megfellebbeztem, megint elutasították – öt éven keresztül minden alkalommal. Például 64. október 14-én ezt írták: „Belügyminisztérium Útlevélosztálya. Értesítem, hogy útlevélkérelme ez idő szerint nem teljesíthető.” Nem olvasom föl végig, de itt semmi indok nincs. Ez azért érdekes, mert előtte behívtak egy közel négyórás beszélgetésre. „Maga szeretne kimenni – mondták. – De magának volt egy büntetett előélete.” „Nem, megszüntették az eljárást.” „Igen, megszüntették. De maga nem volt ártatlan.” Szóval megint oda lyukadtunk ki, hogy ha én tudok nekik valamit adni, akkor ők segítenek nekem. Erre aztán egyértelműen azt mondtam: „köszönöm, nem”. Ekkor én még vissza akartam jönni. Tudtam, hogy ha az ember odaadja a kisujját, akkor vége. Megtanultam, hogy sokkal könnyebb nemet mondani, mint taktikázni. Tudtam, hogy én a tárgyaláson végig nemet mondtam, kerek-perec, és ennek az eredménye az lett, hogy felmentettek, és kiszabadultam. Ez akkor olyan erőt adott nekem, hogy úgy gondoltam, ez a legokosabb. Nemet mondani, és nem csűrni-csavarni, mert abban csak el lehet veszni. Most utólag már látom, hogy kiutazásomat arra akarták felhasználni, hogy beépítsenek. Mindenesetre én azt próbáltam garantálni, hogy vissza fogok jönni. Tehát – hogy úgy mondjam – én nem leszek rossz pont mint disszidens. A dolgok egyre jobban mentek, jól éreztem magam. Úgy tűnt, egyre inkább megvalósul az az elképzelésem, amiért pap akartam lenni, és Magyarországon maradni. Úgy éreztem, ezen az úton szívesen megyek tovább. Tehát nem láttam értelmét annak, hogy én meneküljek. Szóval itt sem rosszabb, mint misszionáriusnak lenni Afrikában. Oda se azért megy az ember, hogy a Zserbóban kávézzon. 
A szocialista országokhoz a betétlapot már 64-ben megkaptam. Akkor voltam először motortúrán Szlovákiában és Lengyelországban egy kollégámmal. 65 nyarán itt volt édesanyám. 66-ban egy jó baráttal, Pauka Lászlóval voltam egy nagy lengyelországi motortúrán. Fölmentünk egész Gdańskig. Akkor született meg az a gondolat, hogy a szüleimmel ott találkozzunk, hiszen oda én is el tudok menni, és a szüleim sem féltek már Lengyelországba menni. Édesapám Krynicában – a háború előtt volt neves üdülőhely – foglalt szállást. Gyönyörű szép hetet töltöttünk együtt. Fölszabadultan örültünk egymásnak. Azt hiszem, akkor a lengyel szabadság jobban érezhető volt, mint Magyarországon az enyhülés. Úgy éreztük, hogy nem kell félni, nyugodtan nyaralhatunk.  Nagyon mélyen megmaradt bennem, ahogy a vasútállomáson elbúcsúztam a szüleimtől. Találkozunk-e még valaha? Jól emlékszem, hogy apám milyen meghatódottan, könnyes szemmel búcsúzott el. Azt mondta: „Nagyon tisztellek és becsüllek. És örülök neki, hogy ilyen szépen csinálod a választott hivatásodat. De szeretnélek többször látni. És nagyon sajnálom, hogy ez ilyen nehezen megy.” Ő éveken át összeköttetései révén próbálta kiutazásomat elősegíteni, de eredménytelenül. Jól illusztrálja ezt az a levél, amelyet egy magas rangú római prelátus írt neki 1965-ben.
Találkozásunkkor tanácsoltam apámnak, hogy keresse meg a bécsi érseket, König bíborost, neki biztos van kapcsolata Magyarországgal. Végül 68 januárjában tudott vele beszélni. Kérte a közbenjárását, hogy az útlevelemet megkaphassam. König fölvette a kapcsolatot a magyar püspöki kar titkárával, Cserháti püspökkel. Ismertem őt mint dogmatikatanárt, az újmisémen a kézvezetőm volt. Realista és jól taktikázó egyházpolitikusnak tartottam. Békepaphoz, mint Beresztóczy vagy Horváth Richárd, én soha nem mentem volna segítséget kérni. De Cserhátit el tudtam fogadni, benne megbíztam. Cserháti püspök próbált az ÁEH-nál közvetíteni, garanciát adni, hogy én vissza fogok jönni. Megígérték neki, hogy megkapom az útlevelet, ennek ellenére a tavasz folyamán, háromszor vagy négyszer újból visszautasították. Erre április végén apám egy nagyon kemény hangú levelet írt egy magas beosztású bécsi ismerősének. Ebben leleplezte azt a propagandát, amely az enyhülés látszatával csalogatja a turistákat Nyugatról, de igazi arca a kulisszák mögött nem változik. A magyar megbízott – írja apám – az ENSZ Emberi Jogok Bizottságában szót emel a jogegyenlőségért, mindenki számára, Afrikától Európáig, de az ő fia még tizenkét év után sem látogathatja meg külföldön élő családját. Ez az ismerős aztán továbbította a levelet a bécsi magyar sajtóatasséhoz. Csak ezután kaptam Cserhátitól újból egy levelet, melyben azt írja, hogy beszélt az ÁEH elnökhelyettesével, és felelősséget vállalt a visszatérésemet illetően. Most idézem: „Ami őket meghatotta, elsősorban az volt, hogy nem szűntem meg ostromolni a hivatalt ebben az ügyben. König bíboros úrnak az előbb írtam meg, hogy az útleveledet megkaptad. Kedves édesapádnak most már nem írok, hiszen bizonyára már tud az eredményről. Igaz szeretettel ölel: Cserháti, Pécs, 68. június 5-én.” Tehát így született meg a végeredmény, június 13-án kézhez kaptam az útlevelet.
  Természetesen Hollandiában mentem látogatóba. Arra emlékszem, hogy a családom milyen lelkesen fogadott az amszterdami repülőtéren. Különleges élmény volt először repülni, nagy repülőteret látni. Sokféle összejövetel volt aztán. A szabadságom hat hétig tartott, megmutatták nekem fél Hollandiát. Kézről kézre adtak egymásnak. Ekkortájt már az enyhülés szellemében többen mehettek külföldre tanulni. Szüleim utánjárása révén lehetőséget kaptam egy külföldi ösztöndíjra. Kértem az egyházmegye hozzájárulását, hogy a Nijmegeni Katolikus Egyetem közvetítésével a washingtoni Georgetown Egyetem Kennedy Institute of Ethicsnél kutatóként a témámat kimélyíthessem. Az alábbi választ kaptam: „Hivatkozással a főtisztelendő káplán úr folyó hó 19-én kelt kérelmére, értesítem főtisztelendőségedet, hogy a jelenleg érvényben lévő gyakorlat szerint csak az állami szervek által elismert és jóváhagyott ösztöndíjas állomáshelyekre küldhetők ki ösztöndíjasok, akiknek a személyét a magyar püspöki kar ajánlja. Így főtisztelendőséged egyéni kérelmével kapcsolatban sajnálatomra negatív választ vagyok kénytelen küldeni. Imáimban ajánlottan vagyok… Esztergom, 73. október 29-én, Kisberk Imre püspök, apostoli kormányzó.” 
  De azt megelőzően 1970-ben – König után – legnagyobb meglepetésemre újból elutasították kérelmemet az itt látható indoklással. 71-ben viszont húgom esküvőjére kiengedtek. Majd ismét egy váratlan fordulat következett: 72-ben az öt szocialista országba szóló útlevelet kérelmeztem. Valamilyen apróságot rosszul töltöttem ki az űrlapon, és ezt hazugságnak, félrevezetésnek értelmezték, és öt évre eltiltottak mindenféle kiutazástól. Ekkor írtam egy hosszú föllebbezést az útlevélosztály vezetőjének. Ezek után egy magas rangú rendőrtiszt behívott. A következővel állt elő: „Változtak az idők, már nem vagyunk ellenségek. Olyan embereket pártolunk, mint maga, és én segítek magának, hogy ez az ügy el legyen intézve.” Aztán 73-ban beadtam a hollandiai útlevélkérelmemet. Ekkor megint fölhívott ez a rendőrtiszt, hogy akar velem beszélni. Följött a Pozsonyi úti lakásomba, és letette a szalonasztalra az útlevelet, és azt mondta, hogy volna még egy kis kérése. „Miről van szó?” – kérdeztem. Ha Hollandiában vagyok, akkor tájékoztassam őt arról, amit ott látok. „Arra nincs szüksége magának. Ön sokkal könnyebben és gyorsabban, újságokból és egyéb forrásokból megtudja azt, amit én talán alig ismerek.” De más, ha tőlem kapja meg. „Ne haragudjon, de erre én nem vállalkozom.” Látszott, hogy nagyon meglepődött, de megköszönte, fölállt, és otthagyta az útlevelet. Ezek miatt tehát úgy gondoltam, hogy az én zavaró ügyeim el vannak simítva, és most már meg fogják engedni, hogy külföldön tanulmányokat folytassak. És ezért voltam meglepődve, amikor 73. október végén mégis elutasítottak. Most, utólag, az egyházi ügynökök beszervezésének ismeretében már világos, hogy miután én a tavasszal megtagadtam a titkos együttműködést, ősszel a BM–ÁEH akadályozta meg a tanulmányutat. De más téren is szemmel tartottak. 73-as hollandiai utam után szeptemberben a budapesti papságnak a Központi Szeminárium dísztermében előadást tartottam a hollandiai egyházi helyzetéről. Erről a nagy érdeklődéssel hallgatott továbbképző előadásról „Fekete Mihály” ügynök már október elején részletesen beszámolt a Budapesti Rendőr-főkapitányságnak szóló jelentésében.
De az ajtót egészen más tette be. Nem sokkal ezután – itt is látszik, hogy ezek párhuzamosan mentek – volt egy esperesi konferencia a születésszabályozásról. A különböző plébániákon dolgozó papok összejöttek egy fejtágítóra. Én is hozzászóltam, és a helyszínen kifejtett álláspontomat felkérésre írásban benyújtottam az espereshez, aki csatolta a konferencia jegyzőkönyvéhez. Legnagyobb döbbenetemre a püspök leiratában rendreutasított, merthogy eltértem a tanítástól. És ezzel indult meg a robbanás. 1974 májusában így válaszoltam a püspöknek: „Én disszertációt írtam ebben a témában, és a teológiai kar engem elfogadott. Több írásom jelent meg egyházilag jóváhagyott folyóiratokban, ahol érvelésemet eddig mindenhol elfogadták. Hogy lehet az, hogy a püspök nem fogadja el?” Ekkor úgy éreztem, ez az a pont, amin föl tudom mérni, hogy van-e még kilátásom arra, hogy Magyarországon tudjak élni, és értelmes munkát találjak, vagy pedig befejeztem. A püspökkel folytatott levelezésből kiderül, hogy állandó tinglitanglival, kegyes mesékkel jobbra-balra tologattak. Személyesen nem fogadott, hanem érdemi válasz helyett 74. július végén újból áthelyeztek. És akkor jutottam arra a konklúzióra, hogy nem akarok tovább itt maradni, ki akarok menni Hollandiába. Mivel magyarázom ezt a püspöki reakciót? Egyrészt én nem dőltem be, nem álltam be a békevonalba, ügynöknek sem tudtak beszervezni, ugyanakkor progresszív hangú pap voltam. Másrészt 71-ben megindítottam egy templomi hitoktatási csoportot, hogy a vasárnapi diákmisékre tematikus anyagot állítsunk össze. Ezeknek köszönhetően bizonyos nevem lett, de mindez a félénk és betokosodott egyházi vezetőknek nem tetszett. A budapesti plébániákon vasárnaponként a kora délelőtti órákban kimondottan az iskolás gyerekek számára tartottak misét. Egypáran káplánok összeálltunk, és azt mondtuk, hogy ez így nagyon kevés. Nincs iskolai hittantanítás, próbáljunk egy olyan tematikát összeállítani, amit normális körülmények között a hittanórán adnánk le, de jelen körülmények között a vasárnapi mise keretébe építjük be. Mindig az volt a probléma, hogy olyan szigorúak az előírások, hogy nem lehet semmit se csinálni. Na, ekkor Rómából is jött egy kis nyitás, amely kimondta: „Azt a vasárnapi misét pedig, amelyen gyerekek jelentősebb számban vesznek részt, úgy végezzék, hogy az a gyermekek pszichológiai adottságainak és a pedagógiai követelményeknek megfeleljen.” Mi azt gondoltuk, hogy ezt kihasználjuk. Hollandiában látott példákból kiindulva létrehoztam egy munkacsoportot, minden héten összejöttünk. Mindig valaki más vállalta a téma kidolgozását, az előírásoknak megfelelően, de sokkal inkább a gyakorlati élethez közelítve. Nagyon jól ment a közös munka, és kidolgoztunk egy négyéves tematikát. Írtunk is róla egy tanulmányt a Teológiában. Gondolkoztunk azon, hogy ebben az enyhülési korszakban ezt könyv formájában ki is lehetne adni. De ez is arra a sorsra jutott, mint a születésszabályozás. 
A diákmisével kapcsolatos tevékenységem nemcsak 1974-ben, de még 1978-ban is szerepel egy-egy rólunk szóló titkos ügynöki jelentésben, pedig akkor már két éve Hollandiában éltem. Még szomorúbb az, hogy Pauka László, aki aktív résztvevője volt a csoportnak, és személyes jó barátom is volt, a kivándorlásom után, 77. február elején úgymond ’öngyilkos’ lett. 76 elején vándoroltam ki, így azt már csak könyvekből tudom, hogy ebben az évben megint volt egy ÁEH-s nyomás a püspökökre, hogy járjanak el azokkal a papokkal szemben, akik az ifjúsággal aktívan foglalkoznak, vagyis ismét megindult a bázisközösségek elleni hajsza. Paukát a Krisztinavárosból elhelyezték, egyre nehezebb helyekre került. Többszörös kérése ellenére sem fogadta őt Lékai érsek, aztán ezt és ki tudja, még mi minden mást nem bírta tovább. Tragikus halála mélyen érintett. Mi egy ’nyitottabb, türelmesebb és szolidárisabb egyházra gondoltunk’.
Történetemből nem iktatható ki, bár ez már nagyon személyes, hogy diákkori barátom, Géza 65-ben kiment Nyugat-Németországba, és ott újból megnősült. Az első felesége, Éva itt maradt két kisgyerekkel, és én mint régi jó barát és lelkipásztor a kapcsolatot továbbra is fönntartottam a családdal. 73-ban fölébredt bennem a szerelem, beleszerettem Évába. De nem mertem elmondani, küszködtem magammal. Mit csináljak? Pap vagyok, nem akarok a nőtlenségi fogadalmam ellen tenni, és kilépni sem akarok. Nem akarok alkalmat adni arra, hogy zsarolhassanak, és beépítsenek. Önmagammal vívódtam. Tulajdonképpen ezt a vívódást tettem mérlegre. Arra gondoltam, ha találok még célkitűzést és támogatást arra, hogy én mint pap tovább tudjak dolgozni, akkor előbb-utóbb a szerelem is elmúlik. De nem kaptam támogatást a papi munkámhoz. És akkor kimondtam Évának, hogy szeretem. Viszont mindjárt hozzá is tettem, hogy „én Magyarországon nem akarok megnősülni, még ha ki is lépek, mert azokkal a terhekkel, amelyeket egy kommunista rendszerben az ember nyakába tudnak rakni, nem akarok egy egész családot megterhelni. Tehát én csak úgy tudok veled továbbmenni – ha téged is érdekel –, hogyha megpróbálunk kivándorolni, és kint folytathatjuk közösen az életet.” És ő igent mondott. Ez volt 74 végén, és 75-ben kértem kivándorló útlevelet. 
Minden ilyen kérelemhez a munkaadónak a hozzájárulása kellett. Viszont ahhoz, hogy egy pap kikerülhessen az egyházmegye kötelékéből, és máshova mehessen, ahhoz nemcsak annak a püspöknek a hozzájárulása kellett, ahonnan elmegy, hanem annak is, ahova érkezik. Tehát gondoskodnom kellett arról, hogy legyen valaki, aki engem Hollandiában átvesz. Ment egy puhatolódzó megkeresés az esztergomi érsektől az utrechti érsekség felé, amire ők azt válaszolták, hogy nincs ellene kifogásuk. Lényegében itt mutatkozott meg Lékai László jóindulata, akit az előző évben neveztek ki az esztergomi főegyházmegye apostoli kormányzójává, hogy ő úgy ítélte, ez elegendő ahhoz, hogy engem elengedjenek. Tehát hozzájárult ahhoz, hogy elhagyjam az egyházmegyét, s így tőlem is megszabadult. Akkor be kellett adnom az útlevélkérelmet, és megint számolnom kellett azzal, hogy: „Végleges külföldi letelepedésre útlevelet kaphat az, aki 55. életévét betöltötte, és szülőjéhez, gyermekéhez vagy házastársához együttélés céljából kíván külföldre távozni.” Viszont a rendelet 4. pontja szerint: „a belügyminiszter az 1. bekezdésben meghatározott feltételek alól indokolt esetben felmentést adhat”. Tehát nekem külön indoklást kellett írnom, hogy egyedülálló vagyok, hogy nehezen viselem az egyedüllétet, a család megközelítése nehézkes stb. Igyekeztem az indoklást sötétre és hatásosra festeni. Végül is 75 októberében megkaptam a hozzájárulást. Ezt követően leadtam egy nagyon jó főbérleti lakást a Duna-parton. Ez hozzátartozott a kivándorláshoz. Rengeteg mindent kellett intéznem, így nem értem rá búslakodni. Tudtam, hogy mit akarok, és akkor abba vágtam bele. Úgy, mint máskor is az életem folyamán. 76. február 20-án ültem föl a Keleti pályaudvaron a vonatra. Kijött a nagybátyám elbúcsúztatni – akkor láttam utoljára. Ő érzelmileg olyan közel állt hozzám, mint egy második apa. 56-tól kezdve minden ügyben mellettem állt, ő volt az, akivel minden problémámat meg tudtam bizalmasan és atyailag beszélni. Nagyon szeretett, és én is nagyon becsültem és szerettem őt. Így nem könnyű szívvel búcsúztam el Magyarországtól. De valami romantika élt bennem, hogy Hollandia a szabadság országa, ott majd a kibontakozás jön. Volt egy nagy optimizmus bennem, hogy ott sokkal jobb lesz. Engem a szolidaritás gondolata tartott Magyarországon, és a kivándorláskor az volt a legfontosabb számomra, hogy ezt hogy tudom lezárni. Az egyik legmegnyugtatóbb érzés az volt, hogy azok a központisták, akikkel szolidáris voltam, és ha a gyakorlatban nem is voltam mindig velük, de lélekben mindig összetartottunk, a félreállításból lassacskán visszakerültek az úgynevezett rendes keretbe. Tehát már nem voltak fűtők, csónakosok vagy sekrestyések. Így már nem éreztem azt az erkölcsi nyomást, hogy cserbenhagyom őket.
Hollandiai életem nagyon gyorsan kezdődött, mert a velem sokat törődő családom több mindent is előkészített. A legfiatalabb öcsém fölfedezte, hogy van egy intézmény, ahol a nősülni szándékozó papoknak adnak tanácsot, segítik őket – mert abban az időben az én esetem Hollandiában eléggé széles körben műsoron volt. Földerítette azt is, hogy van Dél-Hollandiában egy bázisközösség, ahol a tébolygó és utat vesztett emberek, akik szeretik a közösségi életet, együtt lakhatnak. Ezt egy hölgy vezette, és volt ott egy jezsuita páter is. És ugyanebben a faluban volt egy szociális munkahely, ahol én Szent Bernát iratainak és egyéb középkori latin szövegeknek kartotékos földolgozását csinálhattam. Ez egy óriási telitalálat volt! Úgyhogy én két héten belül Bergeykben voltam, egy olyan helyen, ahol nyugodtan gondolkodhattam arról, hogy hogyan tovább.   Tehát megérkeztem Rotterdamba, és március közepén már Dél-Hollandiában voltam. Volt munkám, fölvettek a közösségbe. És persze nagyszerűen, mások között tudtam nyelvet tanulni. A problémámmal nem voltam egyedül, több pap és apáca volt, aki válságba jutott a hivatásában, és egy átmeneti időre odament, hogy eldöntse, mit akar tenni. Ez minden szempontból nagyszerű volt. Több parasztházat modernizáltak úgy, hogy a padláson voltak az egyéni szobák. De engem olyan megértéssel fogadtak, hogy az elején nem a közösségben laktam, hanem egy a faluban élő, a közösséghez tartozó családnál kaptam szobát – ahol gyerekek is voltak –, hogy még közelebbről ismerjem meg a holland családi életet, a nyelvet. Ez a közösség ötven és száz fő között volt. Az én helyzetemben lévők lehettek körülbelül húszan. A közösségben tartottak nyilvános vasárnapi miséket, hogy bárki lejöhessen az akkori Hollandiában modern és előremutató szertartásra. Voltak meghirdetett heti programok is. Ha közöttük akartál élni, akkor azzal kellett kezdeni, hogy egy három hónapos exodus-programot – „kivonulást a társadalomból” – kellett végigcsinálni. Én is részt vettem egy ilyenen. Azon keresztül aztán sok minden szóba került, ami az ember múltjával, problémáival, döntéseivel összefüggött. A mi szemünkkel félig szerzetesi életformájuk volt, tehát közös imádság reggel, és közös étterem, ahol beosztás szerint kellett dolgoznunk vagy rendet tartanunk. Ugyanakkor egy jó részüknek közönséges munkája is volt a faluban. A nyelvtanulás elég gyorsan és jól. Először, azt hiszem, édesanyámtól kaptam egy kazettát, de a gyakorlat által is sokat tanultam, úgyhogy elég hamar olvastam már újságokat. Először ebben a faluban latin szövegeket elemeztem. Aztán néhány hónap elteltével azt kérdezték tőlem, hogy lenne-e kedvem a tilburgi teológiai fakultáson dolgozni. Tehát kihelyeztek az egyetemre –bár továbbra is a szociális munkahelytől kaptam a fizetést –, ahol előálltam a disszertációmmal.
Közbevetőleg el kell itt mondanom, hogy amikor kivándoroltam, lemondtam a magyar állampolgárságról. Úgy döntöttem, hogy ha elmegyek, akkor száz százalékig megyek el. Pontot tettem az itteni életem végére, nem akartam kétfelé lavírozni. Teljesen be akartam illeszkedni a holland társadalomba. A mi családunkban van egy kifejezés, hogy „sőberli” – ez fotel és ágy egyszerre, azt hiszem, a háború előtti időből. Ha valaki ezt is akarja, meg azt is akarja, az olyan „sőberli”. És mindenre, amire valaki azt mondta, hogy „ez is legyen, meg az is legyen”, apám azt mondta: „a fotelágy se nem fotel, se nem ágy”. Ö úgy gondolta: „ha egyszer kivándorolsz, akkor csináld teljesen”. És én átvettem ezt. Eljöttem, ott már nincs semmi keresnivalóm. Nem akarok a jövőben olyan helyzetbe kerülni, hogy kérdés legyen, hogy ide tartozom-e vagy oda. És a történelem utolért, mert Hollandiában most ez az egyik fő téma. Aki itt van, az ne kacsintgasson hátra. Miért van két útlevele, miért van két állampolgársága?  Tehát ekkor már nem voltam magyar állampolgár, igaz, de még holland sem, viszont rögtön megkaptam a letelepedési engedélyt, mert a szüleim garanciát vállaltak értem.
Hogy a munkámhoz visszatérjek, 78-ban volt egy Nemzetközi Katolikus Interdiszciplináris Kongresszus Brüsszelben Population Problems címmel, és arra engem is meghívtak mint a témában szintén jártas valakit. Majd részt vettem egy országos demográfiai kutatási programban, ami már nem katolikus, hanem általános téma volt. A kutatás végén készült egy kiadvány, amelyben meg jelent a cikkem: Vallás, egyház, népesedési kérdés és etika. Ez volt 81-ben. Még nem voltam olyan hosszú ideje Hollandiában, a holland sem ment olyan könnyen, de egy cikket meg tudtam írni, Ebből viszont nem lehetett megélni. Bizonyítani lehetett egy kicsit azt, hogy mihez értek, ki vagyok. De kiderült, hogy én mint megnősült, kiugrott pap a katolikus intézményekben, a teológiai fakultásokon belül állást nem kaphatok az egyházi kritériumok miatt. Voltak jó néhányan a mi fakultásunkon is olyanok, mint én, de olyan döntés született, hogy ezeket a helyeket a jövőben megnősült pap már nem töltheti be, a meglévők ugyan „kihalásig itt maradhatnak, de senki újat”. Ennek oka, hogy a hatvanas évekbeli rövid holland nyitás a római figyelmeztetés után nagyon gyorsan bezárult. Munkaalkalom szempontjából is ez épp egy rossz időszak volt, sok akadémikus állás nélkül volt, láttam, hogy kilátástalan, hogy én az egyetemen egyetemi szintű munkát kapjak. Akkor azt tanácsolták nekem, hogy pályázzak meg a teológiai fakultás könyvtárában egy most megüresedő állást – ez ugyan nem tudományos állás volt, hanem egy alacsonyabb rangfokozatú, de biztos és fix. Elfogadták a pályázatomat, és így kaptam végleges állást 79-ben. Szóval nem voltam könyvtáros, hanem dokumentációs munkatárs. És onnan mentem nyugdíjba. Huszonhárom évig dolgoztam ott. A munkaadóm támogatásával ’84-ben egy továbbképző tanfolyamon szakirodalom-kutatási képesítést szereztem. A munkám pedig részben érdekes, részben viszont száraz volt. Rengeteg üres adminisztrációval járt. Az utolsó években aztán beletanultam a komputerhasználatba. Végül is azt mondhatom, hogy engem nagyon jól fölkaroltak, egyáltalán nem panaszkodhatom. Még 76-ban megkeresett Kozma Gyuri, egy disszidált központista, jezsuita Bécsből, hogy lefordítanék-e egy német imakönyvet magyarra gyerekeknek. Lefordítottam. 1978-ban pedig Boór János – szintén disszidált volt jezsuita – Münchenből, hogy fordítsam le Bernard Häring cikkét a születésszabályozás kérdéséről a Mérleg számára. Mindezek fölébresztették bennem az ambíciót, hogy a szabad világból próbáljak valamit nyújtani az otthon maradottaknak, segítsek abban, hogy a diákmisékről szóló könyvünk megjelenhessen Magyarországon. A legkülönbözőbb személyekkel leveleztem – többek közt írtam Lékainak, egy professzornak a Hittudományi Akadémián és egy bécsi kiadónak –, abban a naiv hitben, hogy én már jó fiú vagyok, az állam nem néz rám rossz szemmel, a megnősült papoknak mindig örülnek. De akármilyen módon próbáltam érvelni vagy közvetíteni, végül minden kátyúba jutott.
A házasságunk, családi életünk jól indult. Egy év után azonban problémák merültek fel. Kezdődött azzal, hogy az otthon maradt nagyszülők állandóan siránkoztak, hogy hiányolják az unokáikat. Aztán az apósom elkezdte ellenem hangolni a lányokat. Ehhez tartozik, hogy még a házasságkötés előtt felkerestem Gézát, aki Heidelbergben professzor lett, és elmondtam neki a tervünket, és hogy én támogatni fogom, hogy a lányaival találkozzon. Gondoltam, hogy ez fontos, főleg a gyerekek és a jó összhang miatt. Megállapodtunk egypár dologban, és a gyerekek tartották a kapcsolatot az apjukkal. Később azonban, ha valami nem tetszett nekik, rögtön azzal jöttek a lányok, hogy „nekünk ide kellett jönnünk, mert ti összeházasodtatok”. Különösen a kisebbik. Még nevelési tanácsadót is bevontunk, de valahányszor megállapodtunk vele valamiben, a kamaszgyerek újból és újból megpróbált minket kijátszani.
Mikor 79 végén az oroszok betörtek Afganisztánba, a holland külügyminisztérium óvatosságra intette a magyar és cseh emigránsokat, akik még nem voltak hollandok, hogy nem tud nekik segítséget nyújtani, ha szülőhazájukba utaznak. Illetve a belügyminisztérium megtörtént esetek alapján figyelmeztetett, hogy azok, akik rendszeresen látogatják a szocialista országokat nagyobb rizikónak teszik ki magukat, hogy megkörnyékezze őket a titkos rendőrség. Egyértelművé vált tehát, hogy kiskorú gyerekeink miattam zsarolás veszélye nélkül nem utazhatnak Magyarországra, amint azt korábban elképzeltük. Sajnos ezt a lányok apja sem értette meg, pedig akkor ő mint menekült Nyugat-Németországban védelmet kapott. De Éva sem tudott a lányaival szemben százszázalékosan mellém felzárkózni. Mint anya – érthető módon – félt, hogy elveszíti őket.
Amikor végleg egyértelművé vált, hogy Éva nem tud elég határozott és következetes lenni, és az élet mindennapos ügyeiben – megállapodásainktól eltérően – ismételten a gyerekei mellé áll, akkor azt mondtam, hogy ebből nekem elég. Végül is föltettem neki a kérdést: ki a fontosabb, a gyerek, vagy én? Szerintem van bizonyos sorrend. És hiába mondta neki mindenki, hogy a gyerekei hamarosan fel fognak nőni és elmennek otthonról, ő nagyon féltette őket. Ezzel lezárult a házasságunk, 81-ben elváltunk. Ez olyan szempontból volt megrázó, hogy annyi energiát fektettem ebbe a házasságba, minden nehéz akadályt legyőztünk, és úgy tűnt, hogy sikerül, de végül mégsem. Éva, akire mindent rátettem, nem állt mellettem, vacillált, és nem tudta teljesen letenni a voksot mellettem. Én viszont nem voltam hajlandó azt a kockázatot vállalni, hogy feleségem Magyarországra utazó gyerekein keresztül próbáljanak beszervezni. Megalapozott feltételezésem utólag beigazolódott, mert egy ÁBTL-dokumentum tanúsítja, hogy a BM csak 1987-ben zárta le a dossziémat.  Dühös voltam rá. De technikailag nem volt probléma, Éva korrekt asszony. Mindent meg tudtunk beszélni, mindent el tudtunk intézni. 
A válás után Tilburgban éltem, és nem akartam búslakodni. A magam módján próbáltam új lehetőséget találni. De sokáig nem sikerült. 1985-ben egy holland barátom születésnapján találkoztam Ingriddel. Sokat beszélgettünk. Aztán szóba került, hogy nagyon szeretném, ha gyerekem lenne. Kiderült, hogy ő is szeretne gyereket. Lassacskán kiderült, hogy szeretnénk összekapcsolni életünk hajóját. Ingriddel, aki nálam tizenhárom évvel fiatalabb, az elképzeléseink, a vágyaink, az igényeink elég közel álltak egymáshoz. Így összeházasodtunk. Ingrid először egy pályaválasztási tanácsadókat kiképző főiskolán szerzett diplomát, aztán szociális munkás főiskolát végzett, és amikor megismertem, egy hágai művelődési ház vezetője volt. Most pedig idősek gondozását szervezi, illetve felnőttoktatási kurzusokat szervez.
                                 Péter fiunk 87. augusztus 10-én született. Nagyon vidám, jókedvet sugárzó srác. Régóta érdeklődik a zene iránt – először csak furulyázott, aztán szaxofonozott. A zeneiskola tanárai biztatták, hogy többre is képes. Ő nem a humán gimnáziumot választotta, hanem tudatosan reálgimnáziumba ment. Azt mondta, hogy azt az időt, amit latinra, görögre fordítana, azt inkább a zenére fordítja. Persze minden szülői aggódás és bölcsesség megvolt bennünk: hogy a zenésznek nem könnyű a megélhetés stb. Gyerekkorában nagyon sokfelé vittem őt a technikai érdeklődését fölkelteni – de nem harapott rá. Úgyhogy maradt a zene mellett, és ezt mi el is fogadjuk. Nemcsak tiszteljük, hanem támogatjuk is. Volt egy országos pályázat, ahova 2002-ben ő is elküldte önállóan komponált zenedarabját, amely bejutott a legjobb négy közé, és így az amszterdami koncertteremben a január elsejei koncerten lejátszották. A televízió élő adásban sugározta. Ott állt a pódiumon, és olyan boldog volt! Mi is természetesen. Így alakult, hogy ő most az amszterdami Zeneakadémián tanul szaxofont és zeneszerzést. Amszterdamban lakik, és nagyon boldog, hogy ez sikerült neki. Próbálok vagy próbáltam mindent megtenni, hogy jó apa legyek. Hogy megint nagyképű legyek, tudatosan emancipáltan próbáltuk nevelni Pétert. Születésétől kezdve heti négy napot dolgoztam. Egy napig én foglalkoztam vele, egy nap Ingrid volt vele, így Péter csak három napig járt bölcsődébe. És később is nagyon szívesen és nagyon tudatosan csináltam mindent, ami a nevelésével függött össze. Mindenhonnan azt hallottam, hogy milyen könnyű két nyelven fölnevelni egy gyereket. Én megpróbáltam, amikor Péter még egészen kicsi volt, de nem tudtam elviselni, hogy a mamája más nyelven szólítja meg őt, mint én. És ezért föladtam.
Vissza kell lépnem egy kicsit a múltba. Én voltam többek között az, aki 56 után nagyon aktívan próbáltam egy kurzusösszetartást fenntartani, hogy jöjjünk össze évenként, rendszeresen. És ők ezt megtartották. Most is rendszeresen összejárnak, és engem is mindig meghívnak. Tehát nagyon is értékelnek. Viszont úgy érzem, hogy – a kifejezés nagyon rossz, de most nem tudok mást használni – kinőttem közülük. Nemcsak az ő érdeklődési világuk, de a normarendszerük is más, mint ami az enyém lett. Például ha én valamit a mai szemszögből kimondok, akkor ők meghökkennek, aztán tiszteletből hallgatnak. Ez mindenképpen éreztet egy bizonyos határt. De ez csak akkor van, hogyha egy kicsit mélyebbre megyünk. A mindennapi találkozás szintjén nagyon kellemes és kedves a barátkozás, de elég kevés a közös témánk. Mert ha én a közös témát a magam oldaláról világítom meg, az annyira idegen abban a világban, amiben ők élnek, hogy azt jobb nem érinteni. Az én életvitelem és a gyakorlati felfogásom sok esetben hasonló ahhoz, amit ők teljesen elutasítanak, tehát inkább hallgatok, mint hogy a minimális kapcsolatot ezzel elrontsam, hogy én is veszélyes idegen legyek.
Nekem ma az elképzelésem az, hogy egyházi közösséghez tartozni azt jelenti, hogy az ember ott otthon érzi magát, oda szívesen megy, és visszhangot kap. Ilyen környezetet én nem találtam. Úgyhogy nem járok rendszeresen templomba, de időnként elmegyek vagy elmegyünk. Formálisan nem szakítottam az egyházzal, de eléggé eltávolodtam – nem a szemlélettől, hanem a formális kötelezettségektől inkább. A hitem megmaradt. A feleségem viszont nem hívő. Ez egy olyan tény, amit kölcsönös toleranciával tudomásul vettünk. Ez egy igen fontos bázis. Viszont az életvitelemben ezzel a ténnyel is számolok. Nem akarok például olyan liturgiákat erőltetni, amelyek nem jelentenek sokat. Egy aktív hívő partnerrel hamarabb elmennék egy olyan vasárnapi misére, ami nem egészen tetszik, de egyedül nem megyek el. Én kezdeményeztem, hogy Péter legyen elsőáldozó, hogy kapjon hitoktatást, hogy kapja meg azokat az értékeket, amiket én is értéknek tartok – de nem forszíroztam, hogy maradjon katolikus. Elég ritkán beszélgetünk ilyen kérdésekről. De amikor ezek a témák szóba kerültek, akkor jólesett, hogy erről is tudunk eszmecserét folytatni. De már nem úgy, mint amikor én harminc évvel ezelőtt befejeztem a papságot. Azóta sok mindenben változtam. Úgy érzem, sokkal nyitottabb és türelmesebb és sokrétűbb elképzelésem van a vallás és az ember viszonyáról és annak a gyakorlásáról is. Megértem, hogy a piramis jellegű, szigorú egyházi struktúrákban is van jó, de én azt nem támogatom, és azzal nem tartok együtt. Elfogadom a feleségemet úgy, ahogy ő gondolkozik. Ez a toleráns vonal Hollandiában, és én nagyon is megszoktam, hogy sokféle vélemény lehetséges, és hogy tudjuk egymást értékelni és elfogadni és becsülni. Ennek a toleranciának nálam valószínűleg mélyebb gyökerei vannak, de Hollandiában tudott igazán kibontakozni. Én majdnem egészen az emigrálásig abban hittem, hogy egy jól összetartó, egységes szervezetnek vagyok az igehirdetője, aki arról van meggyőződve, hogy a mi elképzelésünk teszi igazán jóvá a világot – minden területen. Ebből aztán egyre jobban kinőttem. Ma már úgy látom, hogy a világ sokrétű, gondolatban, hitben és a gyakorlatban is. És ennek a sokféle mozaiknak kell utat keresni, hogy együtt is tudjon élni, és együtt is tudjon sok mindent csinálni. És ez nem egyszerű dolog, de úgy látom, hogy jó út.
Találtam egy társaságot, akik egyszerű emberek, nagyrészt nem is értem őket, tájszólásban beszélnek, sokszor alig tudom fölfogni, amit mondanak. De minden héten nagyon szívesen egy napot együtt biciklizek velük. Van aztán másféle baráti kör. A kint élő magyarokkal időnként összejövünk. Az a társaság is egyre idősebb lesz. Én még inkább a fiatalabbak közé tartozom. Leginkább a feleségem baráti, ismeretségi körével járunk össze.
A magyarokat nagyon szívesen fogadták 56 után, és azt hiszem, a magyarok nagyon jól beilleszkedtek. Én egy kicsit kilógok, később jöttem, és nem tudtam fölépíteni azt az értelmiségi karriert, amit azok tudtak, akik húsz évvel korábban érkeztek. Aki odaérkezett mint diák, és otthon orvosnak vagy mérnöknek, vagy ügyvédnek, vagy közgazdásznak tanult, az ment tovább azon az úton, amit elkezdett. (Persze nagyon sok szakmunkás is érkezett, de róluk most nem beszélek.) Nekem több hátrányom is volt: az egyik, hogy nem volt olyan szakmám, amiben tovább tudtam volna menni, és még csak az se volt, hogy zenész vagyok magyarul, és aztán zenélek hollandul. Én nagyon sokféle állást megpályáztam, de nem sikerült. A nyelv volt a fő akadály. A másik pedig, hogy a nyolcvanas évek elején, amikor végleges állást kerestem, eleve rossz helyzetben voltak az egyetemi végzettségűek. Munkanélküliség volt. Így lettem könyvtáros, dokumentalista, és ott jól éreztem magam. De ha szívem szerint választhattam volna pályát, nem ezt választottam volna. Gondolkoztam azon, hogy szociális akadémiát végzek a szociális munkához. De azt megértették velem, hogy az én nyelvkészségem soha nem lesz olyan, hogy az egyszerűbb embereket könnyen megértsem, és főleg azt, ami a sorok között van – tehát erre nem leszek alkalmas. Ezt tudomásul kellett venni. Ötvenkét évesen egy második házasságot elkezdeni, gyereket fölnevelni stb., megint adott annyi feladatot. Illetve tudatosan eldöntöttem, hogy fő célom a család, a gyerekem. A többi nem annyira érdekes. Kereseti lehetőségre szükség van, és hála Istennek, jó munkám volt. A karriert meg leírtam.
Mióta nyugdíjas vagyok, és a fiam iskolájában sincs már feladatom – korábban a szülői munkaközösségben tevékenykedtem, majd a gimnáziumi könyvtárban önkéntes munkát vállaltam –, egy huszonnégy órás SOS-telefonszolgálatnál teljesítek önkéntesként rendszeresen szolgálatot. Van egy mindenki által elérhető telefonszám, amelyről mindenki tudja, hogy ez kölcsönösen névtelen és bizalmas, és akárki akármilyen problémával megkereshet minket. Éjszaka és hétvégén még az ifjúsági és a szociális gondozás is hozzánk tartozik – nekik akkor nincsen hivataluk. A mi feladatunk az, hogy kiszűrjük, krízisproblémáról van-e szó, vagy pedig hangulati gondról, ami beszélgetéssel is orvosolható. Ha viszont komoly problémáról van szó, akkor tudjuk mozgósítani a szakembereket.
Mivel én itthon aktív voltam, és sok – hogy úgy mondjam – harcostársam maradt itt, nagyon érdekelt, hogy hogyan alakul a helyzet. Drukkoltam nekik, hogy sikerüljön. Szemmel tartottam, ha nem is minden részletében – hiszen akkor más központi célok voltak az életemben, egy fiatal gyerek és a család és egyebek –, de folyamatában. Emlékszem, nagy föllélegzés és öröm volt, amikor a 89-es folyamat kibontakozott, és végül is eredmény született. Emlékszem az első lépésekre, a kempingezőkre a követségen meg a határon, és hogy a keletnémeteket átengedték Sopronnál. És akkor a berlini fal ledőlt. Éppen édesanyámnál voltam, amikor Ceauşescu összeomlott karácsony előtt, akkor szinte fölugrottam örömömben. Pesszimista voltam. Nem nagyon bíztam abban, hogy a szovjet impérium igazából föladja a kelet-európai országokat. Nem voltam politikai jós vagy elemző, és annyiszor volt már csalódás, hogy én nem láttam olyan szempontokat, amelyek nagyon biztatóak lettek volna arra nézve, hogy itt döntő változás lesz – ami mégiscsak megtörtént. Ezért aztán nagy örömmel jöttünk hárman, Péter fiammal együtt, aki még nem volt hároméves. Még élveztük a réginek és az újnak az előnyeit. Szabadság volt, de ugyanakkor még régi árakon tudtunk egy villát bérelni Leányfalun, és bejártuk a régi kirándulóhelyeimet. Az egy nagyszerű élmény volt számomra, hogy Magyarország fölszabadult. Annak idején beleadtam magamat az egész ügybe, mindegy az, hogy mit csináltam, de az volt számomra a fontos, hogy Magyarországon legyen szabadság és demokrácia. És ez most sikerült. Ez mérhetetlen nagy örömmel töltött el.