A SZETA (Szegényeket Támogató Alap) egyértelműen a szabadegyetemi kapcsolatoknak köszönhető. Solt Ottilia, Lengyel Gabi, Pik Kati, Nagy András, Matolay Magdi, Havas Gábor összeültek. Mindnyájan szociológusok voltak és Kemény-tanítványok. 1979. szeptember-októberben kezdtek el arról beszélni, hogy valamit kellene csinálni. Én ezeket az embereket már ismertem a Szabadegyetemről, Adyligetről. És akkor jött egy föladat, hogy egy – azt hiszem – pásztói cigánycsalád megszerzett egy szárazmalmot bontásra, hogy megkapják építőanyagnak. És ehhez kellett volna egy felelős műszaki vezető. Kézenfekvő volt, hogy nekem szólnak, engem már legalább ismertek. És én ezt elvállaltam, de nem úgy, hogy annak a felelősségét vállalom, hogy a romák elbontják maguknak, és valami baj történik velük, hanem mi lebontjuk nekik az egészet. Tehát addig, ameddig a dolog kockázatos, addig mi csináljuk. Úgyhogy lementünk nyolcan Pásztóra: Hegedüs András, Bálint Péter, Koszorú Lajos, Domokos Jancsi, nem tudom, még kik. Azt hiszem, Eörsi Lacos mintha már akkor is ott lett volna, de lehet, hogy ő később keveredett ide. De nyolcan lementünk, és két nap alatt szétkaptuk ezt a malmot, de úgy, hogy szájtátva bámult bennünket száz ember. Fantasztikus traktát kaptunk, rántott hús rántott húst ért, és pálinka bort. Két nap alatt szétbontottuk ezt a malmot, két nap múlva a földdel egy szintben volt az egész. Tehát így kerültem én a SZETÁ-hoz. Az alapító nyilatkozat, szerintem, decemberi. Az egy ilyen A/5-ös kis fekvő lap volt, amit nyolcan írtunk alá. [Havas Gábor, Iványi Gábor, Lengyel Gabriella, Matolay Magdolna, Nagy Bálint, Pik Katalin, Solt Ottilia és Nagy András, 1979–80 fordulóján.]
Szóval a Kocsis-hangverseny meghiúsult. 1980 szeptemberében mentem haza éjjel taxival, és akkor még volt fakabát a Hűvösvölgyi út elágazásánál. Minden városból kivezető útnál állt rendőr, így itt is. Megállította a taxit, kiszállított, elküldte a taxit, és hívta az URH-t, akik bevittek a második kerületi kapitányságra. Semmi indok nem volt, persze, nem kellett sokat gondolkoznom rajta, hogy vajon miért történik. Ott várni kellett még másfél-két órát. Kicsit azért zavaros a történet, mert ha ez az előállítás utasításra történt, akkor miért nem volt ott az URH-s autó? Ha ott volt az URH-s autó, akkor miért nem volt már ott a kihallgató a kerületben? Szóval, akkor sem működtek olyan jól. Aztán jött három pasi a Belügyből, és kihallgattak. Éjjel kettőtől reggel kilencig, öt órán keresztül. Mindent elvettek, ami nálam volt, értelemszerűen. Nálam voltak a Kocsis-koncertre a meghívók. De ez az egész nem viselt meg. Harmincéves voltam, ha egy hétig benn tartanak, azt is röhögve viseltem volna valószínűleg. És másnap kora reggel Bence Gyurihoz mentem el. Nagyon jó volt, mert egyből végig lehetett beszélni az egészet. Lehet vagy nem lehet belőle levonni következtetést? Kell-e rá reagálni vagy nem kell? Nem emlékszem már rá, hogy milyen következtetésekre jutottunk.
A második előállításom a Bem téri tüntetéskor volt. Négyünk – Rajk, Haraszti, Demszky meg én – aláírásával kiment egy felhívás, hogy a lengyelországi hatalomátvétel alkalmából csináljunk egy nagy megemlékezést. Demszkyt, Harasztit meg engem a térről vittek el, Rajk késett, őt valahol a Margit körúton – akkori nevén a Mártírok útján – kapcsolták le. És furcsa módon a Tolnai utcába vittek, és elkülönítve hallgattak ki bennünket. Külön autóval vittek, Audikkal, tehát a belügy legmagasabban kvalifikált autói jöttek értünk! Végül is ennek a dolognak van megtisztelő vonzata! És megkülönböztető jelzés nélkül, de a villamospályán végig a Körúton, és balra bekanyarodva a József utcába, szabálytalanul ment a négy fekete Audi. És jobbról-balról ült egy rendőr. Mindenki – ahogy aztán később egyeztettük – vérmérsékletének megfelelően reagált erre a dologra. Én nem szoktam ilyenkor hepciáskodni, én beszélgetek, ami rájuk tartozik, azt megmondom, ami nem tartozik rájuk, azt nem mondom meg. Volt, aki nézte az óráját, és ötpercenként azt mondta, hogy „szeretném tudni, hogy miért hoztak be”. Aztán nem szólt egy szót sem. Aztán öt perc múlva megint. Az a baj, hogy nem emlékszem, hogy ki volt ilyen. A Demszky balhézni szokott, és itt is balhézott. A végén nagyon nyomatékosan fölhívták a figyelmünket arra, hogy menjünk haza, és ne hepciáskodjunk. Én azonnal mondtam, hogy "bocs, de én innen egy házibuliba megyek. Éppen egy általam tervezett háznak az avató bulija van, ahol egyébként ott van az egész demokratikus ellenzék." Úgyhogy amikor éjjel kettő körül kiengedtek, akkor egy fél óra múlva tudta mindenki, hogy mi történt.
A harmadik letartóztatáskor pedig otthonról, Adyligetről vittek el, egy házkutatás után. Épp indultam otthonról, jött két URH-s autó, és nagyon nézegették a házszámokat. Megszólítottam őket, hogy „azt gondolom, engem keresnek, uraim”. Nem akartam, hogy én elslisszolok, és a többiekre rászabadítom a rendőröket. Mondták, hogy engem keresnek, és mutatták a házkutatási parancsot. És akkor két szomszédot hoztak át hatósági tanúnak, akik nem tudták mire vélni a dolgot. A házkutatásra jól emlékszem. Egy gépet kerestek. Nagyon érdekes volt, mert én nem tudtam, hogy ott van-e még ez a nyomdagép. Szó volt róla, hogy elviszik, de én nem voltam otthon már egy hete. És sokáig nem tudtam Katával olyan kontaktusba kerülni, hogy meg tudtam volna kérdezni, hogy itt van-e még a gép. Viszont amikor megmondta, hogy Iványi már elvitte, onnantól kezdve nagyon szemtelen voltam, akkor már fölbátorodtam. Elvittek papírt, mert ott volt az a kicsit keményebb, ami a Beszélő fedele volt. Hiába mondtam, hogy én építész vagyok, nem hatotta meg őket. De például a gyereket nem költötték föl az ágyból, pedig bármi lehetett volna a gyerekágyban. És amikor mondták, hogy akkor ők most fölássák az egész kertet, merthogy itt van, amit keresnek, mondtam, hogy „ó, nagyon ráfér, csak bátran, bátran, viszek világítást”. Ez valamikor 82 őszén történt. Azon az éjszakán négy vagy öt helyen volt egyszerre házkutatás. És ezeknek mind szabálysértés lett a vége, soha nem volt komolyabb, amit valakik mindig kifizettek. Tehát ezt mi a saját zsebünkből soha nem fizettük, ezekre voltak gyűjtések. Volt rengeteg utcai igazoltatás, ami teljesen egyértelműen nem véletlenszerű volt, hanem szándékolt. Mentem az utcán, a túloldalról mellém kanyarodott a rendőrautó, és: „Jó napot kívánok! Kérem a személyi igazolványt!”
Most olvastam Esterházy Javított kiadását, és el is gondolkoztam azon, hogy vajon engem miért nem próbáltak meg beszervezni. Frissen csatlakoztam az ellenzékhez, vidéki voltam, millió dolog lett volna, amivel megfoghattak volna. Az illegális munkavállalás, vagy akár az életformám miatt. És ez fura módon soha nem történt meg. Meg is vagyok sértődve! Nem hiszem, hogy azért nem próbálkoztak velem, mert olyan jó pszichológusok lettek volna, hogy azt mondják: ezzel a pasival nem érdemes próbálkozni. Bár így megspóroltak maguknak egy kudarcot. Én alkalmatlan vagyok az ilyesmire. De biztos, hogy nehéz helyzet lehetett volna. Ebből a szempontból is iszonyú fontos volt, hogy Petrivel elég sokszor végigbeszéltük, mikor kell elhagyni az országot, vagy mikor nem kell elhagyni az országot. Abban tökéletesen egyetértettünk, hogy ha nagyon komoly nyomás nehezedik ránk, – például várható, hogy becsuknak bennünket –, akkor el kell menni. Egyébként, ami itt történik, azt könnyedén elviseljük. De eléggé pontosan lehetett tudni, hogy ez nem fog bekövetkezni. Az információáramlás kétoldalú volt. Mi körülbelül annyi idő alatt megtudtuk a központi bizottsági döntéseket, mint ők a mi döntéseinket. Egy hét múlva tudtuk, hogy Kádár azt mondta, hogy „nem csinálunk belőlük mártírt”. Halvány gőzöm sincs, hogy kik voltak azok, akik hozták nekünk a hírt. De például rendszeresen hozzájutottunk „szigorúan bizalmas” pecsételésű sajtóválogatásokhoz.