Jelenlegi hely

Verebély Tibor, Andorka Rudolf nagyapja
Bálint György
Andorka Rudolf szülei a madridi magyar nagykövetség előtt, 1940 körül
Az Andorka család bélatelepi nyaralója
Id. Andorka Rudolf Madridban, Franco tábornokkal

Apám nagyon féltett, túlzottan is. Nyápic kölyök voltam, óvott széltől, mindentől. Legnagyobb bánatomra nem engedett cserkésznek sem, pedig szerettem volna. Ugyanakkor nálunk nem volt tekintélyelvű nevelés. Nagyon szerettem apámat. Kedélyes volt a gyerekkorom. A szokásos családi ünnepnapokon – születés, névnap, húsvét, karácsony – nagyon szép és kedves ajándékokat, főleg könyveket kaptam. Már gyerekkoromban könyvmoly lettem.

Faragó Vilmos nagynénje, Grün Teréz (az első sor középen)
Braun Izidor, Bálint György édesapja

Horváth Imre nagyapám, édesanyám atyja, Csányban volt gyógyszerész. Sátoraljaújhelyről származott, de gyógyszerészként több helyen megfordult, Tátralomnictól Gajdobrán, Tarcalon, Horton át Csányig. Ez a nagyapám is kifogástalanul beszélt tótul, németül, magyarul. Ez a három nyelv elfogadott nyelv volt. Amikor mi gyerekek voltunk, ha édesapámék édesanyámmal vagy a nagyszüleimmel olyasmit akartak megbeszélni, ami nem tartozott a gyerekekre, akkor németül beszéltek egymással.

Dicséretre, jutalomra nem emlékszem. Egyrészt nem is adtam rá okot, azt hiszem, hogy olyan nagyon meg lehessen dicsérni. Anyám lehet, hogy megdicsért, megsimogatta a fejemet, ezt nem tudom megmondani. De az apám biztos, hogy nem. Ő nemigen járt haza ebédre sem, sőt sok esetben vacsorára sem, különösen a téeszes időszakban. Ő már messze nem volt otthon, amikor mi fölkeltünk, és jó esetben hazaért, amikor mi még ébren voltunk.

A rokonokkal, barátokkal lovas kocsin vagy lovas szánon látogattuk egymást, és igen jól szórakoztunk. Ezt a vidéki életmódot, szokást szeretik úgy beállítani, mintha nem lett volna eléggé kulturált. Meg kell mondanom, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz. Ezeknek a családoknak, csakúgy, mint nekünk is, nagy könyvtáruk volt, és a családok együtt zenéltek. Édesanyám például zongoraművésznő volt, barátnője pedig hegedűművésznő.

Gyermekkoromban éppen úgy pipét őriztem, mint a többi kicsi gyermek, vagy pedig a Somlyó oldalába mentünk hóvirágot szedni, vagy kékbereket szedni, s még a kék gyöngyvirágot is megkerestük. Tavasztól késő őszig az erdő volt az otthonunk. Szőrlabdát készítettünk a tehén szőréből. Az egyikünk feldobta a labdát, s azt mondta: ki fog, az vet. Aki kifogta a labdát, helyet cserélt a vetővel, és ő dobhatta a magasba a szőrlabdát. Mikor nagyobbacskák lettünk, ütöttük is a labdát: ki fog, az üt.

Andorka Rudolf és édesanyja a kitelepítés idején
Gúth Zoltán festménye

Mindig jöttek-mentek a házban az emberek, mindig valahova mentek a szüleim. Rám valószínűleg elég kevés idő maradt. Ezt most már nem rovom föl nekik, hiszen én magam sem voltam mindig tökéletes apa. És volt ennek jó oldala is: elég sokat csavaroghattam. Nem igazán néztek utána, mit csinálok, merre vagyok. Ugyanakkor volt odafigyelés a nevelésemmel kapcsolatban. Állandóan kaptam könyvet, mindig olvasni kellett valamit.

Jártam tornázni, a Hitelbanknak volt egy tornaklubja a József nádor téren a bankkal szemben. Tehát jártam tornázni, úszni, síelni, evezni, anyám tanított zongorázni. Rengeteget olvastam. Az összes klasszikust befaltam, az összes Zolát, Balzacot, magyarul. Angolul és franciául nem nagyon olvastam. Tanultam, de nem volt divat abban a nyelvoktatásban, hogy ezeken a nyelveken olvassunk. Az iskolában németkisasszony volt hosszú évekig. Egy idősebb nő volt, és oda bejárt hozzánk.

Batár Attila és a Fraulein, 1928

Kulturális érdeklődésemet alapvetően édesapám, a kiváló pedagógus alakította. Sokat olvastam, és sokat betegeskedtem, mert mocsaras vidéken éltünk, a Tisza és a Latorca szűkületében. Tavasszal és ősszel egy-egy hónapot hörghuruttal, tüdőgyulladással és mellhártyagyulladással töltöttem el, sőt tbc-s fertőzésem is volt. Amikor felfedezték, Budapestre, az OTBA szanatóriumába kerültem egy évre. A Szent István Gimnázium magániskolájában, afféle kihelyezett gimnáziumban tettünk magánvizsgát.

Andorka Rudolf édesapjával és húgával

Nyáron mindig Külsővaton voltunk nagymamánál, az unokatestvéreim is. Remek gyermekkorom volt, sok játékkal, falusi élettel, fürdésekkel, bandázásokkal, a világ természetes részének felfedezésével. Jó népek voltak köröttünk a falusiak – még ma is jóban vagyok velük. A házban az élet a nagy konyha körül forgott, a sparherlton ebédek készültek délre. Harangszóra – akár a Marcal patakban fürödtünk, akár játszottunk, kóboroltunk – az ebédlőben kellett ülni a nagy asztal körül.

Apám nagyon-nagyon közvetlen volt az emberekkel, és ha valami baj volt, beteg volt valaki, akkor elvitte a kórházba maga, vagy orvost hozott. Karácsonykor meg nagy előkészületek voltak, kinyitották a házat. Mindenki ott volt a családjával együtt, és mindenki kapott valami jó ajándékot, télikabátot, meg ködmönt meg csizmát, olyat, ami érték volt azoknak az embereknek. Mindig nagyon bensőségesen sikeredett a karácsonyunk.

A gyerekkorom szerintem olyan volt, mint minden gyereknek azon a környéken. Semmi extrát nem tudok a gyerekkori életemből. Azt tudom – és ezt a családi anekdoták is megerősítik –, hogy mindig építésznek készültem. Tehát kétéves koromban már építész akartam lenni. És ez mindig így volt, két nagyon rövid kitérővel: az egyik, amint az előbb utaltam rá, hogy sokszor átküldtek Makóra vonattal, és akkor természetesen mozdonyvezető akartam lenni.

Molnár (Hervé) Jutka családja körében

Nálunk meglehetősen puritán és szerető, de talán kicsit szigorú légkör uralkodott. Például otthonról hoztam azt a beidegzett értékítéletet, hogy tisztességes ember nem megy étterembe vagy kávéházba. Kocsmázás – azt nem illik. Nálunk soha nem volt testi fenyítés. Még kiabálásra sem emlékszem. De egy bizonyos habitus, egy bizonyos erkölcsi tartás valahogy benne volt a levegőben. És az, hogy a dolgokért meg kell dolgozni, nem csak úgy terem a fán.

Az udvar közepén állt a szeszfőzde. Egy nagyon jól működő kis üzem, amelynek eredeti célja az volt, hogy a saját szőlőben keletkezett törkölyt meg seprőt dolgozza föl. De a kapacitása nagyobb volt, úgyhogy vállalt apám bérfőzést is. Ez egy pici intézmény volt, de számomra nagyon sok kedves emléket őriz, mert éjjel-nappal négy-öt ember dolgozott ott – nem lehetett leállítani –, és nagyon érdekes beszélgetések színhelye volt.

Külön kell választanom a hét-nyolc éves koromig tartó időszakot, amikor még édesapám is élt, és az utána következő éveket, mert akkor az életünk minőségileg megváltozott. Édesapám kemény és szigorú ember volt, bizony elcsattant egy-egy pofon is, ami akkor nem ment ritkaságszámba a családoknál. Ezek általában úgy zajlottak, hogy a bátyám kapta az elsőt, s mikor rám került a sor, ő kérlelte apámat, hogy engem ne bántson. Az iskolában nem volt gond velünk, jó tanulók voltunk.

Édesanyámnak négy, apámnak hat elemije volt, a beilleszkedéssel mégsem volt problémám. Volt egy szűkebb baráti köröm, ami hasonló társadalmi helyzetű gyerekekből választódott ki, például a legjobb barátom egy útmester gyereke volt. A többiekkel viszont éppen csak köszönő viszonyban voltam. Otthonról nem sok műveltséget kaptam, de a családunkban sokat jelentett az erkölcs. Az anyám a négy elemijével tudta, hogy aki bajban van, azt nem szabad bántani.

Újságot nem vett édesapám soha, híreket nagyon ritkán hallottunk. Nem emlékszem, hogy lett volna rádiója bárkinek. Politika nem volt a mi családunkban. Az apám azzal volt elfoglalva, hogy a rituálék be legyenek tartva otthon. A szomszédok sem politizáltak. Mondjuk szidták a bankokat meg az adót, de hogy ki a miniszterelnök, szerintem nem tudták.

Egy másik emlékem: két és fél év különbség volt a bátyám és közöttem, úgyhogy amikor ő hétéves volt, én négy és fél. Autóközlekedés gyakorlatilag nem volt, úgyhogy lementünk a főtérre, ahol a Szent Mihály-templom előtt volt egy nagy térség, Mátyás király szobra, fenyőfák, padok, ez-az. És ott télen a pocsolyák befagytak. Szigorú telek voltak abban az időben. És lehetett csicsonkázni. Ez tulajdonképpen egy hangutánzó szó.

A gyermekkorom kalandos volt. Ha egy regényhőssel szeretnék azonosulni, akkor azt mondanám, egy Tom Sawyer voltam. Álomvilágban éltem, kalandokat kerestem, és mindig a csapatvezér mellett. Ezt a helyet persze ki kellett verekedni. Elég jól verekedtem. Nem voltunk gazdagok, de nagy hiányban nem szenvedtem. Mégsem mondhatom, hogy a gyerekkorom felhőtlen volt.

Az én látványos politikai lázadásom a szlovákiai és az erdélyi bevonulással függ össze. Egyre kevésbé tudtam elfogadni azt a hazafiaskodó, antiszemita szellemiséget, ami dőlt rám az iskolában, az újságokból, a kocsmából, a borbélyműhelyből, a KALOT aktivizálódásával. Egy tízéves gyerek számára nagyon megrázó, ha azt kezdi érzékelni maga körül, hogy bűnös valamiben, amiről egyáltalán nem tehet. A neveltetése, az életformája, a szokásai – minden tagadja azt, amivel vádolják.

A szüleim estélyi ruhás nagy bálokat rendeztek Mária napkor meg István napkor. Mi mindig kérdeztük a mamánkat, hogy szabad-e nézni, amíg öltözik. Akkor természetes volt, hogy beültek az autóba, és meg se álltak Bécsig, mert ott az Operában ezt vagy azt adták. Olyan nagyon sokat nem voltak velünk. A mi jó nevelésünkről főleg a velünk élő Erkel nagymama gondoskodott, aki nagyon szigorú volt, de ő jelentette a menedéket is. Magázott minket, mi is őt.

Arra emlékszem még, hogy nagyon örültem, amikor iskolába jártam, és apám motorbiciklivel eljött elém, mert elég messze volt az iskola, körülbelül három kilométert kellett gyalogolni, és ha tehette, akkor eljött elém az iskolába. Jó kislány voltam, úgy emlékszem vissza, nem volt velem semmi gond az iskolában sem, jó tanuló voltam. Meg mind a hárman jó gyerekek voltunk, úgyhogy különösebb gond nem volt velünk, nem emlékszem, hogy kikaptunk volna.

Atkáron volt egy számomra nagyon érdekes egyéniségű barátja apámnak, akit Fodor Imrének hívtak. Középbirtokos kisnemes volt, mindég pitykés lajbliban járt. Igen szép nagy bajuszú, nagydarab, tekintélyes ember volt, emlékszem, mindig bottal, nem pálcával, hanem egy jó erős bottal járt. Nagyon erőteljes, nagyon egészséges ember volt, és én egy kicsit példaképnek tartottam.

Nagyon-nagyon halványan emlékszem azokra az évekre, mert nagyon régen volt, és utána sok rossz emlékem volt, úgyhogy nagyon sokat elfelejtettem. De emlékszem arra, hogy édesapám ment az aratógép előtt, mert tele volt a föld madarakkal, pont akkor rakták le a tojásaikat azok a kis madárkák, és azokat zavarta, mert sajnálta volna, hogy széthasítsa a gép.

Batár Attila és a szülei, 1934

A gyerekkoromról nagyon jó emlékeim vannak. A Fő téren laktunk. Ott van a Szent Mihály-templom, és szemben vele, a tér keleti oldalán vannak a katolikus státusházak. Ezeket valamikor még Alpár Ignác építette. A földszinten volt a bank, és az emeleten volt a szolgálati lakás. A mi ebédlőnk az apám irodájából nyílt, amelyik a sarkon volt, tehát egy utcára és a nagy térre volt kilátás.

Nekem állandóan hallgatni kellett őt. De öröm volt azért mégis. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy untam ezeket a dolgokat hallgatni. Apám meg talán ezzel vezette le azt, hogy nem írta meg a fölhalmozott tapasztalatait. Meg nem is volt szokás akkoriban előadást tartani. Lehet, hogy valami levezetés volt neki, hogy engem kézen fogott, és kimentünk a határba, bejártuk a szőlőtáblákat meg a szántóföldi táblákat, megnéztük a spárgatelepet, meg ezt, azt, amazt.

Tomasovszky Mária testvéreivel és nagyszüleivel
Tomasovszky Mária nagyapja háza előtt
Nacsády András, a kapitány a Tisza partján

Keménytartás volt, volt verés bőven otthon is – például rossz jegyekért. Úgyhogy én csak akkor szóltam, ha összegyűjtöttem belőlük tízet, mert tízért sem lehet jobban megverni, mint egyért. Abszolút nem ambicionáltam a tanulást, soha nem érdekelt. Van egy történetem az apai nagymama házából. Tehát hároméves lehettem, és az egyik ilyen ritka ott alvás alkalmával bekakáltam az ágyba. És kérdezte a nagymama, hogy ezt miért csináltam.

Batár Attila 1930-ban

Ahogy megtanultam olvasni, beleestem az olvasás mániájába, állandóan olvastam. A nagy utazók, földrajzi felfedezők voltak imádott hőseim, máig is hatnak rám. Például Scott kapitány, aki a Déli-sark felfedezéséért még a halált is vállalta. Aztán amikor később már komolyabb életrajzokat is olvastam, például tudósokról, azok iránt is nagyon fogékony lettem.

Bálint György édesanyja eteti a pulykákat

Apám tulajdonképpen mindig nagyon érzékeny volt a most baloldalinak mondott gondolatokra. Merthogy az nem igaz, hogy az élet olyan, hogy az egyik ember kapitalista, a másik meg kizsákmányolt. Igazából keverednek a dolgok az emberekben, a vágyak is, meg a tulajdonságok is. Apám számára a tulajdon nem jelentett valami olyan hatalmat, olyan tőkés hatalmat, amihez foggal-körömmel ragaszkodni kell.

Nádasdy Katalin, Júlia és Ferenc az uradalmi szőlőben
Amatőr film Vígh Szabolcs és testvéreinek gyermekkoráról

Likócson rendkívüli élményeink voltak, egész életünkre meghatározóak. Mi otthon mindig könyveket láttunk, értelmiségi környezetben nőttünk fel – a családban több pedagógus volt, anyám testvére vegyészmérnökhöz ment férjhez, ő maga három-négy idegen nyelvet beszél, idős korában megtanult olaszul –, Likócson viszont többnyire egyszerű emberek éltek. Természetesen élő, gondolkozó parasztok és munkásemberek. A nyarakat itt töltöttük, a likócsi gyerekekkel haverkodtunk.

Sokat jártunk moziba, Buster Keaton meg Chaplin volt a kedvenc. A banknak két moziban is volt érdekeltsége. A Select a város kellős közepén állt, az Uránia lejjebb, a vasút fele. És oda mi ingyen jártunk. Nagyon hosszú ideig jártunk vasárnaponként a botanikus kertbe is családilag. De gyakran mi, gyerekek hétköznap délutánonként is mentünk, és ott olvastunk, játszottunk.