Július 15-én leutaztam Fehérvárra. A gondnok azonnal a kórházi ruharaktárba vitt, ahol fehér nadrágot és köpenyt kaptam. Hétfőn aztán bemutatkoztam az igazgatónak, de nem az volt a lényeges, hanem hogy akkor ismerkedtem meg a feleségemmel, Kristóf Gizellával, aki fiatal orvosként a belosztályon dolgozott, és mellesleg Koch Nándor unokahúga volt. Hamarosan mélyebb érzelmi kapcsolat alakult ki közöttünk.

A feleségemet Győrben ismertem meg. Ők a Felvidék visszacsatolása után, 39-ben jöttek ide Alistálról, egy Dunaszerdahely melletti kis faluból. Az apja az erőmű vezetője volt, és főmérnök a Vagongyárban. Itt ismerkedtem meg a feleségemmel, még diák voltam. Amikor jöttek az oroszok, ők visszaköltöztek Alistálra. Akkor volt az első alkalom, amikor csónakkal mentem át meglátogatni őket, mikor a magyarüldözés megkezdődött. 47-ben őket is kitelepítették.

1941-ben végeztem. A végzés után hazamentem, mert apám már beteg volt. Huszonkét éves koromban családfönntartó lettem. Én vezettem a gazdaságot másfél évig is talán. Közben a MIKÉFE-n is oktattam, ez A Magyar Izraelita Kézmű- és Földművelési Egyesület volt. Az első feleségemet is ott ismertem meg, azért került oda, mert nem vették föl az egyetemre. El is végezte ezt az oskolát. Aztán könyvtáros lett, az Országos Széchényi Könyvtárnak dolgozott elég hosszú ideig.

Leszerelésem után rossz emlékű cégemet otthagyva, a Közmű- és Mélyépítő Vállalatnál dolgoztam. Ott ismertem meg a feleségemet, Zámori Brigittát, és jó másfél éves ismeretség után összeházasodtunk. 1976 augusztusában született meg a fiunk, Gergely, aki most elsős, villamosipari szakközépiskolába jár. Feleségem szülei a Graboplast gyárban dolgoztak, apósom villanyszerelőként, anyósom pedig a kollekcióban, ahol a kiállításokra kerülő anyagokat készítik elő.

Én voltam a legszegényebb és a legrosszabbul öltözött. Ha mentem a táncórákra, apámnak az esküvői ruhájában mentem. Huszonöt évvel azelőtti divat, de fekete ruha volt, fehér ing, fekete nyakkendő, fekete lakkcipő meg egy munkacipő. Más nekem nem volt, de nagyon szerettek velem táncolni. Ismerkedtem lányokkal is, némelyiket a szüleimnek is bemutattam, hát már tizenhét évesen a harmadik csajt is vittem haza, de az eljegyzés egyikkel se került szóba.

Közben találkoztam egy kanadai kislánnyal, aki életem legnagyobb szerelme lett. A hetvenes évek elején már 33-34 éves voltam, megkérdeztem egyszer tőle félig viccből, a 19 éves fiatal lánytól, hogy ha elmennék egy szigetre, eljönne-e velem.  Ez egy tipikus őrült dolog volt. Azt gondoltam, azt fogja mondani, hogy menjek a fenébe, mit képzelek, tizenöt év volt közöttünk, és akkor még le is tagadtam belőle egy pár évet. Azt kérdezte, hova akarok menni? Krétára, mondtam.

Még Fehérváron tervbe vettük, hogy megházasodunk, azonban én akkor épp csak elmúltam huszonhárom éves, az érvényben lévő törvényes rendelkezés szerint kiskorúnak számítottam, csak szülői beleegyezéssel vagy gyámhatósági hozzájárulással esküdhettünk volna meg. Így aztán sokáig távszerelemben éltünk. Gizi 46-ban felkerült Pestre, a II. sz. Belklinikára gyakornoknak – a klinikát 46 elejétől Haynal Imre vezette –, én Pécsett voltam, néha összejöttünk. 1948-ban úgy döntöttünk, megházasodunk.

Az egyetemre, Lágymányosra, villamossal jártam: itt, a villamoson találkoztam Annával és Andrissal, ők a képzőművészeti főiskolára mentek. Andrist – Rác Andrást – még Kolozsvárról ismertem, barátom volt. Annát, aki később a feleségem lett, most ismertem meg, Andris mutatta be. Anna még a háború előtt gyakran lejárt Kolozsvárra a baráti családokhoz, többek között Szegő Júliához, ott találkozott Andrissal, onnan ismerték egymást.

Az első feleségemet Bognár Annának hívták, egy egészen kiváló asszony volt, nagyon művelt, nagyon tájékozott, nyelveket jó beszélő nő, tőle származik a fiam. De nem tudtunk együtt élni, és ezért elváltunk. Aztán úgy éreztem, mindketten úgy éreztük, hogy külön sem tudunk élni, ezért újra összeházasodtunk, aztán meg újra elváltunk. Ezután jó ideig egyedül voltam, és akkor ismerkedtem meg a második-harmadik feleségemmel, akivel harmincöt évig éltünk együtt jó, békés házaséletben.

Én sem örültem anyám elmenetelének, de megértettem. Attila 56-ban vallott nekem szerelmet, én is szerelmes lettem, és elmondtam anyámnak. Akkor ébredhetett rá, hogy felnőtt a lánya, ő is kezdhet már valamit a saját életével. Apám nem kedvelte Attilát, ő látta a benne és a családjában lévő problémás részeket is, de lassan beletörődött.

Az életem úgy alakult, hogy általában hétévenként valami jelentős dolog történik benne. Számomra az egyetem folytatásaként megélt Országos Műemlékvédelmi Felügyelőségen eltöltött intenzív évek érdemben 60-tól 67-ig tartottak, és belefordultak Diósgyőrbe. Azt lehet mondani, hogy az egyik nagyon fiatalon kapott munka meghatározóvá vált az életemben.