Jelenlegi hely

 

Pákh Tibor 1924. augusztus 11-én Komáromban született, középosztálybeli családban. Édesapja ügyvéd és mezőgazdász, illetve a Független Kisgazdapárt megyei elnöke, többször képviselőjelöltje volt, édesanyja zongoraművész. 1942-ben, szülővárosában érettségizett, majd beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karára. Egyetemi tanulmányait 1944-ben meg kellett szakítania, mert behívták katonának. 1945-ben Ausztriában szovjet fogságba esett, a Szovjetunióba hurcolták, és csak 1948 őszén térhetett vissza Magyarországra. 1949-ben jogi doktori oklevelet szerzett, nemzetközi jogi pályára készült, de csak műszaki fordítóként tudott elhelyezkedni (orosz, angol és francia nyelvből fordított). 1950-től a Csepel Autógyár könyvtárában volt fordító. 1954-ben megnősült. 1956. október 25-én a Kossuth téri sortűzben megsebesült, november közepéig kórházban ápolták. 1957-ben munkahelyén megtagadta a magyar kérdés ENSZ-beli tárgyalása ellen a Kádár-kormány szervezte tiltakozó nyilatkozat aláírását, emiatt elbocsátották. Ezt követően az Erőmű Tervező Vállalatnál, majd a Műszaki Fordító Irodában tudott elhelyezkedni, szintén fordítóként. 1960-ban ellenforradalmi tevékenység vádjával – politikai tanulmányok írásáért – letartóztatták. 1961-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, majd büntetését tizenöt évre mérsékelték. A börtönben 1966-tól több alkalommal éhségsztrájkot folytatott, részint, hogy ügyét polgári bíróság tárgyalja újra, részint tiltakozásul az elítélteket sújtó jogsérelmek ellen. A börtönkórházban elektro- és inzulinsokkal, továbbá gyógyszeres kezeléssel próbálták elérni, hogy a sztrájkot abbahagyja. 1971-ben polgári elmegyógyintézetben elmebeteggé nyilvánították, szabadlábra, de ugyanakkor rendőri felügyelet alá helyezték. Munkavállalását mindvégig akadályozták, megbízásos fordításokból élt. A nyolcvanas években rendszeresen részt vett ellenzéki megmozdulásokon, és hirdette meggyőződését – emiatt többször letartóztatták. Nyilvánosan követelte Mindszenty József hercegprímás rehabilitációját, a szovjet csapatok távozását az országból, és mindvégig küzdött a jogtalanságok ellen. 1980 tavaszán a lengyel polgárjogi aktivistákhoz csatlakozva éhségsztrájkolt a Podkowa Lesna-i templomban. 1981 októberében útlevele jogtalan elkobzása ellen tiltakozott éhségsztrájkkal; ekkor beszállították az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetbe. A kórházban kényszergyógykezelésben részesítették. Számos magyar értelmiségi és több nemzetközi szervezet tiltakozott Pákh Tibor embertelen és életveszélyes „kezelése” ellen, így végül kiengedték az elmegyógyintézetből. A Kádár-rendszerben az ellenzék legendás alakja volt, bár egyik tömörüléshez sem csatlakozott.
1993-ban az Amerikai Pszichiátriai Társaság kezdeményezésére a Magyar Pszichiátriai Intézet által létrehozott ad hoc bizottság rehabilitálta: hivatalosan is megállapították, hogy nem elmebeteg. 1992-ben New York állam Nassau megyei jogászkamarája tiszteletbeli taggá választotta, 1994-ben Podkowa Lesna városának díszpolgára lett. 2013-ban a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki.
Felesége, Edit 2014-ben elhunyt.
 

Pákh Tibor
 
Gyermekkorom ideális és idillikus környezetben zajlott. Volt egy nagy gazdaságunk, szőlő, szántó, gyümölcsös. Hatalmas nagy házban laktunk, voltak alkalmazottaink, mezőgazdasági alkalmazottak, akik külön házban laktak. A gyerekkori játszótársaim leginkább ezeknek az alkalmazottaknak a gyerekei voltak. Együtt játszottunk indiánosdit, különböző rabló-pandúrt és hasonló játékokat. Sőt, hozzánk közel volt a Vitéztelep, ott is voltak gyerekek; aztán volt Kisszőny, ott is voltak gyerekek, és akkor voltak nagy csaták. Mert a közelünkben volt a huszárlaktanya, és a huszárlaktanyához tartoztak gyakorlóterek, és ott nagyokat játszottunk. Volt a birtokunkon egy nagy nádas, ahol sokat úszkáltunk, s ami manapság nem dicsérhető: vízimadarakra vadásztunk. A mi területünkről vezetik be most a komáromi gyógyfürdő vizét. Amikor mélyebbre úsztunk le, mi is észleltük, hogy meleg ott a víz. Szőnyben is volt birtokunk. Zömmel Komáromban éltünk, de Kömlődön is volt egy XVIII. században épült parasztbarokk kúriánk, egy ilyen ötszobás, tornácos kúria. Tartozott hozzá még 26 hold szőlő, és ahhoz hatalmas pince volt, benne pezsgőérlelő. És lent a gazdasági udvarban volt egy nagyobb ház, amiben az alkalmazottaknak volt négy szoba-konyhás-spájzos lakásuk.
Édesapám pedig átvette nagyapám ügyvédi irodáját. Nagyapám Konkoly-Thege Béla volt, eredetileg táblabíró, később ügyvédi irodát nyitott, de földbirtokos is volt. És édesapám a harmincas években politizálni kezdett a Független Kisgazdapárt keretében, mégpedig azt az irányvonalat követte, amelyet Gaál Gaszton és Eckhardt Tibor jelölt ki. Így bizonyos mértékben ellentétbe került azokkal a jómódú családokkal, akiket mint ügyvéd képviselt, hisz a kisgazdapárt abban az időben a szegényparasztoknak és az agrárproletáriátusnak az érdekeit is fölkarolta, és ezzel nem nagyon értettek egyet a baráti körünkhöz – mondhatjuk, hogy az úri középosztályhoz – tartozók. 1935-ben és 1939-ben voltak képviselőválasztások. Apám először a tatai járásban indult, 39-ben meg a tatabányai járásban. Nagyon jól emlékszem ezekre az időkre, mert a nagy autóban fürtszerűen lógtunk bepakolva. Sok-sok hozzátartozóval mentünk különböző falvakba. Ettünk meg szórakoztunk, és játszottunk azokkal, akikkel összetalálkoztunk, de azért voltak kortesek is, Eckhardt Tibor, meg az akkori neves független kisgazdapártiak is. Apám volt Komárom-Esztergom vármegye kisgazdapárti elnöke. Ráadásul abban az időben a politizálás inkább jótékonykodási jellegű volt, mert hisz azt apám saját zsebből fedezte.
Én 48 végén kerültem haza hadifogságból, és 49-ben Komáromban voltam mint kulák, hisz még fogság idején kulákká váltam, mert édesanyám birtokait én örököltem. Kezembe akadt otthon egy röplap, amelyen édesapám bejelentette valamikor 46-ban, 47-ben, hogy leköszön a Független Kisgazdapártban betöltött funkciójáról és tisztségéről, mivel a párt letért arról az útról, amit Gaál Gaszton és Eckhardt Tibor jelölt ki számára, és egyre inkább Moszkva hatáskörébe tartozik, és egyre inkább kiszolgálja Moszkva érdekeit. Én nem éltem át azokat az eseményeket, de édesapám elmondta, hogy lehetett volna keményebben és jobban védeni az érdekeinket Moszkvával szemben. És a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnál is határozottabban kellett volna föllépni annak idején, mint ahogy boldog emlékű Mindszenty herceprímásunk is megpróbálta. Sajnos a politikai körök erre nem voltak hajlandók.
Ketten voltunk testvérek, a bátyám másfél évvel idősebb nálam. Ő 1923 januárjában született, jelenleg Svédországban él. Neki vannak leszármazottai, fiai és unokái. Én viszont már magam után nem tudhatok senkit se. 1954-ben nősültem, és a fiam éppen akkor született, amikor az elsőfokú tárgyalásom volt, és csak tíz napot élt. Amikor 1971 végén kiengedtek, akkor már sajnos idősek voltunk ahhoz, hogy szaporodjunk.
A felvidéki területek visszacsatolása: Komáromban magyar kormány fogadta
a csapatai élén bevonuló kormányzót 
Magyar Világhíradó 768. 1938. november 
Filmhíradók Online
 
Beiratkoztam a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Jogi és Államtudományi Karára, mégpedig azért, mert külügyi szolgálatra készültem. Egyik nagybátyám – Danilovics Pál, aki rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter volt – készített elő a hivatásomra. Az volt az elképzelés, hogy a jogi végzettség után külügyi segédfogalmazóként kezdem a külügyi szolgálatot. Ilyen minőségben kívántam elősegíteni hazám boldogulását. A bátyám közelebb érezte magát a földhöz, a természethez, az állatokhoz, úgyhogy ő huszártisztté képezte magát, és föl is avatták 1943 augusztusában. Én viszont inkább vitatkozó természetű voltam. A fegyelmezettséget csak bizonyos korlátok között fogadtam el, adott esetben, ha igazságtalanságot tapasztaltam, akkor nem törődtem bele. És a jogászságot pedig nem kifejezetten ügyvédként szerettem volna előmozdítani. Én a jogászságot alapul próbáltam venni ahhoz, hogy a joggal nemzetközileg foglalkozzam, engem inkább a nemzetközi jog érdekelt, és ezért aztán diplomáciai pályára készültem, amit nem tudtam elérni, mert hisz a második világháború ezt félbeszakította.
Véleményem szerint az ember személyisége egyrészt abból adódik, amit az Úristentől kapott, azután abból, amit átörökölt és abból, amit a környezete, az egyre inkább romló környezete idéz elő. Ahogy Goethe is mondta: apámtól kaptam az alkatomat és az élet komoly oldalának a megélését, anyámtól pedig a kedélyemet és a mesélő hajlamot. Apám jogász volt, anyám művésznő, átöröklött gének. Az Úristentől kaptam viszont a hajlamot az igazság minden áron való érvényre juttatására. Nekünk, gyarló földi embereknek az első és legfontosabb kötelességünk a törekvés az abszolút igazságra. Mivel az abszolút igazságot nem érhetjük el, csak az Úristen, nekünk arra kell törekednünk, hogy minél jobban megközelítsük azt. Így adódott aztán, hogy jogásznak készültem, és a mi kultúránk és civilizációnk érdekeit akartam szolgálni. Így utólag nyugodtan megállapíthatom magamról, hogy egész életemben az igazság érdekében próbáltam harcolni. Annyi minden előfordult az életemben, és mindig oda kanyarodtam vissza, hogy az igazságért kell és érdemes harcolnunk.
Amikor bevonultam, a második világháború tulajdonképpen már a végét járta. Az én katonai szereplésem már csak az volt, hogy az oroszok hajszoltak bennünket, lőttek, bombáztak, és mi még csak vissza se tudtunk lőni, mert fegyvereket nem hagytak nekünk. Ezeket a németek akkor már elvették tőlünk, illetve amikor bevonultam, akkor mi már nem kaptunk fegyvert. Sőt a lovainkat is elvitték, csak a tiszteknek hagyták meg a lovukat. Ausztria felé mentünk. Volt egy úgynevezett truppenübungsplatz, díszszemletér, itt voltunk mi eléggé mostoha körülmények között, jóformán még ellátásunk se volt. És amikor a kapitulációról hír érkezett, a parancsnokság elküldte a segédtisztet az amerikaiakhoz, akik közel voltak, hogy mi a teendő. Az amerikaiak azt mondták, hogy az oroszoknak adjuk meg magunkat, mert az oroszok úgyis hazaengednek bennünket, mert hisz a kapituláció megtörtént, utána fogolygyűjtésről már nem lehet szó, mert a nemzetközi egyezmények ezt tiltják. Találkoztam olyan civil komáromiakkal, akik lovas kocsikkal mentek mint menekültek hazafelé, és örültek volna, hogyha mi férfiak csatlakozunk hozzájuk. De a magyar szereti a legalitást, a magyar nem szeret illegalitásban lenni – ez általában jellemző a magyar történelemre. Így mi sem akartunk illegálisan távozni, hanem vártuk, hogy majd kapunk igazolást arról, hogy jogosan megyünk haza. Így kerültünk a Stift Zwettl-i lágerbe, ahová az oroszok betereltek olyanokat is, akik már amerikai fogságból jöttek haza, és ott lobogtatták az amerikai papírjukat. Több ezren voltunk ott magyarok. Az oroszok azt mondták, hogy ők csupán bumáskát – papírt, igazolást – akarnak adni nekünk, hogy aztán nehogy idehaza valami bajunk történjék. Erre vártunk tehát, sőt végül is megvártuk azt is, hogy bevagonírozzanak bennünket. Az oroszok szerelvényeket állítottak össze azzal, hogy visznek bennünket haza. Mi ezt el is hittük nekik, a propagandájuk igen eredményes volt, és félrevezették az embereket. Akkor még nem értesültünk arról, hogy idehaza mi történik, milyen gyalázatosságok történnek. Azt gondoltuk, hogy ez a legtermészetesebb, hogy ilyen formában legálisan kerülünk haza.
Valamikor 1945 júniusában vagoníroztak be bennünket azzal, hogy hazahoznak, és majd itt az elbocsátó lágerből engednek el bennünket, miután hatalmas listákat állítottak össze rólunk.
Nem tudom megítélni, hogy azok a katonák, akik ott őrszolgálatot teljesítettek, mennyiben voltak tisztában az NKVD aljas, gyalázatos módszereivel. Az mindenesetre tény, hogy mi ezt a vadságot már teljes terjedelmében tapasztalhattuk az ausztriai lágerben. Amikor esténként nyugalomra tértünk, ahogy ezt nyugalomnak lehet nevezni, akkor hallottuk azt a távoli, sztyeppei dalozást, ahogy ezek énekeltek: ami egy egészen különleges vadságot sugárzott. Először egy olyan vékony hangú énekes elkezdett tí-ri-dí-ri-dí di-di-di-dí, tí-dí-dí-dí, aztán bele az összes. Ez egy olyan különleges fura valami volt, amit mi nehezen tudtunk megérteni. Ugyanúgy, mint például a mozdonyaik sípja, ami nálunk, Közép-Európában elviselhető, kellemes síphang volt, a Szovjetunióban pedig a mozdony sípolása is olyan vad sztyeppei sípolás volt. Szóval ez a különbség a közép-európai és a messzi távoli között már akkor érzékelhető volt, ami nekünk, közép-európaiaknak eléggé szokatlan volt. Amikor aztán már Máramarosszigeten még mindig azzal a hazugsággal, hogy most visznek aztán haza bennünket, átvittek Máramarosszigetről az aknaszlatinai állomásra, ahol már kiépítették időközben a széles vágányú vasutat. Ott aztán bevagoníroztak bennünket, ott már megkétszerezték az őrséget. Én már korábban is jártam Máramarosszigeten, úgyhogy amikor nekünk azt mondták Máramarosszigeten, hogy most visznek bennünket az állomásra, és hazaszállítanak, láttam, hogy nem a nagyállomásra megyünk, hanem a kisállomásra, és ott már megkétszerezték az őrséget és megkezdődött a davajozás, akkor már látszott, hogy ez bizony nem haza, hanem oda vezet. A máramarosszigeti nagy lágerben még cigányzene is játszott nekünk és készített föl bennünket a „hazamenetelre”. Csak éppen nem hazamenetel lett belőle, hanem három és fél évi moszkvai birodalmi kényszermunka részemre. És nem is szólva azokról, akik soha nem jöttek haza, hisz rengetegen haltak meg. Vagy azokról, akiket csak az ötvenes évek közepén engedtek haza.
Ahogy én erről nagyjából értesültem, a moszkvai birodalom a második világháború után körülbelül hatszázezer magyar életéért felelős. Ez a hatszázezer magyar adódik körülbelül kétszázezer olyan hadifogolyból, akiket még a háború alatt fogtak el. Adódik kétszázezer olyan magyar katonából, tehát egyenruhás alakulatból, akiket már a második világháború befejezése után szállítottak ki saját hazájukból, teljesen törvénytelenül és mindenféle nemzetközi egyezményt megszegő módon. És adódik még körülbelül kétszázezer olyan személyből, akik még csak katonák sem voltak, hanem akiket összegyűjtöttek, elhurcoltak, sőt vagy százezret még különböző bírósági ítéletnek is alávetettek. Tehát összesen körülbelül hatszázezer olyan magyar állampolgárt számolok én össze, akikért Moszkva felelős, és akikért Moszkvának az érvényes, hatályos nemzetközi egyezmények értelmében is el kell számolnia. Ugyanis az 1949. évi III. és IV. genfi egyezmény az ilyenfajta károkozásokért el nem évülő kártérítést ír elő a kárt okozó részére. Tehát ezek el nem évülő kártérítési igények Moszkvával szemben. Az, hogy bennünket a második világháború után, a fegyverletétel feltételeivel is ellenkező módon kihurcoltak, kényszermunkatáborokban dolgoztattak, módszeresen pusztítottak, minden emberiességet megtagadó módon igénybe vettek. Nekünk ezekért a moszkvai birodalomtól jóvátételt kell követelnünk. Ezek el nem évülő jóvátételi igényeink.
Először is kivittek bennünket egy Moszkvától olyan 200–250 kilométerre lévő gyűjtőlágerbe. Több hónapos utazás volt, valamikor augusztusban érkeztünk ki. Itt először nem dolgoztattak. Később vittek ki krumpliszedési munkálatokra, ahol megtapasztalhattuk a moszkvai birodalomban szokásos munkamódszereket. Ott nagy krumpli táblák voltak, jó termőföld volt, sokat termett a krumpli. Adtak kosarakat, hogy szedjük a krumplit. És aztán szedtük-szedtük-szedtük, de sok volt a krumpli, sűrűn kellett üríteni a kosarat, úgyhogy mikor meglátta a munkavezető, hogy milyen kis területről szedtük még csak föl, akkor jött, hogy majd ő megtanít bennünket krumplit szedni. És megmutatta, hogy a lapáttal ki kell vágni a krumplibokrot úgy, hogy a lyuk a két tő között keletkezzék, mert különben benne marad a krumpli, amit aztán tavasszal a civilek kiszednek onnan átfagyott módon. És ez a krumpliszedés is akkor volt már, amikor nagy sár volt. A sáros krumplit szárítani kellett, de már megfagyott. Aztán bevitték különböző szárítóhelyekre, és ott elkezdett rohadni. Úgyhogy már a fogolyidőm kezdetén megtanultam, hogy hogyan kell a rohadt krumplit nagyüzemi módon előállítani.
Innen novemberben kivittek egy kőbányai táborba, amit Rozsgyesztónak hívtak. Állítólag a Nobel-díjas Bunyin grófnak a birtoka volt ez a kőbánya. Körülbelül 30–35 kilométerre lehetett Lebegyántól. Kétszázunkat vittek ki. Nyíltszíni kőfejtés volt. Amikor mutatták, hogy ez hogy zajlik, nem akartuk elhinni. Én a bátyám – aki velem egyszerre esett fogságba – voltam egy kőtörő-pár. Adtak nekünk olyan tizenegy kilós nagy kalapácsot, amivel akkorára kellett összetörnünk a lerobbantott mészkövet, hogy be lehessen tenni egy csillébe. 1945 novemberétől dolgoztunk ott. 1946 – mondjuk – februárjában már annyira lecsappant a létszám és annyira legyengült a társaság, hogy újabb százötven embert hoztak oda pótlásként. A végén, 1946 talán áprilisában jött egy olyan rendelkezés, hogy a hadnagytól fölfelé rendfokozatúakat elviszik egy tiszti lágerbe. Akkor mi a bátyámmal elmentünk az orosz parancsnokhoz és mondtuk, hogy testvérek vagyunk, vagy én hadd menjek velük, vagy ő is hadd maradjon velem. És erre az orosz parancsnok – hangsúlyoznom kell, hogy nagyon barátságosan – azt mondta, hogy neki is van egy testvére ötezer kilométerre, és őt egyáltalán nem zavarja, hogy ilyen távol vannak. Úgyhogy nem maradtunk együtt. Őket elvitték, mi ott maradtunk, és helyettük civileket hoztak a lágerbe.
Egy nap tíz köbméter követ kellett megtörni és belerakni a csillékbe. Ez mészkőbánya volt, a követ cukorgyárba szállítottak földolgozásra. A fogolytársaink egy része egy élezett végű vasrúddal lyukat fúrt a kőbe, aztán jöttek az orosz robbantók, akik beletették a robbantóanyagot, és így robbantották le azt a követ. Amit aztán nekünk a tizenegy kilós kalapáccsal össze kellett törnünk akkorára, hogy bele lehessen rakni a csillébe. Amikor a napi munka befejeződött, utána rendszerint betolták a vagonokat, és akkor jött az éjszakai vagonrakás, amikor meg kellett raknunk a vagonokat. És amikor beérkeztünk a lágerbe, többnyire még nem volt készen a káposztaleves vacsora, mert nem volt tüzelőanyag. Zömmel az volt az előírás, hogy a vagonokból bontsunk le deszkákat, és azokkal csináljunk tüzet a lágerben. De mivel az őrségnek se volt tüzelőanyaga, elszedték tőlünk a deszkadarabokat. Úgyhogy nagyon sokunkat vertek meg azért, mert nem adta oda az őrségnek a deszkát, hanem be akarta vinni a lágerba, hogy azért a mi káposztalevesünket is megfőzzék. Reggel kaptunk, ha jól emlékszem, negyven deka kenyeret. Buhánkának hívták az oroszok, a szögletes komiszkenyérhez hasonló valami volt. És kaptunk káposztalevest, ami megfőtt káposzta volt. És elvileg rendszeresen kellett volna kapnunk egy evőkanál cukrot, meg dohányt is, de azt ritkán kaptunk.
Mindenki attól függően romlott le, hogy az Úristen milyen fizikai kondícióval áldotta meg, és hogy mennyire aggasztotta saját magát. Meg kell mondjam, hogy az Úristen különös kegyelméből én az egész kőbányai időszakot végigcsináltam mindenféle plusz nélkül. Hasznos tapasztalatra is szert tettem ott. Amikor a vagonrakásnál már nem volt nagy kő, amit a vagonba kellett raknunk, akkor az apróbb köveket kellett behordani. Ahhoz kellett a kézi targonca. De nem mindenkinek jutott. Nekünk volt kézi targoncánk, de az orosz őrök kedvezményezetteknek tekintették a besszarábokat, bennünket a lehető leghátrányosabban különböztettek meg. És ezt a kézi targoncát el akarta venni tőlem az egyik orosz őr, hogy elviszi a besszaráboknak. Én dühös voltam és nem akartam odaadni, ő meg ráncigálta, hogy lelőlek, így meg úgy, aztán a végén fogtam és elhajítottam a targoncát. És akkor az orosz hozott egy sokkal jobbat helyette nekem. Úgyhogy ebből aztán azt a tanulságot vontam le, hogy nem kell feltétlenül az embernek megijednie, hanem érdemes az igazságát ilyen körülmények között is hajszolni.
1947-ben volt ez a választási cirkusz, a „kék cédulás választás”. Hazahoztak, én nem tudom pontosan, hány tízezernyi foglyot, azzal, hogy a választások alkalmából kedvezzenek az akkor már erőre kapó kommunista társaságnak. De bennünket nem hoztak haza, engem 1948 őszén hoztak haza. A kiválogatás elvileg és többnyire az egészségi állapottól függött. Azt hiszem, azt már elmondtam, hogy az egészségi állapot szerint besoroltak bennünket, és a besorolást rendszeresen megismételték. Le kellett vetkőznünk csupaszra, és többnyire női orvos előtt el kellett vonulnunk. Az belecsípett az ember fenekébe, és a fenékbőr alatt lévő izomrostok, vagy nem lévő izomrostok alapján osztályoztak bennünket: egyes, kettes, hármas és disztrófiás kategóriába. Zömmel a disztrófiásokat, esetleg a hármas osztályzatúakat hozták haza. Az egyesek, kettesek munkaképesek voltak.
1946 tele volt, amikor a gépipari komplexumba kerültem néhány hónapra. Itt civilek is dolgoztak, tudtunk velük értekezni. Tapasztalhattuk az ő óriási nyomorukat, és hogy mi az a normarendszer, hogy hogyan kell vele visszaélni. És főként tapasztalhattuk azt, hogyan oszlik meg az új osztály. Akkor még nem volt ismert az Új osztály című tanulmány, amely egy neves kommunistának, Gyilasznak az irománya volt, azt hiszem, 57-ben jelent meg. De mi már ott eredetiben tapasztalhattuk az új osztályt: az üzemi étkezde körülbelül úgy oszlott meg, hogy volt külön étkezde a tisztviselői társaságnak, aztán külön étkezde a fizikai munkásoknak, és egy egészen külön étkezde a vezetőségnek, a nacsalsztvónak. És persze jobb ételt kaptak. Óriási volt a különbség a különböző társadalmi rétegek között. A legnyomorultabbak és kizsákmányoltabbak voltak az élre helyezett munkások, és a legkiemelkedőbb réteg volt az úgynevezett vezetőség, ami már a tiszteknél is mondjuk alezredestől kezdődött. Davaj-sapkának hívtuk azt a prémes sapkát, ami télen viseletes náluk, ők ezt a prémes sapkát a vállal párhuzamosan tették a fejükre, míg az alacsonyabb rendfokozatúak a vállra merőlegesen helyezték föl a fejükre ezt a sapkát, ez volt a megkülönböztetés. És ezek a vezetők tulajdonukként rendelkeztek az összes állami tulajdonba vett javakkal, szabadon rendelkeztek vele, birtokolták. Egyedül a tulajdonjoguk nem volt bejegyezve. Ott tapasztalhattam, hogy milyen hihetetlen mértékben uralkodik a vezető réteg az egyszerű embereken.
Azt, hogy végre hazajöhetünk, senki nem közölte velünk. Ilyen értesítések ott nem voltak szokásosak. Ott intézkedni szoktak, úgyhogy a davaj szó mindenre vonatkozott. Névsor-összeállítás, meg minden, és akkor fölsorakozni ötösével és be a vagonba. Nagy előzményei ennek nem voltak. Inkább csak tragikus jelenségek voltak közben: amikor mentünk ki ötösével, még akkor is kiszólítottak egyeseket ostoba megfontolások alapján. Volt olyan fogolytársam, aki, amikor az első lágerbeli listára vették, a katonai fegyverneme határvadász volt. Ez a határvadász a magyar honvédségnél elfogadott fegyvernem volt, és hát a németeknek volt egy olyan, hogy feldjager. Tehát a magyar–német tolmács a határvadászra feltehetően a feldjagert használta, a német–orosz tolmács pedig már zsandárt mondott, úgyhogy a szerencsétlen fogolytársunkat kiemelték a sorból, mert a nyilvántartási lapra azt írták be, hogy zsandár – tehát csendőr. Tucat számra emeltek ki embereket, akiket nem hoztak haza. Később aztán bírósági eljárásokat is folytattak ellenük az oroszok. Különböző koholt vádak alapján elítélték őket, hogy igazolják magukat. Tudniillik ezeknek az ítéleteknek a zöme önigazolás, hogy a létezésüket biztosítsák, hogy szükség van rájuk.
Hazatérnek a hadifoglyok
 UMFI Magyar Filmhíradó 9. 1948. május
Filmhíradók Online
 
Én valamikor 1948 őszének az elején érkeztem Magyarországra a máramarosszigeti elbocsátó lágerbe. Ez volt az a láger, ahonnan kivittek bennünket, és ide hoztak vissza. Itt volt már egy magyar bizottság, amelyik fogadott minket. Valami államtitkár beosztású férfiú volt, aki elég ostoba módon fogadott bennünket. Biztosított róla, hogy idehaza már minden rendben van, már lehet kapni cipőt mit tudom én, hány forintért, de az övé persze csináltatott cipő, ami drágább – meg ilyen zagyvaságokat mondott. De az volt a legfölháborítóbb, hogy azzal fogadott bennünket, hogy „van még ennek az országnak egy rákfenéje, az a Mindszenty, hogy így, meg úgy, meg amúgy”, mondta nekünk, akik zömmel vallásos emberek voltunk, és akiket ez a vallásos meggyőződés tartott fönn azok között a körülmények között, amelyeket át kellett szenvednünk a moszkvai birodalomban. És mi akkor még nem is tudtuk, hogy milyen kiváló személyiség boldog emlékű mártír bíboros hercegprímásunk. Mi azt se tudtuk, hogy hívják Magyarország hercegprímását, mert hisz őt 1945-ben nevezték ki. Mi a hercegprímást abban az időben, amikor visszakerültünk – legalábbis a magamfajta értelmiségi – második közjogi méltóságnak tartottuk. Magyarország hercegprímását ilyen jelzőkkel illeti egy államtitkár, aki fogadja a magyar hazatérő foglyokat, ez semmiképp se keltett jó benyomást.
A családom négy tagból állt: édesanyám, édesapám, a bátyám és én. Édesanyám 1945-ben meghalt. Édesapám a Független Kisgazdapártnak volt a vármegyei elnöke, és ő, amikor a 45-ös választások voltak, akkor ment segíteni a különböző választási kampányokban, és édesanyám egyedül volt otthon. Két bejárat volt a házban, egyik fölülről a park felől, a másik alulról, a gazdasági épületek felől, és mind a kettő be volt zárva. Be akartak törni hozzá az oroszok, nem tudom, hogy és mint, állítólag nem agyonlőtték, csak megijedt a betörés folytán, és meghalt. Másnap reggel holtan találták őt. Tehát ő tulajdonképpen a megszállók áldozata. Édesapám aztán 1947-ben, amikor látta, hogy a Független Kisgazdapártot egyre jobban befolyásolja a megszálló hatalom, és egyre kevésbé tud fellépni alapvető érdekeink védelmében, lemondott a párttisztségeiről egy nyilatkozatban, amelyben kifejtette, hogy mivel a Független Kisgazdapárt letért arról az útról, amelyet Gaál Gaszton és Eckhardt Tibor jelölt ki számára, és miután egyre jobban befolyása alá került a Moszkvát kiszolgáló érdekeknek, ezért ő tovább nem foglalkozik ezekkel.
Úgyhogy őt mint kulákot minősítették, meghurcolták, különböző vasúti krampácsolási munkákat kellett végeznie. Egy időben fölköltözött albérlőként Budapestre is. A mi házunkba pedig egyre több családot raktak be. 49-ben még négy szobánk volt. Egyikben lakott az apám, másikban a bátyám– ő 1947-ben került haza –, harmadikban én, a negyedikben egy házvezetőnő. Már akkor négy lakás volt kialakítva, és akkor még felszólítottak bennünket, hogy két szobát ürítsünk ki. És akkor megfellebbeztük, mondván, hogy ki költözzék össze akkor a házvezetőnővel? Ennek ellenére kipakolták a bútorainkat az udvarra, megjelent a rendőrség, a városi egészségügy, a polgármesteri hivatal, és a jelenlétükben pakoltak ki, és csak két szobát hagytak. A végén apámnak csak egy szobája maradt.
    Én, mikor hazakerültem, nyilvántartott kulák voltam. A kuláknak teljesítenie kellett bizonyos beszolgáltatási előírásokat, tehát művelnie kellett a földet. Másrészt én meg akartam szerezni a jogi diplomát, és a jogi doktorátust le akartam tenni, aminek az előfeltétele volt, hogy 1949-ig letegyem egyrészt a harmadik alapvizsgámat, ami még elmaradt, és utána letegyem a szigorlatokat. Tehát nekem egy év alatt sokat kellett pótolnom, ugye rengeteget kellett tanulnom. Éjszaka állandóan tanultam, nappal pedig túrtam a földet. Amikor 48 végén hazajöttem, már megkezdődött a jogi egyetem átalakítása. És abban az időben volt egy olyan jogszabály, aki orosz fogságban volt, annak egy év fogság után elengedtek fél év hallgatást az egyetemen. Én a harmadik alapvizsga előtt álltam, amikor fogságba estem, úgyhogy ahhoz, hogy én diplomázhassak, pláne, hogy még régi rendszerű jogi diplomát tehessek, ahhoz nekem le kellett tennem a harmadik alapvizsgámat, le kellett tennem a négy szigorlatot, és a disszertációt. Tehát mindezeket amellett kellett elvégeznem, hogy dolgoznom kellett, kapálnom, kaszálnom, aratnom, répát egyelnem – mindezt napközben csináltam, éjszaka pedig tanultam. Ezek a kulákévek nem voltak olyan egyszerűek: az embereket nyilvántartották, a kulákbizottságok időnként kiszálltak ellenőrizni, hogy a beszolgáltatás rendben van-e, és ha a legkisebb nem stimmelt, akkor azonnal internálták az embereket. Mindezek mellett leraktam a szigorlatokat és a disszertációt, és 1949. december 2-án avattak doktorrá.
Abban az időben az egyetemi tanáraim egy részét már leváltották. Például a politikaprofesszorom abban az időben bizonyos Hajdú Gyula volt, nála kellett szigorlatoznom, de Szandtner Pálnak, a korábbi politika professzornak az anyagából készültem. Úgyhogy a feltett kérdésre Szandtner könyve alapján válaszoltam. Erre Hajdú azt mondta: „Kérem, ezek már meghaladott álláspontok. Nálam Leninnek az Állam és forradalom című munkája alapján kell válaszolnia.” Nekem fogalmam se volt, hogy mi ez az egész zagyvaság. Később kezembe került, és elolvastam. Ebben szörnyű dolgok vannak. És Magyarországon ennek az Állam és forradalom című brosúrának az alapján vezényelték le az egész átforgatást. Ezt az egész szörnyűséget, amit aztán negyvenegynehány évig kellett átélnünk. Ebben olyan kitételek vannak például, hogy mivel a modern közigazgatás már annyira fejlett, hogy a gépesítés stb. segítségével az elvégzése nem okoz nehézséget, ezért az összes régi közigazgatási rendszerben dolgozó leváltandó, és megbízható párttagokkal helyettesítendő. Elég, ha az írás és olvasás alapelemeit és a számtani alapműveleteket ismerik. Úgyhogy, amikor mentem a diplomámmal állást keresni, nagy ívben rúgtak ki mindenhonnan.
Fölköltöztem albérletbe Budapestre. A bátyám és az édesapám lent maradt. A bátyám, mint említettem, egy évvel korábban, 47-ben jött haza. Miután földet, mindent elvettek tőle, volt még egy pár lova, és így fuvarozott 1952-ig. Akkor elvették a lovait is, kiagyaltak valami tartozást, aminek az értékében elvették a lovait. Ekkor próbált ő is elhelyezkedni, és a végén őt is a Csepel Autógyárba vették föl. Mégpedig úgy, hogy hosszú ideig járt oda, hogy valami fizikai munkára fölvegyék. Húzódott-halasztódott, és akkor én elmentem a műszaki igazgatóhoz és mondtam neki, hogy ha már én itt dolgozom, akkor egyszerű gépmunkásnak miért ne vehetnék föl a bátyámat. Úgyhogy a végén őt is fölvették átképzősnek, és így lett belőle fogaskerék-marós szakmunkás.
Engem is nehezen vettek föl, hetekig kijártam, és a személyzeti osztály csak nem akart dönteni. A Csepel Autógyár vezérigazgatója abban az időben Bíró Ferencné volt, aki Rákosinak volt a sógornője, ha igaz, mi így tudtuk. Mérnök volt. És a személyzeti osztály vezetője fölvitt hozzá, hogy döntsön ő. Akkor még nem nagyon volt ruhám, úgyhogy lovaglócsizmában mentem. Bevittek hozzá. És mint jól nevelt fiatalember, amikor kezet nyújtott, én kezet csókoltam. És akkor azt mondta, „fel kell venni”.
Visszatérve a bátyámra. Ő nem költözhetett fel Budapestre. Dunaharasztin lakott, egy ismerős család fogadta be, a pincébe raktuk a bútorokat. Ott volt egészen az 1956-os szabadságharcunkig, aztán kiment Svédországba. 56-ban vöröskeresztes szállításokat végzett, meg később a gyárból is keresték. Félt itt maradni. Ő hivatásos katonatiszt volt. Nem végezhetett felsőfokú tanulmányokat, mert az ötvenes években az úgynevezett horthysta katonatiszt jelző nagyjából elég volt ahhoz, hogy minden ilyesmit megakadályozzon. Ő még ráadásul osztályidegennek is számított. Ő a Ludovikát végezte, 1943-ban avatták huszárnaggyá. 1986-ban egy hónapos turista útlevelet kértem Nyugatra, és ezt meg is kaptam. És akkor többek között meglátogattam a bátyámat Svédországba, sőt tartottam ott előadást is. Ő 1991-ben jött először haza. Csak a felesége és a gyerekek jöttek ide, apámat meg a feleségemet meglátogatni.
Apám 1974-ben halt meg. Abban az időben én még csak engedéllyel hagyhattam el Budapest területét. Havonta kértem engedélyt, hogy elutazhassam. Amikor meghalt, Komáromba temettem el.
A csepeli munkaverseny győzteseinek megjutalmazása
UMFI Magyar Filmhíradó 27. 1948. szeptember 
Filmhíradók Online
 
Visszatérve a Csepel Autógyárhoz. Mindenütt azok a jelszavak voltak láthatók, hogy „vörös Csepel”, úgyhogy eléggé nagy viszolygásokkal mentem én oda. Bár ez nem a csepeli nagyüzem volt, hanem a nagy Csepeltől befelé a szigeten. De a „vörös”, a vörös szín látható volt mindenütt, sok fölösleges drapéria, zászló volt kiakasztva. Meg az oroszoktól átvettek olyasmit mint dicsőségtábla, meg ilyen zagyvaságokat, mint a Sztahanov-mozgalom. De a csepeli munkások nem voltak kommunisták, eszük ágában sem volt. Teljesen kispolgári közeg volt, zömmel kertes házakban laktak a környéken, és élték a maguk kispolgári életét. És elég nehezükre esett alkalmazkodni ehhez az ostoba moszkovita szellemhez. Emlékszem például, hogy a tervkölcsön- meg a békekölcsön-jegyzések hihetetlenül fölháborították az egész társaságot ott az üzemben. És ennek ellenére például megcsinálták azt, hogy azt a mérnököt, aki megtagadta a békekölcsön jegyzését, egy nagy üzemi csarnokba összehívott emberekkel elmarasztaltatták és kivezettették az üzemből. És ezt a magatartást ráerőszakolták azokra az emberekre. Ez a tragédia ebben, a hazugság és a képmutatás mesterséges ráerőszakolása becsületes, tisztességes emberekre. Mert a magyar ember jóhiszemű, naiv, tisztességes, becsületes. Nem szeret különösebben nyüzsögni, nem szeret ágálni, nem forradalmas. És amik lezajlottak, hát ezeket az ember próbálta elviselni. Én eléggé nehezen viseltem ezeket a fonákságokat, és ágáltam ellene, de végül is azért megvoltam.
Templomba mindvégig, következetesen jártam. Nekem a vallás rengeteget jelentett, mert hisz mind a moszkvai birodalom kényszermunkatáboraiban, mind a hazai börtönben vagy a pszichiátriai intézetben mindvégig az adott teljes megnyugvást és teljes bizalmat, hogy az Úristen kegyelme mindig megkapható, mégpedig mindig olyan mértékben, amilyen mértékben szükségünk van rá. Világnézetem szerint földi törekvésünk, célunk az, hogy minél inkább domináns állapotba kerüljön bennünk az isteni szubsztancia, és minél jobban elnyomja a lehúzó földi szubsztanciát. Az ember személyisége adódik egyrészt abból, amit az Úristentől kapott, adódik abból, amit a génjein keresztül átörökölt és adódik abból, ami a környezetéből az idők folyamán beléje táplálódik. Na most, egyre inkább erősödik a környezetünkben lévő rossz, mert a környezet egyre jobban romlik. Nemcsak a környezetvédők környezetére gondolok, az emberi környezetre is. Tehát arra kell törekednünk, hogy az isteni szubsztancia, a jó kerekedjen felül, és elnyomja a környezeti hatásokat. Mert szép az, ami fölemel, és csúnya az, ami a sárba taszít, amit a disznó túr az orrával.
A baráti köröm deklasszált társaság volt, akik elveszítették egzisztenciájukat. Ezekkel jártunk össze különböző vendéglőkben és házaknál, családoknál, és ott szórakoztunk is. Abban az időben általában nagy volt a bizalom, hogy mindez nem tart sokáig. Az a szólás járta: ezt még guggolva is kibírjuk. A bizalomnak megvolt az eredménye is, mert jött az 56-os szabadságharc. És bármennyire szeretné bárki is kisajátítani, az egy egész nemzetre kiterjedő megmozdulás volt, amelyben megvolt a maga része a társadalom minden rétegének, minden osztályának. Az egyedüli csoport, amelyiket nem ismertem, az úgynevezett reformkommunista értelmiségi kör volt. Az égvilágon semmi közöm nem volt hozzájuk. Én nem írhattam újságba, nem volt kapcsolatom velük. Végül is ki juthatott ahhoz, hogy megnyilatkozzék a tömegtájékoztatási eszközökben? Csak olyanok, akik valamilyen módon már a rendszer által elfogadott személyiségek voltak. Én általában olyan emberek között forgolódtam, akik ezen a körön kívül álltak. Természetesen én is elolvastam például Déry Tibornak a Niki vagy A téglafal mögött című írását, ami már mert kritikát is gyakorolni, de ugyanakkor egyértelmű, hogy azok a magyar kulákok, parasztok, akik ezeknek a különböző drasztikus beavatkozásoknak az ódiumát viselték, közelebb álltak hozzám, mint bizonyos értelmiségi körök. Azt szoktam mondani, hogy én mint hívő katolikus, keresztény ember természetesen nagyon nagyra tartom Szent Pált és az ő damaszkuszi megtérése utáni viselkedését, de elsősorban Jézus Krisztus követőjének vallom magam. Ez nagyjából ehhez hasonlítható. Én mindenkinek elismerem az érdemeit, természetesen megvolt a szerepe ezeknek a különböző írószövetségi, Petőfi köri meg hasonló mozgolódásoknak is, de ha arról van szó, hogy a szabadságharcunk hogy jött létre, maga a kemény ellenállás, ami aztán az utcán és más helyeken megnyilatkozott, az a fölgyülemlett elégedetlenség következménye volt.
Október 23-án a Csepel Autógyár könyvtárában dolgoztam. Ott úgy ismertek engem, mint „reakciós elemet”. Az autógyárból jártak fiatalok esti egyetemre, a műszaki egyetemre, és szerettek eljönni hozzám. Egyrészt fordítottam nekik, meg beszélgettek is velem. Tőlük tudtam meg, hogy október 23-án tüntetést fognak rendezni. Úgyhogy délelőtt bejöttem az autógyárból Pestre, és fél kettő–kettő között a Vigadó téren csatlakoztam a fölvonulókhoz. A Vigadó tértől együtt mentem a tervezőirodásokkal először a Lánchídhoz, aztán át a Lánchídon, s utána végig a Fő utcán a Bem térre. A szabadulásom óta ezt az útvonalat október 23-án mindig megteszem. A nyolcvanas években is mindig elmentem fél háromkor a Bem-szoborhoz virágot vinni. Volt, amikor a munkásőrök bevittek, de volt, amikor le tudtam tenni a virágomat, például 1985. október 23-án.
Fölemelő élmény volt egy óriási tömegben fölszabadultan menni, különösen nekem, mint diszkriminált kádernek. Akkor már vágták ki azt a visszatetsző, undorító címert a zászlókból, skandálták, hogy „ruszkik, haza”. Óriási élmény volt! Végig a Szent István körúton, aztán az Alkotmány utcán az Országház elé. Óriási tömeg volt, és követelések hangzottak el, Nagy Imrét is követelte a tömeg, úgyhogy aztán meg is jelent Nagy Imre. És volt a már közismert „elvtárs-konfliktus”, ahol a tömeg mondta, hogy „nem vagyunk elvtársak”. És aztán jött a Gerő-beszéd is, ami még jobban földühítette az embereket. Egy idő után aztán a tömeg kezdett szétoszlani. Én először elmentem a nyomdába. A Földművelésügyi Minisztérium meg a Néprajzi Múzeum mögött volt egy nyomda, ahol lehetett a röplapokat sokszorosítani. Híre jött, hogy a Rádió előtt a pontok beolvasását követelik, úgyhogy a tömeg egy részével én is a Rádió elé mentem. A másik része a Sztálin-szoborhoz ment.
Az Országház előtt sebesültem meg 1956. október 25-én, amiről mások azt írják, hogy sortűz volt. Az nem sortűz volt, hanem egy folytatólagos, huzamos vérengzés. Amikor a lövöldözés elkezdődött, az egyik orosz páncélkocsi mellett álltam, és először ott próbáltam fedezékbe bújni. Azt mondják, a Földművelési Minisztérium tetejéről volt ez a sortűz. De nemcsak onnan volt, hanem volt az Országház tetejéről is, például ez az orosz páncélkocsi először az Országház tetejére lőtt, azt szórta meg. Elmenekülni nem lehetett. Nem szétzavarni akarták, hanem lemészárolni az embereket. Mert a bekötőutakban is álltak páncélkocsik, és lőttek a térre. Amikor egy kicsit elállt a tüzelés, én sokadmagammal bemenekültem az Országház déli bejáratának árkádja alá. Dugig volt az árkád. Zörgettem, hogy engedjenek be bennünket, mert az Akadémia utca torkolatából is lőttek. Akkor még volt ott egy fölvonulási épület, ahol a villamossín most elfordul, mert akkor épült a metró. Amikor a tüzelés egy kicsit megszűnt, újra próbáltunk menekülni, mert pont szemben voltunk ezzel a páncélkocsival. És én akkor sebesültem meg az Akadémia utca torkolatába beállított páncélkocsiról leadott lövésektől. Egy darabig feküdtem a halottak között, később bemenekültem a felvonulási épületbe. Ez a mészárlás olyan másfél óráig tartott. Azt írják, hogy majdnem száz halott volt. Nos, hát nagyon sok halott volt. Engem mint sebesültet a halottakhoz hasonló módon, teherautóval vittek el később.
Először a Szabolcs utcai kórházba vittek, kivették a lövedéket. Utána a nyugatnémet vöröskeresztes kórháznak a Margit kórházban elhelyezett részlegében voltam. Ott egy nagy teremben voltunk körben elhelyezve. Ez egy nyugatnémet vöröskeresztes kórház volt, amelyik szabályszerűen teljesítette a semleges sebesültellátási kötelezettségét. Nagyon jól megértettük egymást, velünk szimpatizáltak, de amint az oroszok fölszólították őket, hogy távozzanak, elvonultak. A németek ki is akartak vinni engem magukkal. De én nem voltam hajlandó elmenni. Tulajdonképpen nem marasztalom el azokat, akik elmentek, pláne akiket üldöztek, nem ártottak azzal, hogy elmentek, sőt így utólag talán még jó is volt, hogy elmentek. Akkor nem örültem neki, hogy az a társaság, amelyiket én úgy becsültem, azoknak a zöme, a potenciális vezető réteg elhagyja az országot. De hát ez így alakult, ezen már kár meditálni.
    Aztán amikor odajött egy magyar orvos, tőle már hallottam, hogy a kórházakból is szedik össze az embereket. Gyorsan hazaszállíttattam magam valamikor november 17-e körül. Hol a feleségem, hol a körzeti orvos égette lápisszal a sebemet.
Szerintem az ENSZ-nek óriási szerepe lett volna a támogatásunkban. Nagyon elszomorítónak tartom, hogy Hammarskjöld nem jött el Magyarországra, ugyanakkor a dán Povl Bang-Jensent messzemenően becsülöm, hősnek tartom. Amerikában el is mentem a Central Parkba, ahol meggyilkolták. Fölháborító volt, amikor értesültünk, hogy folynak a magyar ügy tárgyalásával kapcsolatos itthoni tiltakozások. Ez is aláírta meg az is aláírta – visszatetsző volt. De hát mindenki úgy magyarázza meg ezt, ahogy tudja, nem az én feladatom ennek megítélése. Az tény, hogy amikor az autógyárban odajött hozzám az akkor már MSZMP-s aláírásgyűjtő, én mondtam, hogy szó sincs róla, én nem írom alá. Sőt, én örülök, hogy az ENSZ-ben tárgyalják a magyar ügyet, hisz az reményt ad nekünk. Manapság vannak olyan nagyokosok, akik azt mondják, hogy „á, ez kilátástalan volt, veszett fejsze nyele”. Én az 1956-os szabadságharcot mindvégig győztes eseménynek tartottam. Soha, egy pillanatig se adtam hitelt azoknak az ostobaságoknak, hogy 56-os tragédia meg hasonlók. Győztes szabadságharc volt. Utána az oroszok totális háborút indítottak ellenünk. Ez pedig nem magyarázható semmiféle egyezménnyel. A Varsói Paktum 1. paragrafusa teljes világossággal kimondja a szuverenitás biztosítását, a belügyekbe való be nem avatkozást, főképpen nem fegyverrel.
Amikor kiértékelték ennek az aláírásgyűjtésnek az eredményét, akkor az aláírásgyűjtő fölszólalt, hogy itt van ez a Pákh, aki az ellenforradalomban harcolt, meg is sebesült, és még meg is tagadta az aláírást. Úgyhogy valamikor 57 végén fölmondtak nekem, szabályszerűen kirúgtak. Utána fordítóként helyezkedtem el az Erőműtervező Vállalatnál. Először csak szerződéses alapon, aztán állandósult a helyzet. De közben folyton leskelődtek, szaglásztak utánam. Később átmentem a Műszaki Fordító Irodába, ami a Lónyai utcában volt, akkor még Szamuelynek hívták. Ennek az állományában voltam, amikor 1960-ban egyszer egy reggel mentem le a Bimbó út meredek részén, mellém állt egy autó, és kiugrott belőle három pasas. Benyomtak, lenyomtak a hátsó ülésre, betakartak a kabátommal, és behurcoltak a Gyorskocsi utcába. Ekkor a feleségem áldott állapotban volt a gyermekünkkel.
  A Gyorskocsi utcában mindjárt levetkőztetik az embert, megvizsgálják, és akkor részletekben adnak ruhadarabokat. Fölvittek az ötödik emeletre, és mindjárt azzal kezdték, hogy „az egész ötödik tele van a maga bűntársaival” meg ilyen zagyvaságokkal. Holott az égvilágon semmi alapjuk nem volt erre. A Gyorskocsi utcát úgy hívták abban az időben, hogy „Susogó”. Ha valakit a folyosón kihallgatásra vittek, akkor mindenkinek el kellett tűnnie, nem volt szabad beszélni. Ott körülbelül öt hónapot voltam. Egy besúgó módszeresen tájékoztatta őket. Gyakorlatilag teljesen törvénytelen volt mindaz, amit produkáltak. Időnként abszolút drasztikusak voltak. Például előfordult olyasmi, hogy a körmömre ütöttek, vagy előfordult olyasmi, hogy leütöttek kihallgatás közben. Persze egy későbbi jelentésben ezt úgy tálalták, hogy én ráborítottam az íróasztalt a vizsgálótisztre, és ezt torolták meg.
Hogy miért épp ekkor tartóztattak le, nem tudom. Én korábban azt gondoltam, hogy már a sebesülésem után lefognak és elvisznek. Semmivel sem csináltam kevesebbet korábban sem, mindig ugyanúgy viselkedtem. Soha nem tagadtam, hogy szabadságra vágyom, a megszálló csapatok kitakarodását követelem, hogy parlamentáris demokráciát követelek. Mindig nyilvánosan is elmondtam, soha nem titkoltam. Amiket írtam, azok is ilyen tárgyúak voltak. Gondolom, a letartóztatóim azt gondolták, hogy talán tudnak csinálni egy olyan ügyet, amelybe összefognak egy nagy csoportot. Szabadulásom után beszéltem egy hölggyel, aki azt mondta, hogy valamikor 61 táján volt egy belügyi kiállításon, ott engem tüntettek fel úgy, hogy valami külföldinek átadok valamit. Ez persze kreált dolog volt, mert soha semmiféle külföldinek nem adtam át semmit. Többek között írtam 56-ról, idéztem például Wilhelm Röpkét, hogy 56-nak mi a jelentősége, idéztem Camus-t, akkor azt, hogy viszik a magyar szabadságharcosokat a birodalomba. De ezt soha nem is titkoltam. Ők ezt úgy minősítették, hogy ez hűtlenség, holott ennek az égvilágon semmi köze nem volt ehhez. Végül is hűtlenséggel ítélték el Bibót, Gönczöt vagy Földes Pétert.
1961 márciusában volt az elsőfokú tárgyalás, ahol kötelet kértek rám. Azzal kezdtem az elsőfokú tárgyaláson, amint szóhoz jutottam, hogy tiltakoztam az egész vizsgálati hercehurca ellen, hogy visszaéltek mindennel, hogy törvénytelenségeket követtek el. Az elsőfokú tárgyaláson a tárgyalásvezető bíró a főbesúgót idézte, aki a tanúk jegyzékén rajta volt, de nem volt ott a tárgyaláson. Csak a volt munkahelyi kollégákat idézték be tanúként. Beidézték a főnökömet, aki azt mondta, hogy „Pákh szidta az oroszokat, nem akarta aláírni ezt meg azt”. Akkor egy fordító kollégámat idézték be: „Szidta az oroszokat”, „Én figyelmeztettem” – meg ilyen marhaságokat mondott. Egy harmadik tanú egy férfi volt az autógyárból, akit különben nem is ismertem. Ettől azt kérdezték, igaz-e, hogy mindenféle elavult orosz dolgokat fordíttattak az autógyárban. Azt mondta, hogy igaz. „Mit tud a Pákhról?” Azt mondta: „Én semmi rosszat nem tudok a Pákhról mondani.” Megidézték a legutolsó munkahelyemnek, a MÜFI-nek [Műszaki Fordító Irodának] az igazgatóját, akit úgy hívtak, hogy Balázsi. Akkor nem tudtam, de korábban ávós alezredes volt. Kérdezték tőle, hogy mit tud erről a megveszekedett ellenforradalmárról. Azt mondja: „Kérem szépen, nekem jó fordítóra volt szükségem, a Pákh jó fordító, én fölvettem.” Azt kérdi a bíró: „Milyen dokumentumokhoz juthatott hozzá?” Azt mondja: „Semmihez sem juthatott hozzá, hisz nálunk külön kezelik a bizalmas információkat.” Erre föl azt mondja a bíró: „Ne dicsérje tovább!” Így zajlott le az első fokú tárgyalás.
A tárgyaláson hangsúlyoztam, hogy amiket én írtam, nyilvánosságra hozott könyvekben jelentek meg, teljesen nyilvánosan. Csak azt tudták rám mondani, hogy az oroszokat elmarasztaltam, meg hogy megsebesültem. És azt, hogy nem írtam alá az ENSZ-es ívet. Úgy állították be, hogy föllázítottam a munkatársaimat, hogy ne írják alá. Na mindegy, büszke vagyok rá, hogy az országban volt egy olyan csoport, amelyik testületileg nem írta alá. Ez a műszaki könyvtár volt a Csepel Autógyárban. Voltunk öten fordítók, két gépíró, a könyvtáros és a könyvtárvezető.
A börtönön belül tevékenykedett az úgynevezett operatív osztály, amelyik a Belügyminisztériumhoz tartozott, bár 1962 óta maga a börtön már az Igazságügy-minisztérium hatáskörébe tartozott. Nos, az egyik legerőteljesebben kifogásolt dolog az volt a börtönben, hogy ez az operatív osztály exlex állapotot tartott fönn a börtönön belül. Ők voltak a korlátlan urak, ők szabtak meg mindent, hogy kivel mi történjen, ki az, aki dolgozhat, ki az, aki nem, ki az, akit el kell különíteni. És jogtalan kihallgatásokat rendeztek. Az én huszonnégy fegyelmi fenyítésem gyakorlatilag azzal függött össze, hogy megtagadtam alávetni magamat az operatív osztály kihallgatásának. Ugyanis jogerős elítéltként belügyi szerv legfeljebb akkor hallgathatott volna ki, ha azt az ügyészség elrendeli. Mivel pedig az ügyészség nem rendelte el, ezért amikor 1963 nyarán vagy őszén első alkalommal jött az őr, hogy „gyűjjön, Pákh”, mondtam neki, hogy szeretném tudni, hová. A végén azt mondja, hogy „az operásokhoz”. „Hát az egy belügyi szerv, hogy mennék én oda.”
Az emberek azt gondolják, hogy ha valakit elítéltek x esztendőre, akkor már csak le kell ülnie azokat az éveket. Abban az időben minden zárkaajtón ki volt téve a magatartási szabályzat: föl voltak sorolva a jogok és a kötelességek. Az elítéltnek volt sok-sok joga: joga volt a munkához, joga volt ahhoz, hogy kéthavonta levelet írjon, joga volt ahhoz, hogy háromhavonta látogatót fogadjon, joga volt ahhoz, hogy félévente csomagot kapjon. De ezeket ugyanakkor kedvezménynek nevezték. Ez volt a hivatalos neve is. A vizsgálat alatt ezekre egyszer sem volt lehetőségem. Én fokozott igazságigényű és igazságszerető ember voltam egész életemben, olyan környezetben is nőttem fel. Az a sok-sok hazugság és képmutatás, ami a börtönben intézményessé vált, hihetetlenül bosszantó volt. Hogy az embereknek egyrészt azt mondják, hogy vannak jogaik, másrészt ugyanezt kedvezménynek állítják be.
Az ítélet után elvittek az úgynevezett letöltő házba, a budapesti országos börtönbe, más néven a Gyűjtőbe. Akit politikai bűncselekményért öt évet meghaladó időre ítéltek, annak az első másfél évet fokozati zárkán kellett eltölteni. A fokozati zárka egy súlyosabb fokozat volt. Abban az időben a Gyűjtőben három-négy személy volt egy zárkába bezárva, akik mind ilyen fokozatiak voltak. Elvileg naponta egy órára kellett volna sétára vinni, gyakorlatilag majdnem mindig meg is történt ez, de nem egy órára, hanem huszonöt vagy harminc percre. A fokozati zárka után is ott tartottak egy darabig a zárkában. Elvileg a börtönszabályzat szerint munkába kellett állítani azokat az elítélteket, akiknek a fokozati zárkaidejük letelt, de ezt a munkába állítást a börtönön belül tevékenykedő operatív osztály szabta meg. Ezt eleinte még nem tudtam, csak akkor kezdtem megsejteni, amikor először vittek munkába. Az pedig úgy történt, hogy a börtönön belül működött egy úgynevezett fordítóiroda. És mivel civil foglalkozásom szerint jogász vagyok, de jogászkodni nem hagytak, fordítással foglalkoztam, fordítóként kerestem a kenyeret. Természetesnek tűnt, hogy oda visznek, mert ha valaki valamihez ért, azt kell vele dolgoztatni. Körülbelül olyan másfél–két hónapot lehettem én a fordítóirodában. Abban az időben hárman dolgoztunk egy zárkában mint fordítók. Igen kiemelkedő személyiség az egyik közülük, Göncz Árpád. Egyszer összehívták a társaságot, az egyik fogolytársamnak volt egy olyan ügye, hogy a hozzátartozóival szemben pimaszul viselkedtek, és ezt ott ismertették velünk. Akkor én fölszólaltam... A fogolytársamat, akit ez a méltánytalanság ért, Nagy Eleknek hívták, a csepeli munkástanácsnak volt az elnöke. Másnap aztán zárkára tettek két másik fogolytársammal együtt, akiket nem tudom, milyen megfontolásból választottak ki. Valami miatt velem együtt ezeket is leváltották, és zárkára rakták. Úgy hívták, hogy magánzárka, de nem egyedül volt az ember egy zárkában. A fegyelmi zárkákban viszont szigorúan egyedül tartották az embert. Fegyelmi zárkába először csak 1963-ban kerültem...
1963-ban, a részleges amnesztiával elengedték mondjuk a politikai foglyoknak nem egészen kétharmadát. Nem igazi szabadon bocsátás volt, mert három éven belül, ha bármit elkövetnek, visszahozták volna őket, és visszakapták volna az egész idejüket. De ettől függetlenül is vagy két-három tucatnyi fogolytársamat visszahoztak. És sokan ott maradtak az ismerőseim közül. Nagy volt a fölzúdulás. Ennek az egész részleges amnesztiának, amit ők teljes amnesztiaként pertraktáltak, az alapja az volt ugye, hogy Moszkvának roppant kellemetlen volt, hogy minden évben elővették az Egyesült Nemzetek Szervezetében a magyar ügyet. Ez a „magyar ügy” tartotta életben a magyar nemzet átlagát, mert hisz a magyar nemzet átlaga mindvégig abban reménykedett, hogy előbb-utóbb az Egyesült Nemzetek Szervezete beavatkozik. Nagyon elmarasztaltuk annak idején Hammarskjöldöt, hogy nem látogatott el Magyarországra. Nos, hát az Egyesült Nemzetek Szervezetében végül is – úgy látszik – megegyeztek, hogy leveszik a magyar ügyet az ENSZ napirendjéről, ha ezt az eredetileg normálisnak tervezett amnesztiát végrehajtják. De hát ez lett belőle. És ennek a megegyezésnek a folytán az Egyesült Nemzetek Szervezete akkori főtitkára, U Thant el is jött Magyarországra. Kádár Jánossal együtt ellátogattak a Csepel Művek Csőgyárába, és ott Kádár János előadást tartott, amelyben azt mondta, hogy jelenleg politikai bűncselekményért senkit se tartanak börtönben. Mi a börtönben értesültünk erről a kijelentésről, bár a napilapokat nem kaphattuk meg, ami eléggé fura, hogy ugye még a kommunista párt napilapjait sem, hiszen jó pontnak számított, ha valaki előfizetőket szerzett. Viszont voltak kis rádióink, amelyekkel értesüléseket tudtunk szerezni. A rádiók germánium diódával készültek, volt egy hosszú kivezetésük, amit antennaként használtunk. A membránja lecsiszolt cipőkrémes skatulya volt. Hogyha ezt az egész zárkarendszeren végigvezető fűtőcsőhöz tartottuk, amely antennául szolgált, akkor a Budapest egyet meg tudtuk hallgatni.
Nekem tulajdonképpen az elkülönítésben is mindig volt ilyen kis rádióm, nagyon jól elrejtettem oda, ahol hiányzott a fogam. Nagyon vadásztak erre, akiknél megtalálták, azok azonnal megkapták a húsznapi szigorítottat. Én a zsebkendőmben tartottam, amikor a motozásokat tartották. A motozást csúnya néven hipisnek hívták. Nem tudom, hogy miért. Általában úgy zajlottak le, hogy ha történetesen éppen a munkahelyen volt az ember, és a munkából jött be, akkor a folyosón végigsorakoztattak bennünket. Le kellett vetkőznünk egészen csupaszra, és akkor még az alsó üregbe is betekintettek, hogy nincs-e oda valami eldugva. De közben már a zárkákat végigtúrták. Úgyhogy igen nehéz volt bármit is elrejteni. Csodálkozom azokon, akik sok mindent meg tudtak őrizni, mert ez gyakorlatilag, csakúgy, mint a ruszki fogságban, képtelenség volt. Mert hisz az embernek a fekhelyét és azzal egy időben saját magát is végigmotozták. A kis rádiót a zsebkendőmben tartva tudtam elrejteni. Bele volt téve a zsebkendőbe, és amikor motozás volt, akkor mindig kifújtam az orrom, és közben beledugtam a számba. És itt, ahol hiányoztak a fogaim, úgy tartottam, hogy nyugodtan tudtam beszélni is vele. Ez a kis rádió körülbelül olyan négy centiméter átmérőjű kerek kis dolog volt, aminek a magassága olyan háromnegyed centiméter–egy centiméter volt. Csak akkor találták meg egyszer nálam, amikor a megfigyelőben voltam már, és ott nem lehetett használni. Mások kibontották a fogpasztás tubus alját, kinyomogatták a fogpasztát, és oda tették bele ezt a kis rádiót.
Miután háromszor megtagadtam, hogy alávessem magam a kihallgatásnak, utána már mindvégig el voltam különítve. Munkahelyre nem engedtek, és a zárkában kellett eltöltenem az időt. Indifferens volt, mindegy volt, hogy fegyelmi zárkára tesznek vagy nem, akkor már régen éhségsztrájkoltam. Tehát lezajlott ugye az amnesztia, és akkor következett, hogy letagadott bennünket Kádár. Igen nagy felhördülés volt a börtönben. Amikor ez a letagadás történt, a speciál nevű üzemben dolgoztam. A fogolytársaim is nagyon háborogtak, mert hisz kiket tartottak vissza? Nagyon sok olyan fiatalembert, akiket azzal vádoltak, hogy valamilyen módon részt vettek a harcokban. Bebizonyítva semmi nem volt, hogy ők lelőttek-e valakit, vagy nem. Tehát lehet, hogy még csak nem is lőttek senkire se, csak valamilyen módon ott voltak az eseményeknél. No most, ezeket már eleve ki kellett volna, hogy engedjék, mert a rendelet értelmében, akit 56-tal kapcsolatosan bármilyen bűncselekmény miatt tartóztattak le, akár harcok, akár úgynevezett hűtlenség, akár más miatt, azt mind ki kellett volna engedniük, mert a jogszabálynak ez volt a lényege. És ezek a tizennyolc, tizenkilenc, húszéves fiatalemberek méltán háborogtak már azért is, hogy bezárták őket. De nem engedték ki őket, és ráadásul még le is tagadták. Én, amikor Kádár letagadott bennünket, akkor a letagadás tényét kifogásoltam. Mégpedig úgy, hogy az 1962. évi büntető törvénykönyvnek a 9. szakasza sorolta föl az úgynevezett államellenes bűncselekményeket. Államellenes vagy politikai bűncselekmény, ez teljesen mindegy. Ez sorolta föl ezeket a bűncselekményeket, és én a legfőbb ügyésznek írt beadványomban fölsoroltam a Btk.-ból ezeket a bűncselekményeket, és utaltam rá, hogy ennyi és ennyi elítélt ilyen bűncselekmények miatt sínylődik itt, holott Kádár János azt mondta, hogy jelenleg politikai bűncselekményért senkit sem tartanak börtönben. És ezért a személyi jogainkat durván sértő sajtóközleménynek a helyreigazítását követeltem. Na most, elvileg az elítéltnek joga volt panasszal élni, amit én be is adtam. Ennek a módja az volt, hogy az ember kért egy úgynevezett kérelmi lapot. Ezt a kérelmi lapot a nevelőtiszttől kellett kérni. Ez a nevelőtiszt nem azonos az operatív társasággal, a nevelőtiszt az igazságügy fennhatósága alá tartozik. Ettől a nevelőtiszttől kellett kérelmi lapot kérni, és a kérelmi lapra kellett a panaszt megírni. Először azzal kaptam vissza a nevelőtiszttől a panaszomat, hogy én nem írhatok az egész börtöntársadalom nevében. Erre úgy módosítottam, hogy a saját nevemben írtam, de ugyanúgy fölsoroltam a hozzá csatlakozó egyéb dolgokat is.
Mikor ez a beadványom zajlott, akkor minden előzetes kérelem nélkül egyszer csak azt mondták, hogy elvisznek a tököli rabkórházba kivizsgálásra. Én nem mondtam, hogy beteg vagyok. Beraktak a rabónak nevezett, személyszállításra kialakított teherautóba, és mellém ültették egy fogolytársamat, akit én korábban nem ismertem. És miközben ott beszéltünk, ő elmondta, hogy éhségsztrájkot kezdett, mert letagadták. Pásztor Gézának hívják. Ő később jó fogolytársam volt. Zárkatársam is volt, amikor egyszer elkülönítés után néhány hétre a suszterájnak nevezett cipészműhelybe osztottak be munkára. Ócska bakancsoknak kellett levágni a talpát.
Földes Péterrel kétszer voltam együtt. Először a vizsgálati osztályon egy darabig, és utána a fokozati zárka idején egy darabig. Rendes, jó fogolytárs volt, igazán csak jót tudok mondani róla. Őt is harmadolással engedték szabadon, ha jól emlékszem. Tizenhárom évet kapott valami egészen fölháborító dolog miatt, mert hisz semmi mást nem tett, mint hogy a szabadságharcunkkal kapcsolatosan tájékoztatást adott külföldre. De hát még sokan maradtak ott 1963 után. Például az előbb említett Pásztor Géza is.
Hogy ki miért maradt tovább, azt nem indokolták. Sok embert engedtek el hűtlenséggel is 1963-ban. Gondolom, megfontolták, kit érdemes elengedni, kit nem. Ezt én nem tudom. Talán valaha majd fény derül rá. Olyasmi is előfordult, hogy egy perben elítélt több személy közül az egyiket elengedték, holott hűtlenséggel került be, a másikat nem. Szerintem valamiféle tudatos elgondolás volt a részükről. De hogy a tudatukat mi mozgatta, azt én nem tudom. Az biztos, hogy megkülönböztetések voltak. Hogy aztán ők milyen alapon csinálták, azt nem tudom. Nem tudom, miért tartották benn azokat a fiatalokat, akik végül is egyáltalán nem lettek volna veszélyesek rájuk nézve, mert hisz nem lehet azt mondani, hogy meggyőződéses ellenségei lettek volna a hazai viszonyoknak. Én meggyőződéses ellensége voltam mindig a hazánkra rátelepedő megszálló birodalomnak, az önrendelkezési jogunkért, alapvető demokratikus jogainkért mindig is harcoltam, mert ellentétben azzal a szemlélettel, hogy Magyarországnak nem voltak demokratikus hagyományai, én nagyon is meg voltam győződve róla, hogy nekünk igenis nagyon is szép demokratikus hagyományaink voltak.
Visszatérve az operatív osztályhoz, úgy kezdődött, hogy 1963-ban – még munkahelyen voltam – jött az őr, hogy menjek vele. Csakhogy én mondtam az őrnek, hogy nincs ügyészi határozat, úgyhogy a végén aztán kénytelen volt elmenni nélkülem. Akkor fegyelmi tárgyalásra vittek, amit mindig a börtönparancsnok tartott, és a fegyelmi tárgyaláson a tiszteletlen magatartás volt a vád ellenem. Mondtam, hogy: „Parancsnok úr, én szégyelleném magam, hogyha én börtönparancsnok lennék, és mások rendelkeznének arról, hogy mi történjék a börtönben.” De hát ennek ellenére megkaptam a húsz nap szigorított magánzárkát. Először húsz napra elviszik az embert egy üres zárkába. Nincs ott semmi, csak egy lebetonozott lábú fapriccs. Este beadnak pokrócot, meg az ember kap reggel, ha jól tudom, két deci kávét, fél adag kenyeret, csak húsz dekát, és kosztból is csak fél adagot kap, tehát két deciket a levesből meg a főzelékből. Húsz napig. Ilyenkor én zömmel sétáltam az ajtótól a falig. Ingáztam, jártam és közben próbáltam memoritereket felidézni. Meg főképpen elmélkedtem, imádkoztam módszeresen. De sokan nem bírják az ilyen magánzárkát.
Ez a kihallgatási próbálkozásuk sikertelen volt. Néhány héttel később újra jött egy őr, hogy menjek az operásokhoz. Mondtam, hogy ügyészi elrendelés szükségeltetik. Nem mentem, akkor a fegyelmi tárgyaláson újra megfenyítettek. Parancsmegtagadásért fenyítettek meg. Harmadszor is lezajlott ugyanez. Megtagadtam, az őr elment. Akkor jött egy feljebbvalója, valami törzsőrmester. Akkor is megtagadtam, és amikor mentünk be a munkahelyről, jött az őrparancsnok, és azt mondta, hogy „nézze, jöjjön, elviszem”. Mondtam: „Akkor megyek el, ha megígéri, hogy miután elmondtam a véleményem nekik, utána mindjárt elvisz.” És akkor elvitt erre az operatív osztályra, ahol nagy vigyorgással vártak ezek, és hát mondtam, hogy „csak azért jöttem, hogy közöljem önökkel, hogy az egész eljárásuk jogtalan, törvényellenes, és az őrparancsnok úr megígérte, hogy ha ezt elmondom, utána elvezet”. Úgyhogy miután az őrparancsnok valóban el is vezetett, az ő legnagyobb dühükre, akkor már utána jöttek az őrök a zárkába, hogy szedje össze a holmiját, elkülönítjük. És elkülönítettek. Még volt egyszer egy olyan intermezzo, hogy jött a munkahelyi vezető, akinek, ha jól emlékszem, őrnagy vagy alezredes rangja volt. A munkahelyen a börtönben ugye volt az őrszemélyzet, akkor voltak a munkáltató tisztek, és voltak ezek az operatív tisztek. A munkahelyi vezető azt mondta, hogy ő elvisz engem. Hát a munkáltatóval kénytelen voltam menni. De mondtam, nehogy olyan helyre vigyen, ami törvénytelen és jogellenes. De hát oda vitt. Elvitt az operatívokhoz, és hát ezek bezártak engem. Dörömböltem az ajtón, hogy engedjenek ki. Kiengedtek, falhoz állítottak. Mondtam, hogy most már nem szabad a falhoz állítani, ez már megszűnt. A szabályzatban szerepelt, hogy már nem lehet falhoz állítani. És hát mondtam, hogy kísértessenek vissza, mert engem a munkáltató hozott el. Itt hagyott, hát kísértessenek vissza. Nem, nem. Mondom, akkor visszamegyek egyedül. Otthagytam őket, és visszamentem a munkahelyemre egyedül. Ezért is kaptam fegyelmit persze.Amikor már tíz évet töltöttem börtönben, akkor elkövetkezett az az időszak, hogy harmadtárgyalásra viszik az embert. A tizenöt évnek a kétharmada az tíz év. Az első bűntényes elítéltnek harmadkedvezményt adnak, ha úgy dönt a tanács, amelyik erre az alkalomra kiszáll. És hát ők – ez a büntető tanács – említették, hogy huszonnégy fenyítésem van. Csillagfűtő voltam 1963 novemberétől 1964 áprilisáig. A csillagfűtés azt jelentette, hogy a börtönnek a fűtését a csillagok alatt lévő kazánházból végeztük. Tulajdonképpen mondhatom, hogy a megerőltető munka ellenére nem volt kellemetlen. Például 1963 karácsonyát a szenespincében töltöttem. Olyankor nem kaptam csomagot, de mindig volt, aki az ablakon lehajított a sajátjából valamit…
  Félévente kaptunk csomagot. De ezt a jogunkat kedvezménynek nevezték, és fenyítéseknél mindig összkedvezmény-elvonás is volt, úgyhogy én nagyon kevés alkalommal kaptam csomagot, és látogatást is csak néhányszor. A tizenegy év börtön alatt talán öt vagy hat beszélőm volt összesen. Vagy az édesapám, vagy a feleségem jött. Elvileg egy látogató jöhetett az emberhez. Ott állt a látogató mellett az őr, és abban a pillanatban, ha valami olyat mondott az ember, ami neki nem tetszett, akkor belevágott, és nem engedett beszélni. Emlékszem, mikor már vagy két vagy három éve el voltam különítve a megfigyelőben, egyszer apám bejött, és én hangoztattam a jogtalanságot és a törvénytelenséget, abban a pillanatban el is vitték őt. Nem folytathattam a beszédet. Csomagot is néhányszor kaptam csak. De akkor, karácsonykor sok fogolytársam dobott be nekem csomagot azon az ablakon, ahol a szenet lapátoltuk le a pincébe. Az összetartás és a szolidaritás igen intenzív volt a fogolytársak között. Amikor ez a fűtési idény letelt, akkor újra visszavittek a zárkába. És amint visszavittek, már meg is jelent az operatív osztály vezetője a napos tiszttel, és már kezdtek, hogy: „Na, na, jön?” Mondtam, hogy változatlanul tiltakozom alapvető emberi jogaim sérelme ellen. Újra fegyelmi fenyítés. És hát ez így tartott 1966-ig.
1966 júniusában értesültem róla, hogy Magyarországon az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága kéthetes szemináriumot tart. Erre az alkalomra újra megírtam a panaszomat a legfőbb ügyésznek az emberi jog sérelmére elkövetett sorozatos durva túlkapások címén. Változatlanul megismételtem a letagadásunkat, és követeltem az operatív osztály eltávolítását, követeltem nyilvános bírósági tárgyalást, hogy az igazamat bizonyíthassam. Kifogásoltam az elkülönítéseket, a visszaéléseket és mindezeket az atrocitásokat. Előzőleg már 1964-ben, amikor negyedszer fenyítettek meg a kihallgatás megtagadása miatt, akkor az igazságügy-miniszternek írtam egy panaszt. Leírtam, hogy itt a börtönön belül tevékenykedik egy a Belügyminisztérium hatáskörébe tartozó szervezet, ez az operatív osztály, amely visszaél a helyzetével. A becsületes, tisztességes politikai foglyokat meghurcolja, kihallgatásokat, fenyítéseket rendel el jogtalanul. Leírtam, hogy engem már négyszer fenyítettek meg ilyen alapon. És azt is hozzávettem, hogy véleményem szerint az az úr, aki a legsúlyosabban folytatta ellenem ezeket a besúgásokat, korábban politikai elítélt volt, és véleményem szerint már őt is az operatív osztály tette azzá, amivé. És követeltem, hogy távolítsa el a börtönből ezt az osztályt, és amíg ezt nem teszi meg, addig éhségsztrájkot tartok. Ez volt az első hivatalosan bejelentett éhségsztrájkom. Korábban is többször megcsináltam, hogy nem ettem a Susogón, de ilyen hivatalosan csak ott.
Amikor az ember éhségsztrájkot jelent, mindjárt elkülönítik, mindjárt fegyelmi fenyítést is kap. Negyvennyolc óráig várnak, és minden adandó alkalommal megkínálják étellel-itallal. Én mindig elutasítottam, mondván, változatlanul tiltakozom. Nem is ittam. És negyvennyolc óra után az embert elviszik megtömni. Ezt úgy hívják, hogy mesterséges táplálás. Úgy zajlik le, hogy 960 kalória tartalmú folyadékot kevernek a tejbe. A gyengélkedőre viszik az embert, és ott kevernek ki egy ilyet; egy liter tejbe tesznek cukrot, valami vajat meg tojást. Az ember orra előtt keverik össze. A börtönorvos fölkínálja: „ha megissza, akkor is úgy vesszük, hogy folytatja az éhségsztrájkot”. Én mondtam, hogy nem iszom. És akkor az ember torkán lenyomnak egy gumicsövet, amelynek a végén egy tölcsér van, és abba beleöntik ezt a folyadékot. Ezt megcsinálták velem kétszer vagy háromszor, és miután láttam, hogy így tömnek, hát abbahagytam az éhségsztrájkot. Ez egy nagyon kellemetlen beavatkozás.
1966-ban viszont nem hagytam abba, körülbelül öt hétig folytattam. Persze volt, amikor négy-öt napig nem tömtek, mert gondolták, hátha abbahagyom. És akkor öt hét múlva, mikor vittek tömésre, akkor átjött a megfigyelőből egy orvos, aki mondta, hogy vannak nekünk keményebb módszereink is. Meghalt ez az illető, úgyhogy elmondhatom, Baloghnak hívták. „Átvisszük magát a megfigyelőbe.” Én nem is tudtam addig, hogy a megfigyelő közvetlenül a börtönben van. Tudtam, hogy van kényszergyógykezelés és megfigyelés, de nem tudtam, hogy pont ott van, és hogy oda át lehet menni. Még egy hétig tömtek, és utána már vittek is a megfigyelőbe. Ahol nem sokat teketóriáztak. Bevittek a főorvos szobájába, és a főorvos kérdezte: „Eszik?” Mondtam, hogy én a leghatározottabban tiltakozom, és ne avatkozzanak ebbe bele, pláne orvosok ne avatkozzanak bele, mert hisz a legelemibb emberi jogaimnak a legdurvább megsértése miatt folytatom ezt az éhségsztrájkot. Erre fölfektettek egy kezelőasztalra, fölpeckelték a számat, lekötöztek, lefogtak és két oldalról az ember halántékához tették az elektródát, és rákapcsolták a villamos áramot. Ez volt az első sokkolásom. Persze rögtön elájultam. Az ember sokkoláskor elveszíti az eszméletét. Ezt közvetlenül csinálják. Elvileg sokkolni csak úgy szabad, ha előtte egy injekciót adnak, kikapcsolják az ember tudatát. De nekem mindig közvetlenül csinálták a sokkolást. És amikor az ember magához tér, akkor fekszik, és olyan, mint a lét és a nemlét közötti állapot. Nem tudja, hogy mi van. És akkor először a közelebbi emlékképek térnek vissza, később a távoliak. Hogy másoknál hogy van, nem tudom, nálam így volt. De az Úristen megkímélt, mert nagyon sokat sokkoltak, és az emlékezetem mindig visszatért. Sőt, mondhatom, hogy koromhoz képest még nagyon jól emlékezem.
A sokkolás után abbahagytam az éhségsztrájkot. Visszavittek a börtönbe. És szeptemberig, amikor az 1966-os ENSZ-közgyűlés kezdődött, még elkülönítve voltam két másik zárkatársammal. Az egyik már meghalt, a Matheovits Feri, aki a Kereszténydemokrata Pártnak lett az örökös tiszteletbeli elnöke. Egy pécsi jogász volt, ő volt az egyik zárkatársam. Ő is elkezdte az éhségsztrájkot, és a másik zárkatársam is. Én kezdtem először, de a többiek is csinálták. Akkor egy darabig sötétzárkában tartottak, néhány hétig tömtek, és miután látták, hogy nem hagyom abba, visszavittek a megfigyelőbe. Végül is attól kezdve állandóan a megfigyelőben tartottak, elkülönítve még a többiektől is. És hát elektrosokk, inzulinsokk, hibernál-injekció plusz elektrosokk, ilyen kezeléseket alkalmaztak. És ez tartott egészen 1971 áprilisáig. Hogy hányszor sokkoltak? Volt, amikor egy hétig, volt, amikor két hétig, ezt pontosan nem tudom megmondani. Ez napi egyszeri sokkolást jelentett.
Úgy is volt például, hogy amikor vittek sokkolni, akkor behívták a börtönbeli papot. Azt akarták, hogy ő magyarázza meg nekem, hogy az éhségsztrájk élet elleni bűn. De amikor mondtam neki, hogy „Atyám, én készséggel gyónok négyszemközt, de ez nem öngyilkossági szándék, hanem a legelemibb emberi jogok legdurvább megsértése elleni tiltakozás módja”, akkor tudomásul vette ezt, és nem erőltette a dolgot. Teljesen nyugodt volt a lelkiismeretem.
De az is előfordult, hogy végignézették velem a valódi elmebeteg sokkolását. Tehát arra kényszerítettek, hogy nézzem, hogyan zajlik le a sokkolás. Amikor az embert sokkolják, nem látja, hogy mi megy végbe, mert akkor elveszíti az eszméletét. Láttam, amint fölteszik az elektródokat a homlokára, elkékül, lila lesz, habzik a szája, rázkódik, mint az epilepsziás, szóval szörnyű látvány. Vagy előfordult, hogy csak kis áramütést adtak, utána mindjárt magamhoz tértem. De amikor látták, hogy ragaszkodom a panaszomhoz, és folytatom az éhségsztrájkot, akkor aztán fölfektettek, és kaptam a nagy dózist. Volt, amikor inzulinkómával próbálkoztak. Ez talán még kellemetlenebb az elektrosokknál, mert ha valaki fél a haláltól, akkor tulajdonképpen átéletik vele a végelgyengülés állapotát. Beadnak egy nagy adag inzulininjekciót. Amint ez az injekció kezd hatni, úgy gyengül az ember. S akkor megvárják, amíg a kóma állapota bekövetkezik, és közben persze szórakoztatják ott kérdésekkel. Amikor bekövetkezik a kóma, akkor orrszondán keresztül tömik meg. Tehát vékony csövet az orron keresztül, és abba spriccelik bele ezt a folyadékot. Ezt egyszer talán három hétig csinálták. Ugyanakkor az ember állandóan el volt különítve. Még az elmebetegektől is. A Gyűjtő mellett kialakított megfigyelő tulajdonképpen arra a célra szolgált, hogy ha valaki ellen eljárás folyik, és fölmerül, hogy esetleg nem volt éppen tudatánál bizonyos cselekmények elkövetésekor, tehát a beszámíthatósága kérdésessé vált, akkor bevitték oda megfigyelésre. Vagy pedig ha bebizonyosodott, hogy elmebeteg, akkor nem börtönre ítélték, hanem zárt intézeti kényszergyógykezelésre. A megfigyelő épülete csatlakozott az országos börtönhöz. Ha jól emlékszem, egy egyemeletes épület, amelyik a börtönépülethez tartozik. Falkerítéssel van elzárva tőle. A zárt intézeti kényszergyógykezelésre ítélteket nagy termekben helyezték el. És voltak zárkák is. A zárkákba helyezték kettesével-hármasával azokat, akiket megfigyelésre hoztak. Én börtönösként egyedül voltam egy zárkában, elkülönítve mindenkitől. Ami eleve jogtalan volt, mert hogyha ez a kérdés fölmerül, akkor két hétre, három hétre átvihetik megfigyelésre, és akkor eldöntik, hogy az illető beteg-e vagy nem. Hogyha beteg, akkor félbe kell szakítani a büntetését, és meggyógyítani, ha meg nem beteg, akkor vissza kell vinni a börtönbe. Hát engem ott tartottak 1966-tól 1971-ig mint börtönöst. A minősítésem is börtönös volt, nem pedig elmebeteg.
Manapság sokan beszélnek arról, hogy verseket írtak a börtönben, nyelveket tanultak a börtönben. A reformkorban is mondták, hogy a börtönben... Lehet, hogy a reformkorban lehetett normálisan nyelveket tanulni. Amikor a letöltésemet kezdtem, én is ezt gondoltam először. Kértem is nyelvkönyvet, de a nevelőtiszt fölvilágosított, hogy túlságosan naiv vagyok, mert azt ki kell érdemelni a börtönben, hogy valaki nyelvet tanulhasson. A könyvolvasás lehetősége szintén olyan volt, hogy erősen befolyásolási célzattal csinálták. A normális körülmények között őrzött elítélteknél időnként volt könyvcsere. És akkor tálcán vitték a könyvet, és lehetett válogatni. Persze úgy voltak összeállítva azok a könyvek, hogy agymosásra inkább alkalmasak voltak. Az egyik könyvre jól emlékszem, mert azzal érveltem is egy időben. Az egy börtönviselt kommunista regénye volt, ami azért volt érdekes, mert az illető leírta, hogy ők annak idején a Horthy-korszak kezdetén – amit manapság szeretnek így elmarasztalni – hogyan éltek a börtönben. És leírta, hogy többek között átjárhattak egymás zárkájába, levelezhettek még külfölddel is, és jártak be hozzájuk. Szóval nem olyan börtönéletük volt, mint nekünk. Sokkal enyhébb. Az éhségsztrájkról meg ilyesmiről is olvastam. Volt persze olyan könyv is, amit érdemes volt elolvasni.
Voltak a megfigyelőben politikai dolog miatt zárt intézeti kényszergyógykezelésre ítéltek, de olyan valaki, aki börtönös volt, és ott tartották éveken keresztül, olyan nem volt. Ez egy teljesen egyedi eset volt. Meg kell, hogy mondjam, nagyon szomorúan tapasztaltam egy igen fura jelenséget a szabadulásom után. Tudniillik kaptam egy levelezőlapot egy angol úrtól, aki gratulált ahhoz, hogy kiszabadultam, és írta, ha kíváncsi vagyok, hogy ők mi mindent tettek az én ügyemben, akkor készséggel tájékoztatnak. Kiderült, hogy az ő csoportjuk – ez az Amnesty International nevű intézménynek egy csoportja – három lelkiismereti foglyot adoptált. Az egyik börtönbéli szolgálatmegtagadó volt Spanyolországban, Franco uralma idején. A másik egy dél-afrikai néger, az apartheid ellen harcoló néger volt, a harmadik pedig a Kádár-rendszerben fogva tartott jómagam. Az Amnesty International nagyon meg volt sértődve rám, ahogy írta nekem az angol úr. Levelezést, személyi kapcsolatokat tartottak fönn, meglátogatták a – horribile dictu – Franco-börtönben ülő szolgálatmegtagadót, a dél-afrikai apartheidest. Ehhez képest én, aki az általuk liberálisnak tartott Kádár-rendszer börtönében voltam, én még csak nem is válaszoltam nekik arra a sok száz levelükre, amit nekem küldtek a börtönbe. Meg kell vallanom, én azt sem tudtam, hogy az Amnesty International a világon van. És amikor egyáltalán értesültem róla, hogy egy ilyen szervezet működik, és az én szabadulásomért ilyen nagy erőfeszítéseket tett, akkor próbáltam megtudni, mi az az Amnesty International. A végén a parlamenti könyvtárban találtam egy International Who is Who-t, ahol megtaláltam, hogy létezik egy ilyen szervezet, amely adoptál politikai foglyokat. Úgyhogy ebből meg lehet állapítani, hogy a moszkvai leninizmus uralma alatt tartott országok képmutató, félrevezető módszerei mennyivel hatásosabbak minden más diktatúráénál. Amikor megtudtam, hogy közbenjártak az ügyemben, természetesen megköszöntem, és próbáltam is kifejezni, hogy mennyire nagyra becsülöm az ő tevékenységüket. De hát ez már nem változtat azon a tényen, hogy udvariatlannak tartottak, hogy még csak nem is válaszoltam a börtönbe küldött levelekre.
1971 áprilisában hoztak egy olyan rendelkezést, amelyet – ha a jogszabály szerint jártak volna el – már 1966-ban meg kellett volna hozniuk. 1971 áprilisában, nyilvánvalóan ennek a nemzetközi megmozdulásnak a hatására, amiről persze én korábban nem tudtam, félbeszakították a büntetésemet, kivittek egy civil intézetbe, és ott tartottak 1971 novemberéig. És 1971 novemberében onnan is szabadon bocsátottak. De halmozódtak tovább a törvénytelenségek – egyrészt ugye azzal, hogy feltételesen szabadlábra helyeztek, másrészt pedig, hogy megfigyelés alá helyeztek. Tehát két egymást kizáró megfigyelés alatt tartottak. Egyrészt a rendőrségi megfigyelést hivatalosan elrendelték azzal, hogy nem hagyhatom el Budapest területét, havonta kétszer jelentkeznem kell a kerületi rendőrkapitányságon. Másrészt pedig az elmemegfigyelő is megfigyelés alatt tartott. Ez a kettő egymást kizárja, mert vagy-vagy, a kettő együtt nem megy. 1976-ban szűnt meg a jelentkezési kötelezettségem, ami persze nem jelenti azt, hogy megszűnt a szaglászás meg az utánam való leskelődés.
A megfigyeltség nem jó. Ha valaki a megfigyeltség, és ráadásul még a sértődöttség lelkiállapotában él, az előbb-utóbb a személyisége torzulásához vezet. Én úgy iktattam ki, hogy egyszerűen nem vettem tudomást róluk, mert végül is az igazság legyőzhetetlen. És hogyha valaki az igazságért harcol, vagy az igazság szellemében nőtt föl, és az igazság szellemében akar élni, akkor tulajdonképpen bosszantja, ha az igazságtalanságot alkalmazó hatóságok, az igazságtalanságot alkalmazó közegek kellemetlenkednek. De ha valóban jól értékelem az Úristen kegyelmét és azt, hogy ő az abszolút igazság védelmezője, akkor ezek a kellemetlenségek tulajdonképpen olyanok, mint ha egy kutyát a bolhák csipkednének. A kutya lerázza magáról a bolhákat. Ha az ember érzi, hogy igaza van, és hogy az igazság az ő oldalán van, akkor ezeket a megfigyelőket ugyanolyan kellemetlenkedőknek tartja, mint a kutyát csípő, vagy pláne vidéken a disznóólak tájékán található bolhákat.
A harc a személyiségem és a lelki épségem megőrzéséért folyamatos volt. Minduntalan tapasztalnom kellett a különböző beavatkozásokat. Hogy mást ne mondjak, ha valakit szabadlábra helyeznek, záros határidőn belül el kell helyezkednie, állandó munkaviszonyt kellett létesítenie. Engem ugye hivatalosan elmebeteggé nyilvánítottak. A jogszabály értelmében, ha fél évig munkaviszonyom lett volna, akkor jogilag megszűnt volna ez az állapot. Amikor szabadultam, mindjárt elmentem az utolsó munkahelyemre, a Műszaki Fordító Irodára. A kollégáim nagy örömmel fogadtak és mondták, hogy soknyelvű fordítóra változatlan szükség van, de a fordítási osztály vezetője nem elégséges erre, menjek el a munkaügyi osztályra. A munkaügyi osztály vezetőnője azt mondta, hogy ő örömmel, de hát a személyzetisnek kell döntenie. Az már nem örült annyira, azt mondta, hogy hát majd így, meg úgy, meg amúgy. Mondtam, hogy ez nekem sürgős és gyorsan döntsön, úgyhogy végül is azt mondta, hogy sajnos nincs keret. No, én külsős fordítója voltam az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Irodának is. Tudtam, hogy fogolytársaim közül, akik eddig nem is fordítók voltak, hanem valamilyen módon fordítókká váltak, többen fordítanak ott. Gondoltam, hogy engem mint régi külsős fordítójukat visszavesznek. Úgyhogy jelentkeztem ott is. Meg is beszélték az igazgató-helyettessel, hogy ekkor és ekkor megjelenek nála. És amikor bementem, az igazgató-helyettes nem fogadott. A végén kaptam egy írást, amiben közölte, hogy nincs lehetőség a foglalkoztatásomra. Akkor a volt kollégáim a saját nevükre vettek ki fordításokat, és átadták nekem. Ezt úgy hívták, hogy „négerkedés”. De továbbra is szerettem volna elhelyezkedni. Volt olyan például, hogy az Autóközlekedési Tudományos Kutatóintézetbe föl akartak venni idegen nyelvű kiadványok lektorálására és elkészítésére. Az osztályvezető biztatott, utána a főosztályvezető biztatott, hogy most már minden rendben van, már csak az igazgató van hátra. Az igazgató is biztatott, aztán végül mégse vettek föl. A Ganz Villamosságiban ígérték, hogy fölvesznek, ott se vettek föl. Így folyt ez két-három évig, amíg a végén az Országos Műszaki Könyvtár lektora, Szabó György először mert a nevemre fordítást adni. És én az OMK-nak a fordítója voltam attól kezdve mindvégig.
       A feleségem helyzete természetesen nagyon szomorú volt, mert hisz a hölgyeknek az ilyen állapot elviselése még nehezebb, mint a férfiaknak. Bár manapság a hölgyek között vannak sokan, akik azt mondják, hogy ők sokkal erősebbek, mint a férfiak. De a hölgyek idegrendszere, lelkivilága mindenképpen érzékenyebb, mint a férfiaké, így a történtek a feleségemet még jobban megviselték, mint engem. De ő hősiesen és keményen helytállt, megvárt. És utána végig kellett, hogy élje velem együtt az újabb megpróbáltatásokat is. Például amint az ötvenötödik évét betöltötte, abban a pillanatban befejezettnek minősítették a munkaviszonyát. Az Országos Széchenyi Könyvtárban dolgozott, és már előtte felhívták a figyelmét, hogy készüljön föl, amikor ötvenöt éves lesz, akkor megszűnik a munkaviszonya. Az effajta meghurcolások, megpróbáltatások természetesen mindenkire kiterjesztődtek. De a legszomorúbb, hogy elveszítette a gyerekét, akivel akkor volt áldott állapotban, amikor lefogtak. Amikor az elsőfokú tárgyalásom volt, akkor született a fiunk, és csak tíz napig élt. Biztos megmenthető lett volna.
  Előfordult például, hogy az esti felvonulás után, ami a Dísz téren, fönt a Várban fejeződött be, ahogy jöttem el a Dísz térről, mellém állt egy autó, kiugrottak belőle hárman, és fölszólítás nélkül betuszkoltak. Elindultak velem, és különböző megjegyzések közepette elvittek a budai hegyekbe, aztán kilöktek egy elhagyatott helyen. Célzásokat tettek arra, hogy mi minden történhet az emberrel ilyen esetekben. Volt például egy másik ilyen március 15-e, ha jól emlékszem 86-ban, hogy reggel elindultam, kimentem a kapun, mentem lefele, átellenben megállt egy autó, kiugrottak hárman és be akartak tuszkolni az autóba. Én kiabáltam: „Segítség, emberrablók! Segítség, emberrablók!” Jöttek segíteni ketten, de nem nekem, hanem nekik. Ezek feltehetően az ő embereik voltak. Szóval beleraktak az autóba. Mégpedig olyan pozitúrában, hogy a lábam a hátsó ajtó nyitott ablakán keresztül felkiáltójelszerűen az égre meredt. Így vittek el a II. kerületi rendőrkapitányságra. Ott felvittek a második emelet egyik szobájába, ahol én ügyészt követeltem, hogy panaszt tehessek. Erre jött egy civil, azt mondta, hogy ő ügyész, mondtam, hogy nem hiszem el, de azért elmondom a panaszomat. És mondtam, hogy én pedig most tiltakozásul állni fogok az ablakban kifele néző helyzetben. Úgyhogy a végén azt mondták, hogy elengednek. Lekísértek az autóig, ott újra beletuszkoltak az autóba, és elvittek Solymárra, majd Piliscsabára, ott lefordultunk balra, és az elhagyott kőbányai tavak mellett megálltak. Majd Tatabányán keresztül elvittek Tatára, utána átvittek Dunaalmásra. A végén Esztergomon keresztül visszahoztak a Dunakanyarba. Megálltak többször is persze. Megálltak még a Dunakanyarban is valamilyen kolhoznak vagy szovhoznak a bejáratánál, valahol Tahitótfalu környékén. Utána aztán visszahoztak Budára, majd átmentünk Pestre. Valahol a IX. kerületben ők bementek egy rendőrkapitányságra, ketten persze közrefogtak. Aztán este elvittek Kispestre, és ott egy szeméttelepszerű helyen kilöktek az autóból és otthagytak. Egész napos túra volt, és hát az állam pénzén autózhattam. Úgyhogy végül is ők tudják, hogy ezt hogy számolták el. Én minden ilyen alkalommal panaszt írtam a legfőbb ügyésznek, és ebben is tiltakoztam az effajta beavatkozások ellen. Ez lélektani hadviselés volt, beleillett abba a tevékenységi rendszerbe, amit kidolgoztak és kialakítottak, de teljesen eredménytelenül. Mert én beszélgetni velük soha nem beszélgettem, amikor így vittek. Hátul ketten közrefogtak, nem szívesen viseltem el, hogy két férfi összeszorít. Amikor próbáltak bizalmaskodni, azt elhárítottam. Egyébként, ha megszólaltam, akkor mindig csak tiltakoztam és alapvető emberi jogaimra hivatkoztam.
Ha jól emlékszem, 1986. június 9-én hazánkba látogatott Gorbacsov, és a Váci utcába vitték sétálni. Az én konzervativizmusom egyik jellemzője, hogy 1942 óta sétálok a Váci utcában, ha csak valami meg nem akadályoz. Még a budapesti egyetemi hallgató barátaim szoktattak hozzá, hogy az előadások után sétáljunk végig a Váci utcán. Ez azóta így van, persze azzal a mondjuk húszévnyi kihagyással, amikor ebben akadályoztatva voltam. A déli órákban szoktam sétálni. Úgyhogy akkor is a Vörösmarty tér felől indultam befelé a Váci utcába. Először elvonult egy rendőrkordon. Nem szóltak semmit, továbbmentek, én is sétáltam tovább. De alig tettem néhány lépést, öt vagy hat civil, Gorbacsov gorillái szerintem, megrohantak, hátracsavarták a kezemet, a bordám eltörték... Én hiszek abban, hogy időnként az Úristen az embernek jó gondolatokat ad, ez a Szentlélek működése. Hangosan angolul elkiabáltam: „Draw a return of your occupational troops! We want to enjoy our right to self-determination!” Ez magyarul annyit jelent, hogy: „Vonjátok vissza a megszálló csapataitokat, élni akarunk az önrendelkezési jogunkkal!” Erre a számat összeütötték, és hozzá még gázspray-t is kaptam. Bevonszoltak a Váci utca 4. számú ház udvarába, és ott tartottak megbilincselve délután öt óráig. Utána elvittek az V. kerületi rendőrkapitányságra. És ott folyt aztán egy úgynevezett kihallgatás, ahol én tiltakoztam és elmondtam, hogy én teljesen jogosan végeztem a napi sétámat, és hangsúlyoztam, hogy ez konzervativizmusom egyik megnyilatkozása. Ők úgy állították be a helyzetet, hogy én zavartam a rendet, holott ők voltak a rendbontók. Rendzavarási szabálysértésért vontak felelősségre és elítéltek. „[...] rendőr feljelentése alapján a Budapesten 1986. június 9. napján elkövetett 1968. évi 1. törvénycikk 99. § (1) bekezdésébe ütköző rendzavarás szabálysértés miatt. Tárgyalás nélkül 1500, Egyezerötszáz forint pénzbírsággal sújtom.” – Így hangzott ez a határozat. Hátul az indokolásban ez szerepel: „A rendelkezésemre álló adatok alapján megállapítottam, hogy dr. Pákh Tibor 1986. június 9-én 13 óra 40 perckor a Budapest ötödik kerület Váci utca 4-es szám előtt zavarta a rendet. A hivatalos személy intézkedésével szemben engedetlenséget tanúsított. A rend helyreállítása érdekében kényszerítő eszköz alkalmazása, majd előállítása vált szükségessé. Fenti magatartásával megvalósította a rendzavarás szabálysértését, melyet a hivatkozott törvény 3000 forintig terjedő pénzbírsággal büntet.” Aláírta Kiss Gyuláné rendőr alhadnagy. Természetesen ezt a határozatot is megfellebbeztem, előadtam szóban is és írásban is, hogy nem én voltam a rendzavaró, hanem ők voltak a rendzavarók. A megfelelő jogszabályokra hivatkoztam, és súlyosbító körülményként említettem meg, hogy még más következményei is voltak az esetnek. Mellékeltem az orvosi igazolást. A fellebbezésemre később jött egy határozat, amiben megváltoztatták ezt a büntetést: a pénzbüntetést elengedték, de rendőri figyelmeztetésben részesítettek. Amit újra megfellebbeztem, és legfőbb ügyészi panaszt is beadtam. Erre a panaszomra, se a legfőbb ügyésznek tett panaszomra nem kaptam kielégítő választ.
   1988. június 16-án is elvittek, amikor a rákoskeresztúri temetőben volt egy megemlékezés a kivégzettekről, Nagy Imréék kivégzésének az évfordulója alkalmából. Akkor névsorolvasás volt, miegymás. Persze hiányos névsor, mert sokkal többet végeztek ki, mint ahányat felolvastak. De utána megállapodtunk, hogy három órakor koszorúzás lesz az Ismeretlen Katona sírjánál a Hősök terén. Én pontosan három órára vittem egy virágcsokrot az Ismeretlen Katona sírjához. Azt ott el is helyeztem, de ott már rendőrségi készültség volt, úgyhogy az ott álló rendőr mindjárt fel is szólított, hogy vegyem fel a virágot. Mondtam, hogy tiszteletlenség lenne, hogyha fölvenném a virágot az Ismeretlen Katona sírjától. Erre ő fölvette, elkérte a személyi igazolványomat, de aztán vissza is adta. Fölszólított, hogy menjek el. Én mindjárt el is mentem onnan, de alig hagytam el a színhelyet, a Műcsarnok előtt három férfi – titkosrendőrök – megrohant, és gólya viszi fiát módszerrel belecipeltek az autójukba. Ott közrefogtak, jól összenyomták a vállamat. Mondtam, hogy a KGB-s gazdáikat fogdossák, ne engem. Elvittek Fótra. Egy dombtetőn volt valami eszpresszó, ott időztek. Aztán a kertek alatt elvittek Felsőgödre, és egy libalegelőn kilöktek az autóból, úgy, hogy az ott játszó gyerekek azt gondolták, egy űrutas pottyanhatott oda. Úgyhogy én akkor a felsőgödi vasútállomáson jegyet váltottam és hazajöttem. És természetesen másnap mindjárt megírtam a panaszomat a legfőbb ügyésznek, mint ahogy ez minden alkalommal szokásom volt. És akkor a legfőbb ügyésznek beadott panaszomra intézkedés is történt, az első jogszerű intézkedés. Beidéztek a Katonai Főügyészségre, ahol tájékoztattak, hogy a Legfőbb Ügyészség áttette hozzájuk az elhurcolásommal kapcsolatos panaszom kivizsgálását, és ők megállapították, hogy a kényszerítés bűncselekményét követték el velem szemben, amelynek a büntetési tétele abban az esetben, ha meghaladja a 24 órát, öt évig terjedhető, ha 24 óránál kevesebb, akkor egy évig terjedhető elzárás. De mivel a fegyveres testület tagjai követték el, és a büntetés a célját elzárás nélkül is eléri, ezért ők fegyelmi fenyítéssel büntették azokat, akik felelősek voltak ezért a dologért. Ez volt az első olyan alkalom, hogy a hatóságok effajta titkosrendőrségi túlkapásait fegyelmi fenyítéssel zárták le. Szerettem volna nyilvánosságra hozni, hogy ilyen is előfordult, végül is hogy okuljanak belőle azok, akikkel szemben ilyen atrocitásokat elkövetnek, és hogy merjenek föllépni az effajta túlkapások ellen. És mivel a Magyar Nemzet beszámolt az akkori június 16-i elhurcolásokról – engem persze kihagytak, de fölsoroltak sok más elhurcoltat –, ezért a belpolitikai rovatvezetőhöz elvittem a panaszom egy másolatát és az üggyel kapcsolatos intézkedéseket és a határozatot is. De nem tették közzé.
1980 tavaszán a lengyeleknél már meglehetősen intenzív volt az ellenállás a moszkvai leninizmus túlkapásai ellen. Különböző szervezetek alakultak. Tulajdonképpen mindenféle társadalmi csoportnak megvolt már a szervezete. Ezek közösen rendeztek egy éhségsztrájkot a Podkowa Lesna-i templomban. Erről a tömegtájékoztatási eszközök beszámoltak. Már nem a hazaiak, hanem a külföldiek. Volt egy Nowa nevű kiadójuk a lengyeleknek, egy szamizdat kiadó. Az egyik szerkesztőjét elfogták. Ez az éhségsztrájk eredetileg az ő kiszabadítása érdekében történt. Ez a tiltakozás eredményes volt, néhány nap után kiengedték. Viszont utána is folytatták az éhségsztrájkjukat a közép-európai jogsérelmek orvoslása végett. És én ebben a stádiumban utaztam el hozzájuk Podkowa Lesnába. Ott megkerestem a templomot. Bementem a templom plébánosához, jelentkeztem nála és mondtam, hogy szeretnék csatlakozni hozzájuk, mégpedig Szent Adalbert szellemében, mert Szent Adalbert volt az, aki az első évezred végén a kereszténység szellemében térített. Ugye Prága püspöke volt, akkor Szent István királyunk bérmálásában vett részt, utána Lengyelországba ment és Poroszországban halt vértanúhalált. Esztergom és Gniezno védőszentje. Úgyhogy én és rajtam kívül még elég sokan Közép-Európa védőszentjének tartják. Így én az ő szellemében csatlakozom hozzájuk most, a második évezred vége felé, a moszkvai birodalom embertelen leninizmusa elleni tiltakozásul, önrendelkezésünk visszaszerzése végett. Megengedte, hogy csatlakozzam. Velük voltam, nagyon jól éreztem ott magam, mert látható volt, hogy az összes irányzat mind közös házra talált abban a templomban. Minden este volt közös szentmise, ahova a város apraja-nagyja eljött, még a templom kertjében is tolongtak. Alig fértek ott el.
Podkowa Lesna tulajdonképpen a lengyel ellenállás és a lengyel–magyar közös ellenállás fészke. Amikor ott voltam, értesültem a lengyelektől, hogy ők mennyire nagyra becsülnek bennünket, ők mennyire 56 szellemében akarnak eljárni. És hihetetlen érdeklődéssel volt mindegyik irányzat 56 és a magyarországi események iránt. Közben személyes beszélgetések során azt is megtudtam tőlük, hogy a magyar huszárok a második világháború alatt mennyire a lengyelek védelmére keltek, és meg is mutatták azokat a huszársírokat, amelyeket azóta is rendszeresen gondoznak. És amikor 1994 tavaszán Podkowa Lesna engem díszpolgárává választott, akkor vittem is egy ilyen babérkoszorút a sárvári Huszár Múzeum baráti körének a nevében ezekre a sírokra. Egyébként Podkowa Lesna arról is nevezetes, hogy 1986-ban kommunista országban ott volt először nyilvános 56-os emléktábla-leleplezés.
Amikor 81-ben, a szükségállapot bevezetése után ki akartam utazni Lengyelországba, akkor bizony már nem engedtek ki, levettek a vonatról. Tulajdonképpen ebből is arra következtetek, hogy a megfigyelő módszerük igen alapos lehetett, mert én nem beszéltem erről a tervemről senkinek se. Magam kezdeményeztem és magam mentem. Panyókára vetett kabáttal, két aktatáskával a kezemben indultam el. És ahogy a vonat elindult a Keleti pályaudvarról, abban a pillanatban bejött hozzám egy civil meg két határőr. Elvittek egy üres fülkébe, ott megmotoztak, és azt mondták, hogy leszállítanak a vonatról, mert nem utazhatom el. Természetesen tiltakoztam, hisz semmiféle jogalapjuk nem volt, hogy megakadályozzanak az utazásomban. Ennek ellenére leszállítottak Komáromban. Ott mindjárt bejelentettem, hogy éhségsztrájkot tartok. Ott kellett töltenem az éjszakát a komáromi váróteremben, mert már késő volt. És másnap reggel útlevél meg minden okmány nélkül vissza kellett utaznom. Úgyhogy mindjárt megírtam a panaszomat a legfőbb ügyésznek. Panaszomban leírtam ezeket a visszaéléseket és bejelentettem, hogy amíg nem orvosolják, addig éhségsztrájkot tartok az egyetemi templomban. Úgyhogy minden reggel nyolc órakor elmentem az egyetemi templomba, és amikor bezárták, hazajöttem. Ezt csináltam négy napig. Négy vagy öt nap után az ajtómon zörgettek mentős jellegű férfiak, és mondták, hogy ők be akarnak vinni engem vizsgálatra a bolondházba. Mondtam, hogy semmi lehetőségük és semmi alapjuk nincs erre, ők nem hatósági személyek. Erre hoztak rendőröket. És a rendőrökkel hátracsavart kézzel becipeltek egy mentőautóba, és bevittek a bolondházba. Mindjárt be is jelentettem a főorvosnak, hogy bírói szemlét kérek, és bent is folytatom az éhségsztrájkot. A főorvos beleegyezett, hogy ha iszom vizet, akkor folytathatom az éhségsztrájkot a bírói szemléig. Körülbelül három nap múlva megtartották a bírói szemlét. A bírói szemle résztvevői: volt egy hivatalnok bíró, aki a bíróságról jött ki, akkor volt két ottani főorvos, akkor volt ott pszichiáter, pszichológus, ilyen összetételű társaság volt. És én elmondtam, hogy a legelemibb jogom az, hogy ha érvényes útlevelem van, akkor utazhassak. Ezt a jogomat durván megsértették, sőt ráadásul még ilyen brutális körülmények között, és ennek az orvoslásáért tiltakozom. Abban az időben volt, hogy Angliában éhségsztrájkoltak ír terroristák, és többen meg is haltak, úgyhogy akkor ez éppen aktuális téma volt. A bíró először azt mondta, hogy folytassam. És akkor elengedtek. És egy félóra vagy óra múlva újra visszajöttek. Ugyanaz a tanács egy másik főorvossal összeült, és ugyanaz a tanács ugyanazzal a bíróval azt mondta, hogy márpedig be kell avatkozni. Félóra múlva fönn feküdtem a kezelőasztalon, lekötöztek, haloperidol-infúziót kaptam, öt perc múlva már delíriumban voltam. Miközben ez a delírium tartott, ellenzéki barátaim meglátogattak, szimpátiájukról biztosítottak. Az egyik Krassó György fogolytársam volt, a másik Solt Ottilia, a harmadik még életben van, úgyhogy azt hiszem, nem hasznos, hogyha megnevezem. Nagy jóindulattal látogattak, és persze előnyös volt nekem, hogy nyilvánosságra került az ügyem. Bár a brutalitásukon nem változtatott, mert úgy tömtek, hogy közben még a fogamat is kicsorbították. Még egy tiltakozó nyilatkozatot is aláírtak ötven-egynehányan. A lengyelek is szimpátiájukról biztosítottak. Én annak idején kiálltam a lengyelek mellett, hogy áldozatot kell hozni a szabadságért, és végül is az áldozat soha nem vész kárba, ha azt az ember igazságos ügyért, tisztességesen csinálja. Franciaországban és más különböző helyeken ennek az ügynek nagy publicitása volt a médiában.
Amikor 84-ben Demszky Gábort elvitték és elítélték, ott voltam a másodfokú tárgyaláson a Markó utcában. A büntetőeljárás – most már nem tudom, hogy van – 57. szakasza alapján a hallgatóság közül azok, akik úgy érzik, hogy a per kimenetele befolyásolja az ő helyzetüket, előterjesztésekkel élhetnek a per keretében. Én kétszer is fölszólaltam, hogy mivel én is számos joghátrányt szenvedek el a hatóságok részéről, amikor végül is a hatóságoknak adnak utólag igazat, ez az ítélet is mindenképpen megváltoztatandó. Ugyanis Demszkyt elítélték hat hónap felfüggesztett büntetésre, holott ő volt a sértett. Ennek kuriózuma, hogy ezt bemondta a Szabad Európa, persze az én említésem nélkül. Ezt én módszeresen, tudatosan csináltam, hogy precedens legyen, és ha adott esetben újra előfordul, akkor tudják az illetők, hogy a büntetőeljárás 57. szakasza az, amelyik lehetőséget ad az embereknek arra, hogy megpróbálják befolyásolni a per kimenetelét.
Ilyen precedens volt például a részemről 1991-ben az, amikor láttam, hogy kis hazánkban senki nem hajlandó belevenni programjába a jóvátétel követelését a moszkvai birodalomtól nekünk okozott károkért, akkor én az ENSZ emberi jogi bizottságánál nyújtottam be egy keresetet a moszkvai birodalom ellen a nekem okozott károkért. Tehát hogy kényszermunkatáborokban dolgoztattak, hogy 86-ban, amikor Gorbacsov hazánkba látogatott, akkor a gorillái eltörték a bordámat, és gázspray-t kaptam a szemembe a Váci utcában. Szóval ezekkel a dolgokkal az ENSZ emberi jogi bizottságához fordultam a moszkvai birodalom ellen, hogy jóvátételt kérjek a moszkvai birodalomtól. Mert ha elérem, hogy én ismeretlen személyként jóvátételt kapok Moszkvától, akkor talán észbe kap a magyar vezetőség is. No, kaptam egy választ, amelyben közölték velem, hogy a moszkvai birodalom ellen én mint magánszemély nem indíthatok eljárást az ENSZ emberi jogi bizottságánál. Ugyanis Moszkva nem írta alá az 1966. évi emberi jogi egyezményhez fűzött fakultatív jegyzőkönyvet. Magát az egyezményt aláírta, de nem írta alá a fakultatív jegyzőkönyvet. Na most, csak a fakultatív jegyzőkönyv aláíró államainak az állampolgárai indíthatnak mint magánszemélyek keresetet állam ellen. De csak olyan állam ellen, amely a fakultatív jegyzőkönyvet aláírta. Tájékoztattak viszont, hogy van a Comission on Human Rights, egy másik genfi szervezet, ahol már volt rá precedens, hogy olyan állam ellen is indítottak eljárást, amelyik nem írta alá ezt a fakultatív jegyzőkönyvet. Erre én megismételtem a keresetemet a Commision on Human Rightshoz címezve. Sajnos intézkedés erre nem történt. Ha az ember egyedül van és nincsenek támogatói, pláne, hogyha diszkriminált a saját hazájában is, akkor ez sajnos így történik.
Az is előfordult, hogy a legfelsőbb ügyésznek címzett ajánlott levelem eltűnt, még a Legfőbb Ügyészségen sem találták nyomát. Úgyhogy emiatt volt például az 1982-es éhségsztrájkom, amikor öt ajánlott levelem nem érkezett meg a címzetthez, és akkor panaszt írtam a legfőbb ügyésznek, hogy ez a KGB-módszerek hazai alkalmazására utal. Követeltem az ajánlott leveleim kézbesítését, másrészt pedig a KGB-módszerek hazai alkalmazásának a megszüntetését. És ugyanebben a panaszomban utaltam arra, hogy mivel hazánkban a leghatározottabban boldog emlékű mártír Mindszenty hercegprímásunk tiltakozott az effajta moszkovita módszerek ellen, ezért követelem ennek a kiváló személyiségnek a rehabilitálását is. Mivel nem kaptam választ a panaszomra, három hét múlva megismételtem ezt, és mivel látható volt, hogy nem lesz intézkedés, bejelentettem, hogy amíg nem orvosolják a panaszomat, addig éhségsztrájkot, illetve helyesebben tiltakozó böjtöt tartok. Ugyanis én szívesebben használtam ilyen esetben a tiltakozó böjt kifejezést. A börtönben ugyanis étkezés-megtagadásnak nevezték azt, amit mi köznyelven éhségsztrájknak hívunk. Én pedig az effajta civil életbeli tiltakozásra nem szívesen használtam az éhségsztrájk szót, ugyanis a civil életben nem kötelező az étkezés. Én ezt inkább tiltakozó böjtnek neveztem. Akkor, ha jól emlékszem, hat hétig hagyták, hogy folytassam. És aztán a hetedik hét folyamán este megjelentek a lakásomon, és emberrablásszerűen, mindenféle hivatalos rendelkezés nélkül egyszerűen elhurcoltak, hátracsavart kézzel megbilincselve vittek.
A Kádár-rendszer tulajdonképpen a legsötétebb és legvisszataszítóbb valami volt, a képmutatás és a hazugság olyan erőteljesen dominált minden megnyilatkozásukban, a közvéleményt próbálták félrevezetni. Sokan azt mondják, hogy a 63-as amnesztia után kialakult itt egy konszenzus, meg belenyugvás, meg gulyáskommunizmus. Meg hogy jólétet teremtett Kádár, hogy kifogja a szelet a vitorlából. Nem teremtett jólétet Kádár! Ez ostobaság. Lehet, hogy voltak, akik jól éltek és azok most is jól élnek, de a nép maga az nem élt olyan jól a Kádár-rendszerben. És az eladósodásunk pedig főképpen nem azért van, mert a magyar nép ette föl a jövőjét, hanem azért van, mert a moszkvai birodalom kényszerített erre bennünket. Mert akár a keletnémeteket, akár a cseheket nézzük, az átlagember életszínvonala mind a két országban jobb volt, mint a magyar átlagemberé. Ami itt plusz lehetőség volt, az az, hogy később esetleg utazhattunk. Ez az egyedüli.
                                             Az úgynevezett demokratikus ellenzéknek voltak összejövetelei különböző helyeken. Ha értesítettek, akkor elmentem. De én nem tartoztam az ő belső körükbe. Ők nem osztották a nézetemet olyan szempontból, hogy a legfontosabb követelés a megszálló csapatoknak a kitakarodása. Ők fokozatos átmenetre törekedtek, amit én persze méltányoltam, és az volt a véleményem, hogy mindenféle ellenálláshoz csatlakozom, ami elősegíti az ügyet, és tulajdonképpen nekik volt publicitásuk. Úgyhogy például azt a fölszólalásomat, amelyben először követeltem nyilvánosság előtt boldog emlékű mártír Mindszenty hercegprímásunk rehabilitálását, azt is az ő lapjukban, a Beszélő 10. számában hozták le, mert a tömegtájékoztatási eszközök nem voltak hajlandók közzétenni. Voltak különböző jótékonysági rendezvényeik, amiben próbáltam a magam módján részt venni. Solt Ottiliához Krassó vitt el. Ő véleményem szerint ennek a társaságnak lényeges középponti alakja volt, aki nekem nagyon szimpatikus volt, és egészen a haláláig jó viszonyban voltam vele. Még a rendszerváltás után is ő volt az, akivel ebből a társaságból kapcsolatot tartottam.
  Amikor a rendszerváltás előjátékai voltak, akkor én a különböző pártoknak és csoportosulásoknak a programvitáira mindig elmentem, és próbáltam elérni, hogy az akkor alakulófélben lévő pártok vegyék bele a programjukba a megszálló csapatok azonnali és feltétel nélküli kivonulásának a követelését, és a jóvátétel követelését Moszkvától a nekünk okozott károkért. Ezt követeltem az egyéni petícióimban, amelyeket az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez írtam angol nyelven, a Helsinki Utókonferenciához, és más szervekhez. Ilyen petíciót adtam át a Váci utcán 1987-ben Szokolovnak, aki hadügyminiszterségének utolsó heteit töltötte éppen, és ellátogatott Magyarországra. De még 86-ban Gorbacsovnak is írtam egy ilyen petíciót. Persze egyikőjüktől sem kaptam választ. Vagy amikor 89-ben délután 4-től másnap reggel 7-ig tartottunk tüntetést a moszkvai birodalom budapesti nagykövetsége előtt. Meg kell jegyeznem, hogy az akkor már tevékenykedő és föléledő pártok elhatárolták magukat ettől a tüntetéstől. Ott voltak Krassóék is, ha jól emlékszem, vonatjegyet adtak át a követségen a hazautazáshoz az oroszoknak. Én pedig szabályszerűen átadtam egy petíciót. A követség alkalmazottai kijöttek, és át is vették tőlem a petíciómnak egy példányát, amelyben követeltem a megszálló csapatok kivonását és a jóvátételt. Ezek mind olyan események voltak, amelyek véleményem szerint azért valami kis szilánkszerűen hozzájárultak, hogy ebből a sok-sok kis szilánkból valami kis konglomerátum gyűljék össze.
Én mindig is tiltakoztam az ellen, hogy engem elmebetegnek nyilvánítottak. Amikor éhségsztrájkoltam, és voltak ezek a brutális beavatkozások, ennek híre ment, akkor jött el 82-ben egy svájci pszichiáter professzor, Charles Durand, és meglátogatott engem. 1983-ban volt a pszichiátriai világkongresszus Bécsben. És Durand professzor ott többek között a következőket mondta: „Anélkül, hogy minden részletre kitérnék, megállapítottam, hogy Pákh Tibornál teljes összhang áll fenn ideológiai, vallási, erkölcsi és teljes életfelfogása, valamint a külvilággal való kapcsolata, a külső eseményekre történő reakciói között. Háromnapos vizsgálataim során soha nem tapasztalhattam nála a paranoid skizofrénia jeleit, de még csak egyfajta tudathasadásos karakterstruktúrát sem. Mindent egybevetve megállapítottam, hogy Pákh Tibor egész életében hű maradt a maga elé állított vallási és erkölcsi ideálokhoz... Politikai meggyőződése és erkölcsi felfogása késztette az ellenállásra, és ez vezette az éhségsztrájk passzív tiltakozási módjához. Pszichiátriai szempontból Pákh Tibor esetében az éhségsztrájkot nem lehet táplálkozási negativizmusnak, tehát betegségnek tekinteni. Pákh Tibor úgy érzi, hogy üldözik – de ez igaz, valóban üldözik. Ez az érzése tehát nem beteges képzelődés, hanem a valóságnak megfelelő reagálás.” És bizonyította okiratilag is, hogy itt is a moszkvai birodalom politikai pszichiátriai módszerét alkalmazzák. És én természetesen erre is hivatkoztam minden alkalommal az ilyen jellegű fölszólalásaimban. De ezt a hatóság se vette komolyan, mert párhuzamosan folytatta a rendőrségi megfigyelést ezzel az egész dologgal, úgyhogy ez önmagában véve circulus vitiosus volt.
1992-ben jelent meg a kárpótlási törvény. Az egyik az elkobzott, államosított vagyonokra vonatkozott, a másik pedig a politikai üldözöttek kárpótlási törvénye volt. Én mindenképpen rehabilitáltatni szerettem volna magam. A törvény kárpótolandónak rendeli el a szabadságvesztés büntetését, a moszkvai birodalom kényszermunkatáboraiban eltöltött időt és a pszichiátriai visszaélést is. Mind a három vonatkozott rám. A kényszermunkatáborban eltöltött időről volt igazolásom. A börtönbüntetésről a Legfőbb Ügyészségtől elküldték nekem a semmissé nyilvánítási irományt. Viszont a háromszori pszichiátriai deportálást is, ami körülbelül egy évet számít, legalizálnom kellett. Ez a rendszerváltás után éveken keresztül folytatódott. Először próbáltam a Belügyminisztériumban elintézni. Tőlük 90 végén azt a választ kaptam, hogy náluk semmiféle iromány nincs rólam. Akkor fordultam az Igazságügy-minisztériumhoz. Beadtam mellékletekben mindent és követeltem a rehabilitálásomat. Aztán értesítettek, hogy a népjóléti miniszterhez tették át az ügyem, aki kiosztotta az ügyem az Egészségügyi Tudományos Tanács igazságügyi bizottságára. Ennek a bizottságnak kellett döntenie az én ügyemben. Amikor érdeklődtem, mellébeszéltek. Bementem személyesen, ott is mellébeszélés volt. Csak akkor mozdult meg a dolog, amikor ismét nemzetközi beavatkozás történt. Az Amerikai Pszichiátriai Társaság hozta mozgásba ezt az ügyet. Végül 1993-ban kaptam egy levelet a Magyar Pszichiátriai Intézettől, amelyben tájékoztattak, hogy az Amerikai Pszichiátriai Intézetnek a kérésére létrehoztak egy ad hoc bizottságot, és ez a bizottság megállapította, hogy a diagnózis és a valóság között diszkrepancia áll fönn, ezért ők mind politikailag, mind szakmailag támogatják az én rehabilitálásomat és kárpótlásom.
Az Úristen különös kegyelméből olyan környezetben nőttem föl és úgy fejlődtem, hogy megszoktam a toleranciát és elfogadom más emberek álláspontját. Persze főképpen akkor, ha az a saját álláspontjuk, és nem pedig valami kényszer hatására kialakult álláspont. Az igazságot persze megpróbálom elérni, keményen is, ha kell. De ha valaki megátalkodott az igazságtalanságban, nem az én feladatom ennek megváltoztatása.
 Úgy látom, hogy végül is én abszolút kiegyensúlyozottan és nyugodtan élem napjaimat. Annak ellenére, hogy a politikai közéletből kirekesztettek, annak ellenére, hogy a megnyilatkozásaimat bojkottálják, elégedett és mondhatom, hogy teljes mértékben nyugodt vagyok. Mert hisz amiért én harcoltam, a megszálló csapatok kitakarodása, az bekövetkezett, a moszkvai leninizmus kitakarítása is bekövetkezett. Az erkölcsi győzelem a miénk, akik az önrendelkezési jogért, az alapvető emberi szabadságért harcoltak. Mert nem mi adtuk föl a világnézetünket, hanem az ellentábor. Az Úristen a leghatalmasabb és a legerősebb, és végül is az fog dönteni, hogy ki hogy és mint kerüljön az ő színe elé. Mert az élet értelme és a célja az utolsó ítélet, az isteni ítélet tükrében vizsgálandó és értékelendő.
 
 
Az interjút Balázs Eszter készítette 1997–98-ban, a visszaemlékezést szerkesztette Kőrösi Zsuzsanna.