Párizsba érkezve mindketten fellélegeztünk. Azt hiszem, az első idő minden emigránsnál rendkívül nehéz. Az egyik fő nehézség abból adódik, hogy az embernek otthon volt egy élete, egy miliője, kapcsolatai. Aztán az ember kijön, mint egy fehér papírlap. A másik nehézség az anyanyelv elvesztése, és az, hogy más nyelven kell dolgozni, létezni. Mindketten tudtunk németül, ami a Saar-vidék iskolázott miliőjében jó. De a helyi, Saar-vidéki beszéd szinte egy másik nyelvjárás.

Nixon alelnök 1956. december 19–21 között Bécsben járt, de az újságban nem jelent meg, hogy magyar emigránsokkal is találkozott. Azért jött, mert felemelte a beutazási kvótát. Ő akkor világossá tette, hogy szó sem lehet semmiféle amerikai katonai beavatkozásról, legfeljebb karitász-tevékenységről. Ez nem nagyon dobta fel a kicsit naiv emigrációt. Nagyon sokan voltak, akik akkor döntöttek úgy, hogy „jó, ti maradjatok, csináljátok, ha akarjátok, én megyek tovább, mert ebből nem lesz semmi”!

Saarbrückenben marginális helyzetben voltunk. Saarbrücken egyetemi város, és van opera és minden nyavalya, szóval bizonyára lehetett volna kapcsolatokat szerezni. De Gyurinak sem voltak baráti kapcsolatai, neki csak üzleti kapcsolatai voltak. Ezért is voltam én olyan fontos a számára. Mi pedig ezt teljesen átmeneti szituációnak tartottuk, és nem is próbáltunk semmiféle kapcsolatot szerezni. Teljesen elszigetelten éltünk. Aztán egyre feszültebbek lettünk.

Közbevetőleg el kell itt mondanom, hogy amikor kivándoroltam, lemondtam a magyar állampolgárságról. Úgy döntöttem, hogy ha elmegyek, akkor száz százalékig megyek el. Pontot tettem az itteni életem végére, nem akartam kétfelé lavírozni. Teljesen be akartam illeszkedni a holland társadalomba. A mi családunkban van egy kifejezés, hogy „sőberli” – ez fotel és ágy egyszerre, azt hiszem, a háború előtti időből. Ha valaki ezt is akarja, meg azt is akarja, az olyan „sőberli”.

Volt egy váradi haver, Majtényi András névre hallgatott, aki az apjával együtt illegális kommunista volt, amit akkor mi nem tudtunk. A háború alatt a család felment Budapestre, és így megmenekültek. Ez a fiú a háború után nagy állami pozíciót kapott. És valaki küldött vele nekünk csomagot Magyarországról. Egy kávéházban volt a randevúnk, a Champs-Élysées-n. Megkérdezte tőlem, hogy mik a terveink Párizsban?

Minden ilyen kérelemhez a munkaadónak a hozzájárulása kellett. Viszont ahhoz, hogy egy pap kikerülhessen az egyházmegye kötelékéből, és máshova mehessen, ahhoz nemcsak annak a püspöknek a hozzájárulása kellett, ahonnan elmegy, hanem annak is, ahova érkezik. Tehát gondoskodnom kellett arról, hogy legyen valaki, aki engem Hollandiában átvesz. Ment egy puhatolódzó megkeresés az esztergomi érsektől az utrechti érsekség felé, amire ők azt válaszolták, hogy nincs ellene kifogásuk.

Azok, akik valamilyen diplomát szereztek, sokkal könnyebben találtak maguknak fórumot, életformát, egzisztenciát. A kétkezi munkások vagy műszaki emberek esetében ez már nehezebben ment. Ők jellemzően nem tudtak tökéletesen megtanulni franciául, tehát nem is igazán fogadták el őket. A francia nagyon furcsa nép. Aki nem beszél tökéletesen – nem jól, hanem tökéletesen – franciául, azt kicsit lesajnálják. Persze, ha világhírű vagy, az más.

Tökéletesen ködös fogalmaink voltak a Nyugatról. Az ember úgy képzelte el, mint egy ideális Magyarországot. Minden úgy van, mint Magyarországon, csak éppen minden rossz jóra van fordítva. Nemcsak kolbászból van fonva a kerítés, hanem amit mondanak, az mind igaz. Mivel otthon minden hamis volt, itt ennek is az ellentettje van. Volt a reklám, hogy „OMO lave plus blanc”, tehát az OMO fehérebbre mos, akkor ez igaz, és akkor Anna OMO-t vett, és azzal mosott.

A Swissairnél tíz évig voltam, aztán 89-ben több kurzust töröltek, sok tanárt elbocsátottak. Engem nem, de megmondták, hogy kevesebb kurzusom lesz. Akkor úgy döntöttem, hogy inkább elmegyek, mert nem keresek eleget a megélhetésemhez, és szerettem volna több elfoglaltságot is. Akkor éppen sok menekült érkezett Svájcba, nagy szükség volt gondozókra a különböző menekülttáborokban. Nekem ugyan nincs szociális gondozói végzettségem, de nem is igényelték.

nagy jelentőséggel bírt a Magyar Nyelv és Kultúra Franciaországi Baráti Köre. Ez egy fórum volt, különböző írókat, költőket, művészeket hívtunk meg, illetve szerepeltettünk havonta egyszer, pontosan azért, hogy ápoljuk a magyar nyelvet és kultúrát a magyar diaszpórában. Hiszen Párizsban és környékén több ezer magyar élt. Ezt egy háború előtti emigráns, Kemény Mihály szervezte.

Én úgy látom, hogy elsősorban azoknak sikerült beilleszkedniük, akik diákként kerültek ki 56-ban. Mégpedig azért, mert a különböző nemzetközi szervezetek segítségével folytathatták a tanulmányaikat, következésképpen szereztek francia diplomát, és ezzel automatikusan bekerültek az establishmentbe, abba a környezetbe, ahol egyébként Magyarországon is megvetették volna a lábukat. És ez anyagilag is egy kaszttal följebb emelte őket az átlagembernél.