Jelenlegi hely

Az elsőfokú ítélet után néhány nappal kivittek minket a Gyűjtőbe. Ez volt a következő stáció az ismerd meg hazánk börtöneit mozgalom keretében. Hosszú ideig a jobb csillagban voltunk elhelyezve, ami arról volt nevezetes, hogy még nem közművesítették, és szükségletünket a zárkában elhelyezett szép nagy vasfazékban végeztük, amit ócska, rozsdás fedő takart le. Alumínium kannában kaptunk ivóvizet, a kannafedő volt a közös pohár. Aztán áthelyeztek a bal csillagba, ott már vízöblítéses vécé volt.

Az elkülönítés is egy hátrányos megkülönböztetés volt. Az egyébként nem fenyíthető elítéltet elkülönítették a többiektől, és zárkára rakták. Előfordult, hogy egy egész folyosó elkülönítettekkel volt tele. Kettesével voltunk egy-egy zárkában. S például olyasmi is megtörtént, hogy az egyik fogolytársunk dörömbölt, hogy „segítség, vernek, segítség vernek”. A magatartási szabályzat szerint, ha az elítélt valamit kérni vagy közölni akar, akkor az ajtón kell kopognia. Akkor mindenki kopogott.

A feleségemmel elkezdtünk azon gondolkodni, hogy hol tudnék elhelyezkedni. Néztük az újságokat, a munkahirdetéseket, az álláshirdetéseket, hogy hol van lehetőség pályázni. Próbálkoztam. Kaptam egymás után, már augusztusban a válaszokat, hogy „Felvétele nem aktuális”, „Az állást már betöltöttük”. Reménytelen volt teljesen a helyzet! Mondom: „Mótikám! Semmi probléma!

Így is történt, 1959-ben Budapestre jöttem, és anyagmozgatóként helyezkedtem el a Transzformátor Ktsz-nél. Negyedév után felmondtam, mert mindenféle túlmunkákat igényeltek, és én nem voltam hajlandó nyolc óránál többet dolgozni. A Laboratóriumi Felszerelések Gyárába kerültem, szintén segédmunkásnak. Csak ez a foglalkozás állt nyitva a hozzám hasonló rovott múltúaknak. Kilenc esztendőn át voltam ott segédmunkás, részben szerszámkiadó, részben anyag-előkészítő munkakörben.

A legnehezebb az elhelyezkedés volt. Az újságból kijegyzeteltem a hirdetéseket, elmentem én mindenhova, ahol állást hirdettek. Az atommagkutatóba nem vettek fel, Szalay professzor sem merte már megtenni, hogy felvegyen. Végül a Vasipari Vállalatnál sikerült elhelyezkednem, itt dolgozott Mervó Zoli barátom, szintén 56-os elítélt. A vállalat igazgatója, Tóth Mihály bácsi, veterán kommunista volt.

Ebinger Endre elbocsátó levelének hátlapja, 1960

A vád a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése volt, BHÖ 1/1. Az ügyész a legsúlyosabb, a halálbüntetés kiszabását kérte, és amikor végül az alsó határ kiszabásával tíz évet kaptam, azt különösen enyhének tartotta a fellebbezésében. A védőtanúim Sályi Pista bácsi és Petrich Géza voltak. A feleségem is beszélt velük, kérte, jöjjenek el.

Engem szerencsére azonnal visszavittek a kórházba. Már elmentek a szabadultak, az éhségsztrájk az előző nap tört ki. Mi megállapodtunk, hogy nem sztrájkolunk: nem tudjuk, meddig tart a sztrájk, az orvosoknak jó erőben kell lenni, hogy el tudják látni a bajba jutottakat. Közben a nagy házban zajlott az éhségsztrájk, ott ezernégyszáz-ezerötszáz rab volt elhelyezve, és a többségük sztrájkolt. Aztán jött a szalámipolitika, és letörték a sztrájkot.

Angyal István elleni pótnyomozás kihirdetése
Ebinger Endre kegyelmi határozata a büntetett előélethez fűződő hátrányos következmények alóli mentesítésről, 1970. VIII. 7.

Csak 1958 őszén hirdették ki a másodfokú ítéletet. Ezt azért halasztotta el Vida Ferenc tanácsa, meg ő valószínűleg már a Nagy Imre-perre készült. Másodfokon helybenhagyták a tizenkét évet, és ez jogerőre emelkedett. Bergernek vettek le a büntetéséből: életfogytból tizenöt év lett. A nemzetközi helyzettől függött minden, de én azt egy percig se gondoltam, hogy végig kell ülni ezt a tizenkét esztendőt. Azt gondoltam, hogy nemzetközi nyomásra előbb-utóbb kiengednek.

Hosszú ideig a levélküldést sem engedélyezték, legközelebb szeptemberben küldhettem. Június elején huszonnégy órán belül ki kellett költöznöm a lakásból. Nagyon gyorsan és titokzatosan zajlott az egész. Egyszer csak kaptam a papírt, hogy huszonnégy órán belül hagyjam el a lakást, mert ha nem, akkor kényszerköltöztetnek. Közöltem, hogy nem hagyom el, és kényszerköltöztettek. Ezzel az utolsó biztos pontot, az otthonunkat is kihúzták alólam.

Szabadságvesztés felfüggesztéséről szóló határozat, Vác, 1960. IV. 1. Ebinger Endre
Gyenes Judith édesanyjával 1958 nyarán

Amikor kiértékelték ennek az aláírásgyűjtésnek az eredményét, akkor az aláírásgyűjtő fölszólalt, hogy itt van ez a Pákh, aki az ellenforradalomban harcolt, meg is sebesült, és még meg is tagadta az aláírást. Úgyhogy valamikor 57 végén fölmondtak nekem, szabályszerűen kirúgtak. Utána fordítóként helyezkedtem el az Erőműtervező Vállalatnál. Először csak szerződéses alapon, aztán állandósult a helyzet. De közben folyton leskelődtek, szaglásztak utánam.

Felmondólevél
Obersovszky Gyula és Gáli József a bíróság előtt 1957-ben

Nem sokkal 1956 karácsonya előtt fiatalok fegyveres akciót hajtottak végre Gyulaváriban, de vérontás nem történt. Ebben az időben apám, Molnár Mihály volt a Gyulavári Községi Tanács Végrehajtó Bizottságának az elnöke, Lengyel Imre a helyettese. Az esettel kapcsolatosan mindkettőjüket beidézték a katonai ügyészségre. Apámat január 18-án letartóztatták, de körülbelül egy hét múlva szabadon engedték.

57. augusztus 17-én volt az elsőfokú tárgyalás. Zárt tárgyalás, gyorsított eljárással, kirendelt védőügyvédekkel. A bevezető után azt mondták, az elsőrendű vádlott maradjon benn, a másodrendű várjon kint a folyosón, a harmadrendűt pedig visszakísérték a zárkába. Bemutattak egy ügyvédet, hogy ő lesz Mihala Feri védőügyvédje. Én kint voltam a folyosón, és éppen jött a feleségem – aki nem tudott semmiről –, látogatni akart, vagy hozni valamit, és én ott ültem a folyosón.

A főbejáratnál két karhatalmista tiszt fogadott, pufajkában, géppisztollyal, aztán odagördült két Pobeda, és a háttérből előjött néhány fegyveres orosz katona. Begyömöszölődtünk az autókba. Az egyik kocsiban a sofőr mellett ültem, mellém még befészkelődött az egyik karhatalmista tiszt, hátra pedig beült három katona. A másik kocsiban hasonlóképpen. A Deák tértől a lakásomig három perc az út, de legnagyobb meglepetésemre a Liszt Ferenc térnél továbbsuhant a kocsi.

Hivatalosan soha nem éreztették velem, hogy 56-os múltú vagyok, a gyakorlatban mégiscsak értek hátrányok. A nyugdíjam az első hónapokban négyezer-kétszáz forint volt. Aztán januárban százzal emelkedett, és ez így ment egészen 1986 januárjáig, amikor a Magyar Közlönyben megjelent a Minisztertanács rendelete, amely előírta, hogy a börtönítélet előtti szolgálati időt be kell számítani a munkában töltött évekbe. Akkor megemelkedett a nyugdíjam.

Kludskig Géza börtönfotója

Megtaláltam apám hagyatékában két levelet, amelyekből kiderül, hogy összeköttetést tudott szerezni egy nemzetközi jogászprofesszorhoz, páter Beauforthoz, aki a Nijmegeni Egyetemen volt professzor, és a felsőháznak is a tagja és a hollandiai ENSZ-küldöttségnek hosszú időn át állandó képviselője volt. Ebből a két levélből kiderült, hogy ő megköszöni a páter segítségét, és a páter ezt visszaigazolja, tehát világos, hogy ő tett valamit. De az nincs leírva, hogy mit tett, és hogy hogyan.

A forradalom után nemsokára már kezdték összeszedni az embereket, akik a forradalomban részt vettek. Nagyon sokan kidisszidáltak. Zomborszki Jani bácsi is mondta, hogy könyörgött apukámnak, hogy „menjél ki, disszidáljál ki, most a határ szabad, menjél, mert nem tudod, hogy mi fog következni”. De azt mondta apukám, ő nem csinált semmit, miért kell neki elmenni? Ő nem megy, ő nem hagy itt minket. És hát kiment oda a testvéremékhez, a Bartha nagyszülőkhöz, és ott volt.

Kegyelmi kérelem elutasítása

Március első napjaiban történt, hogy amikor este hazamentem, az ajtót a kulccsal kinyitottam és beléptem, a sötét előszobában valaki hátulról pisztolyt nyomott a hátamnak. Megfogott, bevitt a szobába. Anyám rettenetes izgalomban, apám nyugodtan és egy látogató rokon halálra váltan fogadott. Mindeközben három ávéhás nyomozó házkutatást tartott. Utána levittek, beültettek egy autóba. A Fő utcai börtönben két tiszt hallgatott ki. Megkérdezték, miért tartóztattak le.

Molnár Mihály kérelme

A harc a személyiségem és a lelki épségem megőrzéséért folyamatos volt. Minduntalan tapasztalnom kellett a különböző beavatkozásokat. Hogy mást ne mondjak, ha valakit szabadlábra helyeznek, záros határidőn belül el kell helyezkednie, állandó munkaviszonyt kellett létesítenie. Engem ugye hivatalosan elmebeteggé nyilvánítottak. A jogszabály értelmében, ha fél évig munkaviszonyom lett volna, akkor jogilag megszűnt volna ez az állapot.

Reggelre zsúfolásig tele lett a fogda. Délelőtt belöktek egy összevert embert, aki nem keltett bizalomgerjesztő látványt, és elég agresszívan akart velem beszélgetni. Azért pisztolyod volt? – kérdezte. Menj a fenébe, mit szórakozol itt velem! – válaszoltam kissé ingerültem. Tizenegy óra tájékán kihívták, és akkor az egyik cellatársam odaszólt nekem: tanár úr, vigyázzon erre az emberre, mert besúgó, ávós volt, lopott, ezért verték össze.

A per előtt lehívattak egy szobába, és jött hozzám két nyomozó, hogy „mi fog magával történni?” Mondom: „fel fognak menteni”. „Hogy képzeli ezt?” „Én a törvényes kormány ideje alatt csináltam, amit csináltam. Parancsra. Én nem követtem el bűncselekményt.” „Na, hát maga nagyon naiv. Magát be fogjuk vágni a szegedi Csillagba négy évre. És ott majd elgondolkozhat az ártatlanságáról.

Így jutottunk el 57 májusához, a májusi litániákhoz, amikor egyszer csak megjelentek a nyomozók, és egyenként vittek el bennünket. Minden héten egy pár embert. Jöttek a házkutatási paranccsal, formálisan igényeltek két tanút, és nem érdekelte őket, hogy szeminárium vagy nem szeminárium. Abban az időben senki sem mert okoskodni. Birtokomban van egy jelentés, hogy „Május 4-én Hívő jelenti, hogy Vigh Szabolcs részt vett különböző tevékenységekben”.

A sokkolás után abbahagytam az éhségsztrájkot. Visszavittek a börtönbe. És szeptemberig, amikor az 1966-os ENSZ-közgyűlés kezdődött, még elkülönítve voltam két másik zárkatársammal. Az egyik már meghalt, a Matheovits Feri, aki a Kereszténydemokrata Pártnak lett az örökös tiszteletbeli elnöke. Egy pécsi jogász volt, ő volt az egyik zárkatársam. Ő is elkezdte az éhségsztrájkot, és a másik zárkatársam is. Én kezdtem először, de a többiek is csinálták.

Még a másodfok tárgyalása előtt, 1957. november végén rabruhába öltöztettek. Megkaptuk a téli dresszt, a szúmán ruhát. Ez durva daróc, elég nehéz kabát és nadrág, jó bőre szabva. Kaptunk rab-alsóneműt – egy nyakatlan inget és egy alsógatyát –, valamint bakancsot, amiben már volt fűző is, és kapcát. Ha jól emlékszem, hetenként válthattunk fehérneműt.

Fél év alatt egyszer volt beszélőm a feleségemmel. Az ottani beszélők ráccsal kettéválasztott folyosón zajlottak, és azt hiszem, félórásak voltak. Az egyik oldalon bejöttek a hozzátartozók, utána a másikon beengedtek minket, smasszerokkal sűrűn telespékelve Figyelték, hogy mit mondunk. Mi ezt aránylag könnyen ki tudtuk játszani egy-egy latin szó belekeverésével, vagy hadarás közben tudtunk valami lényegeset tudtára adni a másiknak. Egyszer volt csomagbeküldési lehetőség is.

Miután háromszor megtagadtam, hogy alávessem magam a kihallgatásnak, utána már mindvégig el voltam különítve. Munkahelyre nem engedtek, és a zárkában kellett eltöltenem az időt. Indifferens volt, mindegy volt, hogy fegyelmi zárkára tesznek vagy nem, akkor már régen éhségsztrájkoltam. Tehát lezajlott ugye az amnesztia, és akkor következett, hogy letagadott bennünket Kádár. Igen nagy felhördülés volt a börtönben. Amikor ez a letagadás történt, a speciál nevű üzemben dolgoztam.

Egész éjjel fél lábon kellett állnunk a folyosón, a fal felé fordulva. Ha valaki összeesett, fellocsolták. Lehettünk hatvanan-nyolcvanan, ha nem többen. Reggelig kis jegyzőkönyveket vettek fel, volt, akit elengedtek, a súlyosabbakat, mint például engem is, bent tartottak. Majd átkerültem a városi bíróság börtönébe, onnan vittek aztán Kistarcsára, az internálótáborba. A feleségem mindent megpróbált, de nem nagyon jutott eredményre. 56. november 4.

Néhány hét múlva átvittek a bírósági fogdába, majd pár nappal később felvittek, és Koharek Nándor, a bíró kihirdette, hogy ezt és ezt a tárgyalást folytatjuk le és kik a vádlottak. Akkor tudtam meg, kikkel vagyok egy perben. Sejteni sejtettem, de nem tudtam pontosan, kik vannak benne. Azt is akkor tudtuk meg, hogy minket mint az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanács alapítóit választottak le a többiekről, és külön kezelve, azok fölé emelve tárgyalnak.

1963-ban, a részleges amnesztiával elengedték mondjuk a politikai foglyoknak nem egészen kétharmadát. Nem igazi szabadon bocsátás volt, mert három éven belül, ha bármit elkövetnek, visszahozták volna őket, és visszakapták volna az egész idejüket. De ettől függetlenül is vagy két-három tucatnyi fogolytársamat visszahoztak. És sokan ott maradtak az ismerőseim közül. Nagy volt a fölzúdulás.

Tóth István ügyvédi kamarai igazolványa, 1957. április 1.

Ha jól emlékszem, szeptember 6-án, a Markó utcában volt az első tárgyalási nap, amelyet Tutsek Gusztáv bíró elnöklete alatt nyitottak meg. Tutsek végig visszaélt hatalmi helyzetével, lehetetlen kérdéseket zúdított a vádlottakra, és rendszerint nem hagyta kibeszélni őket. Kellemes meglepetésként ért, hogy a hozzátartozóink bejöhettek, és néhány padsorral mögöttünk ültek.

Éjfélkor becsöngettek, kinyitottam az ajtót. Egy kétméteres legény lépett be, géppisztoly a hasán, nekitaszított egy szekrénynek, végigtapogatott, utána bezúdultak a többiek. Összesen hatan voltak, mind nyakig fegyverben. Kétségtelenül kíméletesen viselkedtek, és főleg csöndben, mert látták, hogy a gyerek alszik. Leültettek a hallban egy karosszékre, és elkezdték ontani a kérdéseket. Abban minden volt. Hol van a Bagoly, hol vannak a röplapok, a fegyverek.

A vagyonelkobzáskor nagyon sokat azért nem tudtak elvinni, mert Kardos János figyelmeztetett, hogy mindent, amit feltűnés nélkül el tudok vinni otthonról, azt vigyem el. Elég ijesztő volt az első házkutatás 1957 januárjában. A hivatalba jöttek értem nagy fekete kocsival. Mutattak egy papírt, hogy előállítanak. Én azt mondtam: nem akarok önökkel menni, nem tudom, milyen alapon állítanak elő.

A vádiratot egyszer olvastam, az egész csoportra vonatkozó anyag olyan húszoldalas lehetett, amiből a rám vonatkozó rész másfél oldal terjedelem sem volt. Azzal kezdődött, hogy a Lambrecht Miklós által vezetett önkéntes mentőszolgálat ugyan foglalkozott sebesültek szállításával is, de fő tevékenysége az ellenforradalmárok támogatása volt. Ezzel azt akarták mondani, hogy mentőautóink fegyvert szállítottak.

​ Közben tovább alakult az állásügyem. 1958 márciusában egy kézzel írt cédulát találtam a levélszekrényben. Az volt rajta, hogy állás ügyében, amennyiben még érdekli, keresse föl X. Y.-nét a Kerepesi temetőben, ő segíteni fog. Valami ilyesmi, és teljesen ismeretlen aláírás. Először megijedtem, miért éppen a temető, lehet, hogy soha többet nem jövök ki onnan. De égető volt a dolog, elmentem. Kiderült, hogy valóban munkásfelvétel van, és az a nő, akihez mennem kellett, tudott rólam.

Később bekerültem a fordítóirodára, mint gépíró. Az volt a szűk keresztmetszet, és én vakon írtam. Háy Gyulának is gépeltem. Majd önállóan fordítottam németből meg angolból. Hatan dolgoztunk együtt egy cellában, kiemelt fizetést kaptunk, havonta háromszáz forintot. Munka közben rengeteget tudtunk olvasni.

Az volt az elképzelésem, hogy nem fogjuk leülni. Irreálisnak, politikai színjátéknak tartottam. A tíz évet tényleg nem ültem le, csak hatot. Az első fokú tárgyalás után átvittek a Gyűjtőbe, aztán amikor felállították a márianosztrai osztályidegen börtönt, az összes papot odavitték. A börtönön belül is elkülönítve tartottak bennünket. Egy ilyen börtönben a papok a legveszélyesebbek, akik még az osztályidegeneket is megfertőzhetik. Sorstársak között voltam, tudomásul vettem.

Kiss Károly, később kivégzett forradalmár börtönfotója

Anyánk úgy nevelt bennünket: előre kell nézni, sem a bosszú, sem a múlt állandó emlegetése nem segít rajtunk. Édesanyám rendkívül gyakorlatias ember. Például az 56-os évfordulókon nem engedett ki bennünket a lakásból, nehogy valami gond származzon belőle. Ennek ellenére 1966. október végén a rendőrök elvittek engem is és a bátyámat is.

Szabadulási határozat

November 16-án délelőtt a frissen megszerveződött karhatalom megszállta a kórház földszintjét, és igazoltatták az ott tartózkodókat. Én egy csomó, már majdnem őrizetbe vett embert igazoltam, hogy nálunk dolgoznak, ne vigyék el őket. Aztán délután az egyik rendőrtiszt odaszólt: Nézze, doktor, ne sokat ugráljon a gyanús elemek érdekében, mert a végén még magának is baja lehet!