Jelenlegi hely

1966 júniusában értesültem róla, hogy Magyarországon az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága kéthetes szemináriumot tart. Erre az alkalomra újra megírtam a panaszomat a legfőbb ügyésznek az emberi jog sérelmére elkövetett sorozatos durva túlkapások címén. Változatlanul megismételtem a letagadásunkat, és követeltem az operatív osztály eltávolítását, követeltem nyilvános bírósági tárgyalást, hogy az igazamat bizonyíthassam.

Kegyelmi kérelem elutasítása
Szabadságvesztés felfüggesztéséről szóló határozat, Vác, 1960. IV. 1. Ebinger Endre

A másodfokú tárgyalás a Fő utcán, Mecsér József tanácsán folyt le. Mecsér áttételesen ismerős volt. Előzőleg a Gyárépítő Vállalatnál dolgozott jogászként. Ugyanennél a cégnél dolgozott a nagynéném, Darin Katalin, Kovács Lajos építész titkárnőjeként. Kovács Lajos felesége pedig Mecsér József titkárnője volt. A feleségem fel is kereste a lakásán. Mecsér készségesen fogadta, de a felesége egy szadista hajlamú nő lehetett, aki élvezettel tudta kimondani, hogy halálos ítélet. Ő ítélkezett.

A feleségemmel elkezdtünk azon gondolkodni, hogy hol tudnék elhelyezkedni. Néztük az újságokat, a munkahirdetéseket, az álláshirdetéseket, hogy hol van lehetőség pályázni. Próbálkoztam. Kaptam egymás után, már augusztusban a válaszokat, hogy „Felvétele nem aktuális”, „Az állást már betöltöttük”. Reménytelen volt teljesen a helyzet! Mondom: „Mótikám! Semmi probléma!

Édesapám állítólag még az utolsó pillanatban is azt mondta, hogy ez nem létezik, csak viccelnek vele. Ő nem tett semmit, hát miért... De hát ki volt adva, hogy ennyi embernek meg kell halni. Mindegy, hogy mit csinált. Hogy ki volt, aki előírta, hogy ennyi embernek meg kell halnia Nyíregyházán, nem tudom. Példát kell statuálni. Ezek után hogy merészelték volna az emberek egyáltalán a szájukat kinyitni?

Határozat Vigh Szabolcs előzetes letartóztatásról

Az volt az elképzelésem, hogy nem fogjuk leülni. Irreálisnak, politikai színjátéknak tartottam. A tíz évet tényleg nem ültem le, csak hatot. Az első fokú tárgyalás után átvittek a Gyűjtőbe, aztán amikor felállították a márianosztrai osztályidegen börtönt, az összes papot odavitték. A börtönön belül is elkülönítve tartottak bennünket. Egy ilyen börtönben a papok a legveszélyesebbek, akik még az osztályidegeneket is megfertőzhetik. Sorstársak között voltam, tudomásul vettem.

Én egyik vádlott-társamat sem ismertem. Dohyt az első perben való tanúskodása után tartóztatták le, Pallós Lajost valamivel korábban, engem először internáltak, Musitz Lacit nem tudom, mikor vitték be. Azt hiszem, hogy elrettentésként indítottak egy pert, mert bennünket nem tudtak belekeverni a főperbe. Népbírósági per lévén, célszerű volt minél látványosabbá is tenni a dolgot, annak ellenére, hogy a sajtóban nem írtak róla.

Aztán elvittek egy Pobedával a Fő utcába, a Gyorskocsi utcába. A többi már ismert. Kuklay nagyon szemléletesen írt erről. Ennél én se tudok többet elmondani. A nadrágszíjat ki kellett venni, a cipőfűzőt ki kellett venni a cipőből, és a fal mellé kellett állni, a fal felé kellett fordulni. Aztán fölvezettek egy cellába, ahol egész éjjel égett a villany. Úgy kell aludni, hogy az embernek a takaró fölött legyen a keze.

Mérei Ferenc börtönfotója
Értesítés

Amíg általános iskolába jártam, az ötvenhatos eseményekről nem tanultunk. Amikor a nyomdaipari technikumba jártam, ott talán egy-két sorban volt megemlítve. De egy percig se gondoltam, hogy igazuk van azoknak, akik ellenforradalomról beszéltek. És azt is tudtam, hogy mit akartak, és azt is tudtam, hogy jót akartak. Mindenki jobb életet akart, mert hát annyira sanyargattak bennünket. Nem lehetett egy disznót levágni anélkül, hogy engedélyt ne kért volna az ember.

Ebinger Endre kegyelmi határozata a büntetett előélethez fűződő hátrányos következmények alóli mentesítésről, 1970. VIII. 7.

Nekem tulajdonképpen az elkülönítésben is mindig volt ilyen kis rádióm, nagyon jól elrejtettem oda, ahol hiányzott a fogam. Nagyon vadásztak erre, akiknél megtalálták, azok azonnal megkapták a húsznapi szigorítottat. Én a zsebkendőmben tartottam, amikor a motozásokat tartották. A motozást csúnya néven hipisnek hívták. Nem tudom, hogy miért. Általában úgy zajlottak le, hogy ha történetesen éppen a munkahelyen volt az ember, és a munkából jött be, akkor a folyosón végigsorakoztattak bennünket.

Néhány hét múlva átvittek a bírósági fogdába, majd pár nappal később felvittek, és Koharek Nándor, a bíró kihirdette, hogy ezt és ezt a tárgyalást folytatjuk le és kik a vádlottak. Akkor tudtam meg, kikkel vagyok egy perben. Sejteni sejtettem, de nem tudtam pontosan, kik vannak benne. Azt is akkor tudtuk meg, hogy minket mint az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanács alapítóit választottak le a többiekről, és külön kezelve, azok fölé emelve tárgyalnak.

Többen akartak elhelyezni, itt jártam, ott jártam, de elhelyezkedni nem tudtam. Az volt az elgondolásom, hogy gépésztechnikusnak képezem át magamat. El is végeztem egy maróstanfolyamot, ami ugyan szakmunkás képesítést sem adott, de egy lépcső lett volna a továbbjutáshoz. A főművezető kérte, hogy helyezzenek technikusi beosztásba, majd megszerzem hozzá a képesítést, de a személyzetis nemet mondott. Nem is kísérleteztem többé. Az órabéremen csak filléreket emelgettek.

A legnehezebb az elhelyezkedés volt. Az újságból kijegyzeteltem a hirdetéseket, elmentem én mindenhova, ahol állást hirdettek. Az atommagkutatóba nem vettek fel, Szalay professzor sem merte már megtenni, hogy felvegyen. Végül a Vasipari Vállalatnál sikerült elhelyezkednem, itt dolgozott Mervó Zoli barátom, szintén 56-os elítélt. A vállalat igazgatója, Tóth Mihály bácsi, veterán kommunista volt.

Márianosztrára minket azért vittek, mert állítólag mi voltunk az éhségsztrájk szervezői. Amikor odakerültem, kiraktak bennünket a rabóból, kiürítették a legfelső emeletet nekünk, és azt hiszem minden második zárkába négyesével raktak minket. Összekerültem Kertész Dezsővel, Göncz Árpáddal, Bibó Istvánnal – egy rövid ideig. Ekkoriban halt meg Sebők Géza, a pertársam.

Azok sem viselkedtek vadállatok módjára, akik édesapát elvitték. 1956. december 27-én éjjel vitték el. Felsődiósiéknál voltak a szüleink névnapot köszönteni, mi anyám anyukájával voltunk otthon. Amikor zörögtek az ajtón, nagyanyám azt mondta, legyünk csendben, mert aki ilyenkor jön, az nem jó barát. Erősen dörömböltek, és jöttek be a szobába, konyhába, mindenhova. Nem tudom, hányan voltak, de nagyon sokan, és benéztek a lakás minden zugába. Amikor a szüleink megjöttek, házkutatást tartottak.

Valamikor decemberben elkezdődött a tanítás. A gyanús egyházi intézményben rendszeresen megjelent a karhatalom. Éjszaka felébresztettek bennünket, a szekrényeket kipakoltatták – fegyvereket kerestek. Valóban a terror légköre ülte meg a várost. A helyzetem kritikus volt, de a sorsom angyalai valahogy megmentettek. Megúsztam, de tudom, egy kicsit pechesebb szituációban nem így történt volna.

Az elkülönítés is egy hátrányos megkülönböztetés volt. Az egyébként nem fenyíthető elítéltet elkülönítették a többiektől, és zárkára rakták. Előfordult, hogy egy egész folyosó elkülönítettekkel volt tele. Kettesével voltunk egy-egy zárkában. S például olyasmi is megtörtént, hogy az egyik fogolytársunk dörömbölt, hogy „segítség, vernek, segítség vernek”. A magatartási szabályzat szerint, ha az elítélt valamit kérni vagy közölni akar, akkor az ajtón kell kopognia. Akkor mindenki kopogott.

Megtaláltam apám hagyatékában két levelet, amelyekből kiderül, hogy összeköttetést tudott szerezni egy nemzetközi jogászprofesszorhoz, páter Beauforthoz, aki a Nijmegeni Egyetemen volt professzor, és a felsőháznak is a tagja és a hollandiai ENSZ-küldöttségnek hosszú időn át állandó képviselője volt. Ebből a két levélből kiderült, hogy ő megköszöni a páter segítségét, és a páter ezt visszaigazolja, tehát világos, hogy ő tett valamit. De az nincs leírva, hogy mit tett, és hogy hogyan.

Id. Andorka Rudolf 1960 körül

Január-februárban már látnivaló volt, hogy abban a formában, hogy én vagyok az igazgató, ez nem fog tovább menni. A pártszervezet sem működött velem együtt, és főleg a járási pártbizottságnak volt kifogása ellenem. Erre én bejelentettem, hogy kérek egy igazgatót, aki átveszi a szerepet tőlem. Kaptam is egy Birtalan Árpád nevű igazgatót, aki egy jól megtermett BM-es tiszt, mármint korábbi BM-es tiszt vagy rendőrtiszt volt.

Édesapám a búcsúlevelében Náci bátyámat és a bencéseket jelölte meg, hogy neveljék fel a bátyámat. Ez azonban nem teljesült. Náci bátyámra nem szorultunk, mert az anyánk nagyon jól helytállt, a pannonhalmi bencések viszont helyhiányra hivatkozva nem vették fel. Kérdezem, hogy Győr megyéből vagy az országból hány olyan gyerek jelentkezett a pannonhalmi bencésekhez, akinek az apja jórészt a hitéért, a vallásáért adta az életét?

1962-ben visszavittek a Gyűjtőbe, és onnan szabadultam egy évvel később. Azt hiszem, hogy a forradalomban való részvétel miatt elítélt papok közül ketten vagy hárman voltunk még börtönben 1963-ban, de az is lehet, hogy már csak egyedül én szabadultam az általános amnesztiával. Amikor hazamentem a szüleimhez Sárospatakra, az volt az Állami Egyházügyi Hivatal döntése, hogy fizikai munkát kell végeznem, úgy kell beilleszkednem a társadalomba, csak azután kapok majd papi működési engedélyt.

1966-ban viszont nem hagytam abba, körülbelül öt hétig folytattam. Persze volt, amikor négy-öt napig nem tömtek, mert gondolták, hátha abbahagyom. És akkor öt hét múlva, mikor vittek tömésre, akkor átjött a megfigyelőből egy orvos, aki mondta, hogy vannak nekünk keményebb módszereink is. Meghalt ez az illető, úgyhogy elmondhatom, Baloghnak hívták. „Átvisszük magát a megfigyelőbe.” Én nem is tudtam addig, hogy a megfigyelő közvetlenül a börtönben van.

Amikor kiértékelték ennek az aláírásgyűjtésnek az eredményét, akkor az aláírásgyűjtő fölszólalt, hogy itt van ez a Pákh, aki az ellenforradalomban harcolt, meg is sebesült, és még meg is tagadta az aláírást. Úgyhogy valamikor 57 végén fölmondtak nekem, szabályszerűen kirúgtak. Utána fordítóként helyezkedtem el az Erőműtervező Vállalatnál. Először csak szerződéses alapon, aztán állandósult a helyzet. De közben folyton leskelődtek, szaglásztak utánam.

Gyenes Judith édesanyjával 1958 nyarán

És tessék elhinni, hogy mi a szüleinkről attól a perctől kezdve soha nem beszéltünk. Soha. Addig, míg nem jött a rendszerváltás. Nagyapámmal se soha. Csak azt, hogy anyukámnak megyünk a sírjához. De azt, hogy apukámról, hogy hol lehet, hova kaparták el, soha nem beszéltünk.

Így jutottunk el 57 májusához, a májusi litániákhoz, amikor egyszer csak megjelentek a nyomozók, és egyenként vittek el bennünket. Minden héten egy pár embert. Jöttek a házkutatási paranccsal, formálisan igényeltek két tanút, és nem érdekelte őket, hogy szeminárium vagy nem szeminárium. Abban az időben senki sem mert okoskodni. Birtokomban van egy jelentés, hogy „Május 4-én Hívő jelenti, hogy Vigh Szabolcs részt vett különböző tevékenységekben”.

Kapcsolat a bebörtönzött apával. Részlet a Titkolt örökség című dokumentumfilmből

Hogy miért épp ekkor tartóztattak le, nem tudom. Én korábban azt gondoltam, hogy már a sebesülésem után lefognak és elvisznek. Semmivel sem csináltam kevesebbet korábban sem, mindig ugyanúgy viselkedtem. Soha nem tagadtam, hogy szabadságra vágyom, a megszálló csapatok kitakarodását követelem, hogy parlamentáris demokráciát követelek. Mindig nyilvánosan is elmondtam, soha nem titkoltam. Amiket írtam, azok is ilyen tárgyúak voltak.

Attól függetlenül, hogy az MGM-ben jól mentek a dolgaim, irigye mindenütt van az embernek, nekem főleg pártvonalon voltak. A párt előtt tulajdonképpen meg se állhattam. Hiába voltam szakmailag nagyon jó, csak csoportvezető, vezető tervező lehettem. Egyszer kaptam Kiváló Dolgozó jelvényt, 1967-ben, azt hiszem.

1957. január 29-én racionalizálás címén elbocsátottak a munkahelyemről. Markó Gyula magához kérette Velsz Aladárt, az ügyvédi kamara elnökét, és – előttem – arra kérte, vegyenek fel az ügyvédi kamarába. Egy kis belső vizsga után 57 márciusában föl is vettek.Január végén előbb engem bocsátottak el, aztán Csincsák Endrét, és őt rögtön internálták.

Másnap hajnalban érkeztem haza Békéscsabára, a nagyszülői házba, ahonnan elvittek. Először a Békés Megyei Erdőgazdasági Vállalatnál helyezkedtem el mint segédmunkás. Brigádban dolgoztunk, fadöntés, faaprítás stb. volt a dolgunk. Akkor még nem volt olyan komfortos a feldolgozás, fejszével és vonófűrésszel dolgoztunk, nem gépi fűrésszel. Nehéz munka volt, kevés keresettel, de mégis volt valami, amit beírtak a munkakönyvembe.

Hősz Dezső barátom kiszúrta a nevemet valami rablistán, és az egészségügyi őrmesterrel átrendeltetett vizsgálatra. Bevitt a sötétkamrába, átvilágított – ott nem volt jelen smasszer –, és elmondta, hogy szeretnének átvinni hozzájuk, csak a Lordok Házából nehéz kipiszkálni az embereket. Dezső rendkívüli bátorságról és bajtársias segítőkészségről tett tanúságot. Nálam végül kimutatott egy gyomorfekélyt – kutya bajom sem volt –, és felvettek betegállományba.

November 16-án délelőtt a frissen megszerveződött karhatalom megszállta a kórház földszintjét, és igazoltatták az ott tartózkodókat. Én egy csomó, már majdnem őrizetbe vett embert igazoltam, hogy nálunk dolgoznak, ne vigyék el őket. Aztán délután az egyik rendőrtiszt odaszólt: Nézze, doktor, ne sokat ugráljon a gyanús elemek érdekében, mert a végén még magának is baja lehet!

A későbbiekben rendszeresen megkaptam a Népszabadság előző vagy aznapi számának az első felét, amiben a politikai hírek voltak. Egy smasszer hozta be, akit kívülről szerveztek be. Nem ingyen csinálta, a családtagjaimnak némi anyagi áldozatba került. Rajta keresztül cenzúrától mentes leveleket is válthattunk, és néha kaptam egy-egy olyan könyvet, amelyet egyébként nem tudtam volna beszerezni. A cigaretta is meggyarapodott. Azt hiszem, 1960-ban alakult ki ez a kötelék.

Egyetlen egy rabtársa jött el hozzánk, de már sajnos nem emlékszem a nevére. Ő kiszabadult, és vele küldött apukám, még mindig megvan, egy ilyen kicsi ceruzát, amivel jegyzetelt, meg ilyen picike kis dobókockát, amit fogkrémből valahogy összegyúrt. Nem tudom, hogy hogy csinálta. Ez az ember mesélte, hogy kártyázgattak együtt, meg vigasztalták egymást, hogy te is hamarosan kiszabadulsz.

Aztán expressz ajánlott levélben, elővezetés terhe mellett, április 1-jére beidéztek a Budapesti Főkapitányság Igazgatásrendészeti osztályára. Bementem, és egy gyomorbajos küllemű rendőr őrnagy kihirdette előttem a határozatot, hogy rendőri felügyelet alá helyeznek, ami annyiból áll, hogy nem hagyhatom el Nagy-Budapest területét, este tizenegytől reggel ötig a lakásomon kell tartózkodnom, és nyilvános helyre nem járhatok.

És jött a vergődés az állásokkal. Minden ősszel írtam egy episztolát állásügyben. Halda Alíz ajánlotta, hogy írjak Sándor Józsefnek a pártközpont titkárságára. Addig azt se tudtam, hogy a világon van. Hogy ez pontosan hányban volt? Talán 61-ben, 62-ben. Erre behívtak a Fehér házba. Az is egy rossz emlék. A bejáratnál két stukkeres mögém állt, és így mentünk be a pártközpontba a liftig. Betessékeltek, ők megnyomták a gombot, és a lift fölment a nem tudom már, hányadik emeletre.

Első fokon tizenöt év volt Mihala Feri, tizenkettő Korompay, tíz év az én ítéletem, hat év Jankovicsé. Korompay azért kapott tizenkét évet, mert ő már idős diplomás jogász volt – tizenöt évvel öregebb nálunk –, és ezt súlyosbító körülménynek vették, mondván, neki tudnia kellett volna, mit csinál. Jankovics szolnoki volt. Tulajdonképpen abszolút kis szerep jutott neki. Nem tudom, mit tett Szolnokon, lehet, hogy így járt jobban. Csak a rendőrség akart ebből nagy ügyet csinálni.

Kegyelmi kérvény elutasítása

57. május 16-án szabadultam Kistarcsáról, és hazamentem Miskolcra. A feleségem örült, de mondta, hogy a szabadulást nem kell véglegesnek tekinteni, az egyetemen nagyon paprikás ellenem a hangulat, fenik rám a fogukat, tűnjünk el innen nagyon gyorsan. Akkor este ott aludtam, másnap hajnalban a korai autóbusszal jöttem Debrecenbe. Elmentem az ATOMKI-ba, ahol vártak, már kikért a professzor úr.

Válaszlevél Molnár Mihály kérelmére a rehabilitációja ügyében a Békésmegyei Főügyészségtől, 1961

Hosszú ideig a levélküldést sem engedélyezték, legközelebb szeptemberben küldhettem. Június elején huszonnégy órán belül ki kellett költöznöm a lakásból. Nagyon gyorsan és titokzatosan zajlott az egész. Egyszer csak kaptam a papírt, hogy huszonnégy órán belül hagyjam el a lakást, mert ha nem, akkor kényszerköltöztetnek. Közöltem, hogy nem hagyom el, és kényszerköltöztettek. Ezzel az utolsó biztos pontot, az otthonunkat is kihúzták alólam.

A börtönélet egyhangúságában változást jelentett a hír, hogy lehetőség lesz a gyulai zárkákat munkahellyel felcserélni. Azt hittem, előzetesként nem vagyok munkavégzésre kényszeríthető, de nem így történt. A kiválasztottakat előzetes orvosi vizsgálat után egy nap útnak indították. A Sztálinváros melletti Pálhalma Büntetés-végrehajtási Munkahely Hangospuszta majorjába kerültünk. Az uradalmi cselédházakra emlékeztető épületeket szögesdrót kerítés vette körül, az őrtornyokban őrök vigyáztak.