Jelenlegi hely

Obersovszky Gyula és Gáli József a bíróság előtt 1957-ben

A forradalom után nemsokára már kezdték összeszedni az embereket, akik a forradalomban részt vettek. Nagyon sokan kidisszidáltak. Zomborszki Jani bácsi is mondta, hogy könyörgött apukámnak, hogy „menjél ki, disszidáljál ki, most a határ szabad, menjél, mert nem tudod, hogy mi fog következni”. De azt mondta apukám, ő nem csinált semmit, miért kell neki elmenni? Ő nem megy, ő nem hagy itt minket. És hát kiment oda a testvéremékhez, a Bartha nagyszülőkhöz, és ott volt.

Nekem tulajdonképpen az elkülönítésben is mindig volt ilyen kis rádióm, nagyon jól elrejtettem oda, ahol hiányzott a fogam. Nagyon vadásztak erre, akiknél megtalálták, azok azonnal megkapták a húsznapi szigorítottat. Én a zsebkendőmben tartottam, amikor a motozásokat tartották. A motozást csúnya néven hipisnek hívták. Nem tudom, hogy miért. Általában úgy zajlottak le, hogy ha történetesen éppen a munkahelyen volt az ember, és a munkából jött be, akkor a folyosón végigsorakoztattak bennünket.

Gyenes Judith édesanyjával 1958 nyarán

Nálunk tulajdonképpen a brosúrakészítés volt a fő bűncselekmény, körülbelül tíz kispapot tartóztattak le ebben az ügyben. Az ÁEH lefoglalása a Turchányinak volt a fő vétke. Turchányi disszidálni akart, de a határon elfogták, és letartóztatták. Ezt a két ügyet egyesítették, és mi, kispapok voltunk a töltelék. Turchányit tulajdonképpen Mindszenty helyett ítélték el, életfogytiglant kapott. Ez volt 56-nak a reprezentatív klerikális pere.

Békéscsabán 1957. február közepén kezdődtek a letartóztatások. Először a hangadónak tekintett munkástanács-vezetőket vitték el. Le akarták fejezni a maradék ellenállást, ami Békés megyében akkorra tulajdonképpen már meg is szűnt. 1957. február 15-én még a Békéscsabai Kézműipari Vállalat vezető könyvelőjeként dolgoztam. Este a kapun erős dörömbölés riasztott. Valaki kaput nyitott és a gangra nyíló ajtón át négy rendőr nyomult be a szobámba.

A Kádár-kormányt és a körülötte összesereglett támogatókat nagyon negatívan értékeltük. Széles körű politikai munkát nem folytattunk, csak egymás közt beszéltük meg a helyzetet. A hármast – Kádárt, Aprót, Dögeit – meg Münnichet és Marosánt a legszélsőségesebb, mindenre elszánt pártpolitikusoknak tartottam. Sőt, Marosán – most is azt mondom – olyan ember volt, akit soha nem lett volna szabad hatalomhoz juttatni, főleg, hogy 1948-ban már eljátszotta a becsületét.

Fél év alatt egyszer volt beszélőm a feleségemmel. Az ottani beszélők ráccsal kettéválasztott folyosón zajlottak, és azt hiszem, félórásak voltak. Az egyik oldalon bejöttek a hozzátartozók, utána a másikon beengedtek minket, smasszerokkal sűrűn telespékelve Figyelték, hogy mit mondunk. Mi ezt aránylag könnyen ki tudtuk játszani egy-egy latin szó belekeverésével, vagy hadarás közben tudtunk valami lényegeset tudtára adni a másiknak. Egyszer volt csomagbeküldési lehetőség is.

A másodfokú tárgyalás a Fő utcán, Mecsér József tanácsán folyt le. Mecsér áttételesen ismerős volt. Előzőleg a Gyárépítő Vállalatnál dolgozott jogászként. Ugyanennél a cégnél dolgozott a nagynéném, Darin Katalin, Kovács Lajos építész titkárnőjeként. Kovács Lajos felesége pedig Mecsér József titkárnője volt. A feleségem fel is kereste a lakásán. Mecsér készségesen fogadta, de a felesége egy szadista hajlamú nő lehetett, aki élvezettel tudta kimondani, hogy halálos ítélet. Ő ítélkezett.

57. augusztus 17-én volt az elsőfokú tárgyalás. Zárt tárgyalás, gyorsított eljárással, kirendelt védőügyvédekkel. A bevezető után azt mondták, az elsőrendű vádlott maradjon benn, a másodrendű várjon kint a folyosón, a harmadrendűt pedig visszakísérték a zárkába. Bemutattak egy ügyvédet, hogy ő lesz Mihala Feri védőügyvédje. Én kint voltam a folyosón, és éppen jött a feleségem – aki nem tudott semmiről –, látogatni akart, vagy hozni valamit, és én ott ültem a folyosón.

Aztán expressz ajánlott levélben, elővezetés terhe mellett, április 1-jére beidéztek a Budapesti Főkapitányság Igazgatásrendészeti osztályára. Bementem, és egy gyomorbajos küllemű rendőr őrnagy kihirdette előttem a határozatot, hogy rendőri felügyelet alá helyeznek, ami annyiból áll, hogy nem hagyhatom el Nagy-Budapest területét, este tizenegytől reggel ötig a lakásomon kell tartózkodnom, és nyilvános helyre nem járhatok.

A per előtt lehívattak egy szobába, és jött hozzám két nyomozó, hogy „mi fog magával történni?” Mondom: „fel fognak menteni”. „Hogy képzeli ezt?” „Én a törvényes kormány ideje alatt csináltam, amit csináltam. Parancsra. Én nem követtem el bűncselekményt.” „Na, hát maga nagyon naiv. Magát be fogjuk vágni a szegedi Csillagba négy évre. És ott majd elgondolkozhat az ártatlanságáról.

1966 júniusában értesültem róla, hogy Magyarországon az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága kéthetes szemináriumot tart. Erre az alkalomra újra megírtam a panaszomat a legfőbb ügyésznek az emberi jog sérelmére elkövetett sorozatos durva túlkapások címén. Változatlanul megismételtem a letagadásunkat, és követeltem az operatív osztály eltávolítását, követeltem nyilvános bírósági tárgyalást, hogy az igazamat bizonyíthassam.

Behajtottunk a Deák téri főkapitányságra. Bevittek egy irodába, és ott az egyik őrnagy megkérdezte, nem laktam-e régebben a Práter utcában. Kiderült, hogy az egykor felettünk lakó Faragó család egyik tagja, kamasz volt, amikor mi elköltöztünk onnan. Érdeklődött a nővérem után, aki akkor csinos fiatal lány volt, és apámat is emlegette, akit Faragóék is elismert tudós férfiúnak tartottak. Ez kedvező momentumnak tűnt.

A nagyapám sajnos nem akart beszélni édesapámról. Hogyha kérdeztem is valamit nagyapámtól, nem akart válaszolni. Szóval annyira fájt neki a múlt, hogy nem akart semmiről sem beszélni. Egy nap nagyapám azt mondta, hogy meg fog halni apukám ma reggel. És emlékszem rá, hogy harangoztak az evangélikus templomban. S azt mondta nagyapám, hogy most hal meg az édesapád. 1958-ban május 6-án. El se tudom mondani, hogy milyen időszak következett utána.

Másnap hajnalban érkeztem haza Békéscsabára, a nagyszülői házba, ahonnan elvittek. Először a Békés Megyei Erdőgazdasági Vállalatnál helyezkedtem el mint segédmunkás. Brigádban dolgoztunk, fadöntés, faaprítás stb. volt a dolgunk. Akkor még nem volt olyan komfortos a feldolgozás, fejszével és vonófűrésszel dolgoztunk, nem gépi fűrésszel. Nehéz munka volt, kevés keresettel, de mégis volt valami, amit beírtak a munkakönyvembe.

A sokkolás után abbahagytam az éhségsztrájkot. Visszavittek a börtönbe. És szeptemberig, amikor az 1966-os ENSZ-közgyűlés kezdődött, még elkülönítve voltam két másik zárkatársammal. Az egyik már meghalt, a Matheovits Feri, aki a Kereszténydemokrata Pártnak lett az örökös tiszteletbeli elnöke. Egy pécsi jogász volt, ő volt az egyik zárkatársam. Ő is elkezdte az éhségsztrájkot, és a másik zárkatársam is. Én kezdtem először, de a többiek is csinálták.

Én egyik vádlott-társamat sem ismertem. Dohyt az első perben való tanúskodása után tartóztatták le, Pallós Lajost valamivel korábban, engem először internáltak, Musitz Lacit nem tudom, mikor vitték be. Azt hiszem, hogy elrettentésként indítottak egy pert, mert bennünket nem tudtak belekeverni a főperbe. Népbírósági per lévén, célszerű volt minél látványosabbá is tenni a dolgot, annak ellenére, hogy a sajtóban nem írtak róla.

Az elsőfokú ítélet után néhány nappal kivittek minket a Gyűjtőbe. Ez volt a következő stáció az ismerd meg hazánk börtöneit mozgalom keretében. Hosszú ideig a jobb csillagban voltunk elhelyezve, ami arról volt nevezetes, hogy még nem közművesítették, és szükségletünket a zárkában elhelyezett szép nagy vasfazékban végeztük, amit ócska, rozsdás fedő takart le. Alumínium kannában kaptunk ivóvizet, a kannafedő volt a közös pohár. Aztán áthelyeztek a bal csillagba, ott már vízöblítéses vécé volt.

Vigh Szabolcs szabadlábra helyezési igazolványa

960-ban Vácott voltam, amikor a nevezetes éhségsztrájk volt, én azonban a kórházban voltam. Az idősebbek, a régebbi rabok mondták, az a szokás, hogy kórházban, a gyógyítás alatt nem sztrájkolunk. Akkor egy nagy influenzajárvány volt, háromszor is voltam kórházban. Amikor visszamentem a zárkába, azt mondtam, ha itt lettem volna a körletben, én is sztrájkoltam volna veletek. Volt köztünk valaki, akiről gyanítottuk is, hogy besúgó, nyilván az jelentett fel. Kivittek bennünket az udvarra.

A későbbiekben rendszeresen megkaptam a Népszabadság előző vagy aznapi számának az első felét, amiben a politikai hírek voltak. Egy smasszer hozta be, akit kívülről szerveztek be. Nem ingyen csinálta, a családtagjaimnak némi anyagi áldozatba került. Rajta keresztül cenzúrától mentes leveleket is válthattunk, és néha kaptam egy-egy olyan könyvet, amelyet egyébként nem tudtam volna beszerezni. A cigaretta is meggyarapodott. Azt hiszem, 1960-ban alakult ki ez a kötelék.

Apámat nem zárták börtönbe. Viszont a későbbiek során nem engedték előrehaladni a tudományos karrierjében, és volt diákjai lettek a főnökei, ami megalázó volt számára. Ezzel köthető össze az önpusztító élete. Ugye, a hatvanas évek jellemzője, az alkoholizmus, bocsánatos bűn volt. Sőt, erénynek számított, abból kiindulva, hogy a létező szocializmus annyira abszurd, hogy azt józanul nem lehet elviselni.

Id. Andorka Rudolf 1960 körül
Tóth Ilona és társai bűnperének tárgyalása a Fővárosi Bíróságon, Gáli József kihallgatása

Reggelre zsúfolásig tele lett a fogda. Délelőtt belöktek egy összevert embert, aki nem keltett bizalomgerjesztő látványt, és elég agresszívan akart velem beszélgetni. Azért pisztolyod volt? – kérdezte. Menj a fenébe, mit szórakozol itt velem! – válaszoltam kissé ingerültem. Tizenegy óra tájékán kihívták, és akkor az egyik cellatársam odaszólt nekem: tanár úr, vigyázzon erre az emberre, mert besúgó, ávós volt, lopott, ezért verték össze.

Útlevélről három évig szó sem lehetett. Az volt a próbaidő 1959-et követően, de utána sem jelentkeztem még ilyen igénnyel. Valamikor a hatvanas évek második felében kaptam útlevelet. Az első utam Jugoszláviába vezetett. Utána is rendszeresen megkaptam az útlevelet.

Október 4-én került sor az ítélethirdetésre. Úgy emlékszem, ronda, esős idő volt, megfelelő hangulati aláfestés a súlyos ítéletekhez. Így ment sorban: elsőrendű vádlott Péch Géza, szervezkedés vezetése, életfogytiglan. Balogh László szervezkedés vezetése és egyéb vádak, kötél általi halál. Ő volt az egyetlen, akinek Tutsek első fokon halálos ítéletet adott. Volt még két életfogytiglan, Gerlei Józsefnek és Békési Bélának, a többieknek öt, tíz, tizenöt év.

A megfigyeltség nem jó. Ha valaki a megfigyeltség, és ráadásul még a sértődöttség lelkiállapotában él, az előbb-utóbb a személyisége torzulásához vezet. Én úgy iktattam ki, hogy egyszerűen nem vettem tudomást róluk, mert végül is az igazság legyőzhetetlen.

1959-ben a Nehézipari Minisztérium – a bányász- és építő-alakulatok oda tartoztak – pert indított ellenem, mert 1956 novemberében kifizették nekem Pali októberi fizetését és prémiumát. Egy baráti társaságban elmondtam ezt, és egy ott lévő ügyvéd vállalta a védelmet, nem én kértem fel rá. Ma ez nem tűnik olyan nagyon nagy összegnek, azt hiszem, négyezer forint, de nekem óriási összeg volt, mert akkor ötszázötven forintot kerestem.

Tulajdonképpen háromfélét érzékelt az ember. Volt a hivatalos emberek részéről a hivatalos megnyilvánulás, aztán hivatalos emberek részéről a magán-megnyilvánulás, a többiek pedig általában a legnagyobb megértéssel és részvéttel viseltetettek irántunk. Amikor a vagyonelkobzás volt, az anyai nagyanyám nálunk tartózkodott, télen sokszor bejött a likócsi kisházból. Volt otthon egy bödön zsír. A végrehajtó nő szólt, hogy ez több a megengedett mennyiségnél. Anyám azt válaszolta, hogy nem tudta.

A vagyonelkobzáskor nagyon sokat azért nem tudtak elvinni, mert Kardos János figyelmeztetett, hogy mindent, amit feltűnés nélkül el tudok vinni otthonról, azt vigyem el. Elég ijesztő volt az első házkutatás 1957 januárjában. A hivatalba jöttek értem nagy fekete kocsival. Mutattak egy papírt, hogy előállítanak. Én azt mondtam: nem akarok önökkel menni, nem tudom, milyen alapon állítanak elő.

Az egyik vádlott-társam kőfaragó édesapja meghalt. A bírónő bizonyosfajta részvétet tanúsított munkásszármazása és özvegy édesanyja iránt. Engem viszont makacsnak minősített, mert vitatkoztam vele. Hivatkoztam például az SZKP XX. kongresszusára, a vallásszabadságra, a forradalmat nem ismertem el ellenforradalomnak, és nem tanúsítottam megbánást. Ezért is kaptam súlyos ítéletet, tíz évet.

Szilágyi László és Tomasovszky András emléktáblája

Az ítélet után elvittek az úgynevezett letöltő házba, a budapesti országos börtönbe, más néven a Gyűjtőbe. Akit politikai bűncselekményért öt évet meghaladó időre ítéltek, annak az első másfél évet fokozati zárkán kellett eltölteni. A fokozati zárka egy súlyosabb fokozat volt. Abban az időben a Gyűjtőben három-négy személy volt egy zárkába bezárva, akik mind ilyen fokozatiak voltak.

Manapság sokan beszélnek arról, hogy verseket írtak a börtönben, nyelveket tanultak a börtönben. A reformkorban is mondták, hogy a börtönben... Lehet, hogy a reformkorban lehetett normálisan nyelveket tanulni. Amikor a letöltésemet kezdtem, én is ezt gondoltam először. Kértem is nyelvkönyvet, de a nevelőtiszt fölvilágosított, hogy túlságosan naiv vagyok, mert azt ki kell érdemelni a börtönben, hogy valaki nyelvet tanulhasson.

Egy darabig Pécsett voltam az édesanyámnál. Anyám is segédmunkás volt akkor, mert papám Márianosztrán töltötte az időt, hat évet kapott a Baranya megyei munkástanácsi tagságáért, és ezért mamámat is kirúgták az állásából. Éppen tüdőgyulladása volt, otthon feküdt az ágyban, amikor hangokat hallott a kertből. Kinézett, és látta, hogy emberek jönnek-mennek ott teodolittal. Megkérdezte, mit csinálnak. Kiderült, hogy éppen mérik föl a kertet.

Attól függetlenül, hogy az MGM-ben jól mentek a dolgaim, irigye mindenütt van az embernek, nekem főleg pártvonalon voltak. A párt előtt tulajdonképpen meg se állhattam. Hiába voltam szakmailag nagyon jó, csak csoportvezető, vezető tervező lehettem. Egyszer kaptam Kiváló Dolgozó jelvényt, 1967-ben, azt hiszem.

57. május 16-án szabadultam Kistarcsáról, és hazamentem Miskolcra. A feleségem örült, de mondta, hogy a szabadulást nem kell véglegesnek tekinteni, az egyetemen nagyon paprikás ellenem a hangulat, fenik rám a fogukat, tűnjünk el innen nagyon gyorsan. Akkor este ott aludtam, másnap hajnalban a korai autóbusszal jöttem Debrecenbe. Elmentem az ATOMKI-ba, ahol vártak, már kikért a professzor úr.

Minden héten elmentem a Deák térre, ahol először azt mondták, hogy a halottak között, az elfogottak között nincs, rendőri őrizetben sincs, és mint eltűntet fogják keresni. Tudtam, hogy hazudnak, tudtam, hogy a Gyorskocsi utcában van. Akkor jött egy közjáték, január elején. Az alattunk lakó családnál, Bányaiéknál voltam lent Mária nővéremmel. A háziasszonnyal beszélgettünk, közben a háttérben a BBC magyar adása szólt. Egyszer csak azt hallottam a rádióból, hogy Maléter Pált kivégezték.

Így jutottunk el 57 májusához, a májusi litániákhoz, amikor egyszer csak megjelentek a nyomozók, és egyenként vittek el bennünket. Minden héten egy pár embert. Jöttek a házkutatási paranccsal, formálisan igényeltek két tanút, és nem érdekelte őket, hogy szeminárium vagy nem szeminárium. Abban az időben senki sem mert okoskodni. Birtokomban van egy jelentés, hogy „Május 4-én Hívő jelenti, hogy Vigh Szabolcs részt vett különböző tevékenységekben”.

Ha jól emlékszem, szeptember 6-án, a Markó utcában volt az első tárgyalási nap, amelyet Tutsek Gusztáv bíró elnöklete alatt nyitottak meg. Tutsek végig visszaélt hatalmi helyzetével, lehetetlen kérdéseket zúdított a vádlottakra, és rendszerint nem hagyta kibeszélni őket. Kellemes meglepetésként ért, hogy a hozzátartozóink bejöhettek, és néhány padsorral mögöttünk ültek.

A legnehezebb az elhelyezkedés volt. Az újságból kijegyzeteltem a hirdetéseket, elmentem én mindenhova, ahol állást hirdettek. Az atommagkutatóba nem vettek fel, Szalay professzor sem merte már megtenni, hogy felvegyen. Végül a Vasipari Vállalatnál sikerült elhelyezkednem, itt dolgozott Mervó Zoli barátom, szintén 56-os elítélt. A vállalat igazgatója, Tóth Mihály bácsi, veterán kommunista volt.

Litván György börtönfotója

Engem szerencsére azonnal visszavittek a kórházba. Már elmentek a szabadultak, az éhségsztrájk az előző nap tört ki. Mi megállapodtunk, hogy nem sztrájkolunk: nem tudjuk, meddig tart a sztrájk, az orvosoknak jó erőben kell lenni, hogy el tudják látni a bajba jutottakat. Közben a nagy házban zajlott az éhségsztrájk, ott ezernégyszáz-ezerötszáz rab volt elhelyezve, és a többségük sztrájkolt. Aztán jött a szalámipolitika, és letörték a sztrájkot.

Mérei Ferenc börtönfotója
Ebinger Endre szabadulólevele

Még a másodfok tárgyalása előtt, 1957. november végén rabruhába öltöztettek. Megkaptuk a téli dresszt, a szúmán ruhát. Ez durva daróc, elég nehéz kabát és nadrág, jó bőre szabva. Kaptunk rab-alsóneműt – egy nyakatlan inget és egy alsógatyát –, valamint bakancsot, amiben már volt fűző is, és kapcát. Ha jól emlékszem, hetenként válthattunk fehérneműt.

Egész éjjel fél lábon kellett állnunk a folyosón, a fal felé fordulva. Ha valaki összeesett, fellocsolták. Lehettünk hatvanan-nyolcvanan, ha nem többen. Reggelig kis jegyzőkönyveket vettek fel, volt, akit elengedtek, a súlyosabbakat, mint például engem is, bent tartottak. Majd átkerültem a városi bíróság börtönébe, onnan vittek aztán Kistarcsára, az internálótáborba. A feleségem mindent megpróbált, de nem nagyon jutott eredményre. 56. november 4.